2011. október 18.

Delphine de Vigan: No és Én



A csend magányossága.
Az életben való magányosság.
A más emberek..
Lou, Lucas, No: mind-mind prímszámok. Ismételten megkérdezem: hol vannak a szülők??
Mondhatom, hogy tudtam, hogy ez lesz..
Nem tudom, hogy mindez, amit olvastam, Párizsban megtörténhet-e?

Szülő vagyok. Hozok rossz döntéseket. De én legalább látom ezeket, próbálom belátni a cselekedeteim súlyát.
Felzaklat, ha szemét, nemtörődő, agresszív, stb. szülő-gyerek kapcsolatról olvasok…, ilyenkor mindig azt látom, ami folyik az életben, a képernyőn, bárhol….emberek vagyunk, akik sok mindenre képesek. Szégyellem magam a könyvben lévő szülők miatt-helyett…..


Spoilert tartalmazhatnak a mondatok. Nem sokat, de aprókat mindenképpen ...

A legelején már az jutott eszembe, hogy nem-e No fogja kihúzni Lou anyját a depresszióból..? Aztán, a hogy olvastam a történetet, ez teljesen lényegtelenné vált. Elolvastam hajnalban az utolsó 15-20 oldalt, megírtam a fenti néhány sort, aztán gondolkodni kezdtem, hogy mit lehet erről írni egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok- aki nem merült bele még soha a hajléktalan-létbe, aki nem igazán szokott pénzt adakozni nekik, a legnagyobb okom pedig az, hogy nem tudok mindenkinek adni, akit nap-mint nap látok, így kinek adjak? Aztán az is eszembe jutott, amit néhány hete egy tanárom mondott, hogy ő akkor döbbent rá igazán, hogy kinek-mit adjon, amikor egy kedvesnek tűnő idős néninek mekis hamburgert szeretett volna adni, aki ezt fogatlan "mosolyával" kedvesen visszautasította és megkérte őt, hogy kávét vegyen neki... Megvette, hisz miért ne, és el is gondolkodott, és belátta, ha segítünk, akkor úgy segítsünk, ahogy a másiknak jó! Itt a lényeg:
Hogy segített No-nak a két másik fiatal? Mint említettem, nem ismerem a hajléktalan-létet, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy aki egy peremre szorult ember, és már elérte ez az életmód, hogyan tud kimászni ebből? Hogyan kezd boldogulni? Munkát találni? Tanulni?
No-t megismerve, olvashattam is erről.

Lou, Lucas és No. Három gyermek. Igaz, hogy korán felnőttek mind a hárman.
- Lou a korai értelmi érettségével, és édesanyja problémája miatt. Bár csak 13 éves, mégis két évvel idősebbe

- Lucas a 17 éves független fiatal srác, aki ugyanebben az osztályban tanul.k között tanul.
- No, aki nem tanul, aki nem él normális életet.

A könyvet olvasva, abba belemerülve nem is vártam a csodát. Elítéltem a szülőket, mert miért ne?- olyan könnyen lehet ítélkezni, amikor a lapokból elénk tárulnak a családok sorsai. Elém tárult egy világ, amit nehezen hittem, de feltételeztem, hogy lehet így. Elém tárult egy szövetség, és elképzeltem, hogy lehet így. Elém tárult ezen Prímszámok lelke, amit elárultak, amit félresöpörtek, amelyek egymásra szorultak, amiből kapcsolat lett, amiből egy más dolog lett.

Sajnáltam és sajnálkoztam. Később kezdett ütni a könyv. Délutánra, estére.

Ha Lou fel lenne szerelve "azonnali visszatérés a valósághoz" gombbal, vagy éppen "azonnali hűtés" funkcióval és egyéb ilyen kütyükkel, akkor könnyebbnek tartaná az életét.

Elképzeltem a valóságot, és drukkolni kezdtem nekik a könyv bezártával. Nem egyszerű ügy. Sőt!

Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."

2011. október 17.

David Guterson: Hó hull a cédrusra


A hó hullt, csak hullt…. Minden fehér lett, minden tiszta lett… ez még tökéletes is lenne, de ugye a hidegben, a téli viharnak is vannak veszélyforrásai.. Így lett a fehérből fekete, a tisztából koszos, a szépből csúnya….. A hó hullt, de a cédrus belseje tiszta és száraz maradt annyira, hogy emlékek ott maradtak benne majdnem érintetlenül. A hó tisztán fehéren virított, de a hét hektárból virítottak az eper szemek. Ez volt az első szín…
Néha olyan vagyok, mint Kazuo, minek mondjak bármit is, ha azok úgysem értenek meg……… két szereplőt ölelnék keblemre a hóban, fagyban: Alex van Ness-t, és néhai Arthur Chamberst…Talán kedvenc, mert jó volt vele hullani.

Eltelt 2 nap, na jó, csak másfél, láttam a filmet is, és nincsen semmilyen egekbe menő gondolatom. Nagyon tetszett a könyv. Jó volt olvasni, jó volt ott lenni, jó volt hallani, jó volt átélni. A szemeim előtt megjelentek a képek, elképzeltem mindent, minden apró jelenetet, érzést, pillanatot. Átéltem Kabuo csendjét, teljesen megértettem őt. Most ilyen vagyok én is, vagy éppen ilyen-ben vagyok én is. Ebben a csendes, halászokra jellemző hangulatban.


"Te is magad vagy, én is magam vagyok. Odakint nem szólunk egymáshoz."

A történet Carl Heine tárgyalásán játszódik. Miközben a vád és a védelem sorakoztatja fel a tanúit, és válaszolnak a kérdésekre, úgy bontakozik ki előttünk a San Piedro szigetének történelme, története, az ott élő emberek sorsa, élete. A gyanúsított Kabuo Mijamoto, egy japán szigetlakó, aki mindvégig pókerarccal ül a tárgyaláson, mindvégig hallgatásba burkolózik, mindvégig úgy gondolja, hogy úgysem hisz neki senki.
A tárgyalás folyik, odakint az időjárás egyre iszonyatosabb a hideg viharokat tekintetbe véve. A szigeten élő újságíró Ishmael Chambers a tárgyaláson ülve és azt hallgatva, jegyzetelve újra átélni kényszerül fiatalságának egy részletét, ami összekapcsolódik a Mijamoto családdal, végül számukra is értelmet nyer minden.

A lelkiismeret számomra fontos, hogy jól működjön. Mindig, minden helyzetben...

"Kis időre, kabátját szorosan maga köré tekerve beült az üregbe. Belehallgatózott a hótól elnémított világba; egyáltalán semmit nem lehetett hallani. A világ csöndje kitartóan zúgott a fülében, miközben fölismerte, hogy nem tartozik ide, többé nincs helye ebben a fában. (...) Ők még távol tarthatják maguktól azt, amit Ishmael akarata ellenére világosan látott: hogy a világ néma, hideg, meztelen, és ebben rejlik szörnyű szépsége."

A könyv nem csak egy tárgyalás vagy éppen egy sziget története: sokkal több annál. Hogy ki milyen kincset talál benne, az csak az olvasón múlik...



2011. október 16.

Raana Rass: Csodaidők 2-4.

Kissé megkésve írom meg, hogy végigolvastam a Csodaidők összes részét. Tanakodtam magamban, hogy tudnék-e spoilerek nélkül írni, érdemes lenne hosszan kifejteni, hogy miért tetszett, mi volt fura, de arra jutottam, hogy csak a molyos pár mondatomat biggyesztem ide emlékeztetőül.

Csodaidők 2.-Kiszakadtak:
Utólag értékelem ezt a kötetet, mert akkor csak azt vallottam be magamnak, hogy az első jobban tetszett.
Igen, visszatekintve, nekem ez volt az a rész, ami nem varázsolt el, ami nem kötött le annyira, ahol még annyira sem tudtam felvenni a háborús/politikai szálakat, ahogy a későbbiekben. Tulajdonképpen ismerkedni kezdtem ezzel a nagy és hosszú háborúval, elemezni kezdtem, a sok szereplőt próbáltam beazonosítani.
Most azt is tudom, hogy el kellett olvasnom ezt is ahhoz, hogy az egészre azt mondhassam, hogy kellett, és hogy a komplex tetszés-hez el kellett olvasnom ezt is.

Csodaidők 3.-Árulás:
a 2. rész után -ami kicsit elfárasztotta-lefárasztotta-átalakította az agyamat- ez a 3. megközelítette tetszésben az első részt, bár annak hangulatát, rám mért pozitív csapását nem tudta behozni, legyőzni, utolérni.
Őszintén bevallva: nehezen veszem a háborús akadályokat, a Decaront néha Dekameronnak olvastam, akkor felhúzott szemöldökkel feltettem magamnak a mivaaaaan?kérdést, és újraolvastam, szóval a sok csata, haditervek, alfák miatt a befogadásom nehézkesebb, de könyvben megjelenő érzelmi-emberi-kaveni-rokoni- raas-i szálak lenyűgöznek, és mint a nénikék a tiffanyt lapozgatva és értelmezve falom a sorokat és minél előbb tudni akarooom, mi is lesz.
S bár elhatároztam tegnap, hogy gyorsan el is olvasom a 4.kötetet, aztán ma mégis másra vágytam, aztán most mégis a 4re vágyom.. szóval a fene tudja, hogy egészen pontosan mi zajlik bennem a csodaidőkkel kapcsolatban, de azt pontosan tudom régóta, hogy Yaan nekem olyan, mint Piton…. szeretem <3
Ne azt kérdezd, hogy miért történt veled az, ami megtörtént, mert erre a kérdésre nincs válasz. Azt kérdezd: miért éppen most történt? És megláthatsz valamit Isten akaratának szálaiból, amelyek az egész világot összetartják.

Csodaidők 4. Hazatérés:
Túl személyes élmény, túlságosan nem merülök bele az értékelésbe, mert olyan időszakomban ért el, hogy mérlegeltem, vizsgálgattam a családfám egyes ágait (akik nem a gyerekeim). Olyan volt, mintha én lennék Judin-ra (szigorúan ebben a megnevezésben), van itt egy Yaan, és milyen érdekes, hogy bírtam őt és elítéltem őt (bár csak néha). Az itteni Yaant jobban elítélem, de a családcentrikusságom elgondolkodtatott, hogy mennyire változhat a helyzet.. Igen, családcentrikus vagyok, így egyből nem is értem magamat sok tekintetben. Én is kaveni szeretnék lenni, bár tuti gondolkodtam volna a kiszakadáson :S.
A Csodaidők azokban az időkben játszódik, mikben még léteznek csodák. Itt a Földön, vagy nézzünk magunk fölé, a felhők fölé… Néha egy repülőgép csíkjába beleképzelem, hogy ott utazik éppen Giin. Vagy vasárnap elképzelem az ottani szertartást. Sok hangjegy a megfelelő sorra került, hogy ne legyen hamis, s bár a végénél már nagyon koncentráltam, hogy ki kicsoda, és, elgondolkodtam Yaan történetén is, és egyáltalán nem tudom kellett-e az én gondolkozásom, mert az életemre vetítettem. A történet 4. része vagy tekintsük az egészet egységes egészként, simán ad egy útmutatást számomra, legyen az a Bokra vagy a Biblia, vagy akármi, a lényeg, hogy akár hihetek is benne….
s, hogy ne legyen spoiler, csak nevek nélkül, valahonnan, valakinek a gondolataiból, nekem most a lényeg:
… sokkal többet látott: valami jobbnak, valami újnak az ígéretét: a bocsánatot és az újrakezdést.

Néha elgondolkodtam melyik évszámnál tartunk a 4. évezredben, de tulajdonképpen követhetőek voltak az események.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...