2011. szeptember 27.

B.S.Aldrich: A múlt dala


Nem varázsolt el, mint egyik kedvenc könyvem, a ...és lámpást adott kezembe az Úr..
Bár mostanában sokszor elgondolkodom, hogy a hajdani egykor-volt kedvencek ma is kedvenccé válnának? - újra kellene olvasnom őket, de a múltbéli élményt sem szeretném elhomályosítani...

A múlt dala

Aldrich visszatért a Vörös Cédrus völgyébe és folytatta a telepesek életének történetét Jeremiah Martin családján keresztül, ahol a papa és a mama 7 leányt és 2 fiút nevelt. A házban nem volt hiány mókában és kacagásban, az életük a lehetőségekhez képest, a telepesek életének megfelelően zajlott, a lányok kirepültek a fészekből, lassacskán mindegyik férjhez ment, csak a legfiatalabb Suzanne, aki képes volt álomvilágban is élni, ő halogatta az asszonnyá válást. Az ő szíve az egyik szomszédjuk szívéért dobogott, de értelmes nőhöz hűen be nem vallotta soha.

Nem vártam mást, mint, hogy a történet megfelelően, kevés drámával folytatódik, ehhez képest volt benne háború, politika, rabszolga-sors, és-ügy. Az évek rettentően gyorsan peregtek semmit részletesen ki nem fejtve, így inkább azokon a mondatokon kalandoztak el a gondolataim, amik az 1850es évekre voltak igazak. Inkább a mai világ és az akkori világ különbségein morfondíroztam, és elgondolkodtam..: én bírnék-e így élni? Természetesen nem lett volna választásom, de az akkori temérdek fizikai munka, a ruhák varrása, a háztáji munka, az állatok ellátása mennyire elégített volna ki?
A lányok is végezték a munkákat, segítettek Sarahnak az édesanyjuknak, de már olvasáskor érezhetőek voltak a különbségek: ki miben volt ügyesebb, kinek mit kellett inkább elvégeznie, ki volt a mama jobb- ill. bal keze.
Férjhez menés után tudták a "kötelességüket", végezték a dolgukat zokszó nélkül, akkor is, amikor a férfiak elmentek a háborúba.

Néha, amikor a sok értelmiségi munkából elegem van, nekem akkor van igényem rá, hogy kapáljak, hogy sikáljak, hogy az agyamat kikapcsoljam, hogy ne kelljen döntéseket hoznom, hogy sodródhassak. Néha visszavágyom a gyerekkoromba, ahol nem volt ennyi kütyü, ahol mások voltak a normák. Tudom, hogy valaki jól érzi magát így tökéletesen, és azt is tudom, hogy most az ágyban egy laptoppal fekszem és az internetet használom, ami nem lenne lehetséges, de néha egy varázspálcával elvarázsolnám a mostani önmagam a múltba: az említett gyerekkorba, hogy ott legyek felnőtt, vagy éppen a Iowába a prérire, hogy kipróbáljam magam, hogy átéljem ott a minimalista karácsonyukat, ami akkor ott bőven elég volt.
"De azért a lányok kiakasztották a harisnyájukat, mint minden évben, gyerekkoruk óta. Mindenki tett valamit mindenkinek az otthon kötött harisnyájába. Kis hímzett zsebkendőt, tűpárnát, szegfűszeges süteményt, cukrot."
Aldrich könyve nem varázsolt el, nem repített a helyszínre, inkább bevezetett egy világba, ahová én nem juthatok el soha.

...és, hogy mi lett Suzanne-nal, az álmodozó legfiatalabb Martin-lánnyal? Megtalálta az igaz szerelmet? A háborús hősök épségben hazatértek a háborúból?

Emlékezz a múlt(ad) dalára, aminek a dallama a szívedben marad mindörökre!

2011. szeptember 25.

Jean Molla: SOBIBOR- Az elhallgatott múlt


Fejbe kólintott, sőt agyba-főbe vert.

Sajnálat, bűntudat, hitetlenség, nemtörődömség, egészségügyi- és családi problémák…… volt egyáltalán pozitívum a könyvben?

Volt benne egy hegedű…………..- szeretem a hegedűt…………………- falhoz vágta a hegedűt.
Az egyetlen szép is megszűnt létezni…….

Sobibor: volt, van, lesz. Hogy megvannak-e a gyötrelmes múlt, a zsidók elpusztításának épületei? Gondolom nem, mert utaltak rá, hogy erdősítették a területet.
Egy könyv, ami nemcsak a múlt, a holokauszt tragédiáját tárja elénk, hanem a jelent is, amikor az napló formájában kerül egy fiatal lány elé. Emma elé, aki egyébként is éppen a fiatalokat érintő nem-tudom-elfogadni-magam periódusában él, és éppen anorexiával vagy éppen bulimiával küzd. Miközben éppen a zsidóságot siratom, úgy kezdek sírni a lány miatt is, aki teljesen egyedül áll a problémájával, senki nem vesz észre semmit.
„Papa sohasem beszélt velem,……. A mamával sohasem értettük meg egymást. Mint két idegen…….”
Emma története betegségtől a gyógyulásig, és egy másvalaki története a széthullásig, az elporladásig.

Zakhor!

(Emma, Anna, Jaques)

Zakhor Andi, hogy ne felejtsem, mi verte szét az agyamat, mitől lett hányingerem, mit nem akartam elhinni? S, bár lehet, hogy ilyen nem is történhetett meg, hogy ez egy fikció, de akkor is földbe döngöl, mert elhiszed, hogy akár igaz is lehet.)

2011. szeptember 22.

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az a nagy -sőt oltári nagy- büdös helyzet, hogy megtette. Maccuzzo megtette és megtettette. ..és még csak meg sem lepődtem! Sok mindenre képesek az emberek, s bár nem akarok vonatkoztatni senkire, de bárki belegondolt már, látott, hallott, tapasztalt események kapcsán, hogy mi mindenre képesek vagyunk, mi emberek? A mi fantasztikus fajunk?
Már a Tengerpart olvasása kiakasztott, s bár teljesen más és ellentétes könyv ( http://andielmenyei.blogspot.com/2010/06/veronique-olmi-tengerpart.html), ott annyira kiakadtam, hogy itt csak olvastam és hánytam…

"Azt szokta mondogatni, hogy a kígyókkal meg a többi ragadozóval ellentétben az ember természeténél fogva gonosz, és senkiben sem lehet bízni."

Olvasás közben azt éreztem, hogy Camilla szülinapi zsúrjának lufijai csak telítődnek levegővel és mérges-gázokkal ami egyre feszíti a lufit, egyre kevesebb kell a pukkanásig, robbanásig.

Egy nap története, rohanok, futok, kocogok, kifújom magam, leskelődöm, majd ülök a buszon, telefonnal a kezemben (vagy olyan helyes kis fülhallgatóval) nyomom a szöveget a kellemes hangommal, kiborulok én is, én is írok egy sms-t neki, felszisszenek a piercing lyukasztásánál, aggódom, hogy mégis röplabdázik, majd biztonsági őr vagyok, aki lesi a pálya mellett ülő kopaszt, hogy mikor tesz olyasmit, hogy kivezethessem; Kevint oltalmazom-védem, de velem is elbánnak azok a fiúk, a méregzöld Tipo-felkarcolnám, a szélvédőjét betörném... és még folytathatnám.

Miért nem tudnak semmit egymásról az emberek-legalább akik együtt dolgoznak? Nem tudok belekötni, hogy hivatalos papír esetén a gyerek csak a megadott napon mehet ahhoz a szülőhöz, akinek korlátozva vannak a jogai. Minek? Ki tudná? Mazzucco olyan jól ábrázolta a jellemeket, hogy abszolút egységes volt kép. A kamasz lány stílusa, személyisége, karakterének megformázása hibátlannak mondható ebben az élethelyzetben.

Egy nap története amibe bele lett sűrítve az elmúlt néhány év.
Lényegében egy család története, és nekem felesleges is volt benne néhány mozzanat. De tkp. lényegtelen, olvasható, tágítja a képet, szétveszíti az idegeket a várakoztatás.

Ahogy olvastam, ott voltam, és aztán azt éreztem, hogy nem is kell ott lennem, hogy ez megtörténjen, Simán el tudom helyezni ezt itt nálunk, Magyarországon. Simán megtörténhet. Sok ember-állat él a Földön. És sok nő, aki nem lép. Nem lép, mert képtelen a félelemtől. Nem lép, mert nem tud, hova és tűr tovább. Nem lép, mert a szerelem hálójába tekerte magát, és nem tud lépni, mert belegabalyodott. Nem lép, mert szégyelli saját magát.. Nem lép, mert...

"..... és azt hajtogatta, gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzám Emma. És ő arra gondolt, ez az én uram, hányszor csókoltam meg, nem tudom őt gyűlölni, és mi lesz velem, ha megint őrá hallgatok..."

Nem szeretném megtudni, hogy milyen érzés.. Emma küzdött, nem olvashattak az előző napok/hetek/évek részletes történetét. Nem tudhatom, mennyire szeretett volna nem az anyjánál élni.
Hogy elhitte az sms-t? Nem ítélkezhetek, lehet, hogy én is elhittem volna.

4/5

2011. szeptember 20.

Arthur Miller: Üvegcserepek


"Különböző szempontok alapján valamennyiünkben ott az őrület. A különbség az, hogy mi az őrületünk ellenére szabadon járkálunk, és intézzük a dolgainkat. Ettől még, ki tudjam lehet, hogy mi vagyunk a legőrültebbek."


Sylvia: Gellburg felesége, aki egyszer csak összeesik, képtelen lábra állni, s a vizsgálatok folyamán kiderül, hogy a diagnózis hátterében pszichoszomatikus tünetek állhatnak. Őrült? - valaki ezt feltételezi róla. Őrületbe kergeti a férjét?- ez is felvetődik... Hogy ki a férj?- Gellburg

Gellburg az egyetlen valamirevaló zsidónak tartja magát- legalábbis úgy tűnik. Körülötte kell a világnak forognia, s mihelyst egyre inkább úgy érzi, hogy a talaj elkezdett kicsúszni alóla, az őrület határán kezd billegni. Őrület vagy idegbetegség vagy éppen zsarnokság? Nem is lehet tudni az elején, mindenki kialakíthat egy képet róla olvasás közben. Nekem semmiképpen nem szimpatikus férfi, a végén sem bírom sajnálni, hanem már-már szánom, amiért ekkora balfékké alakította az életét. Alakíthatta?

"Két évig csecsemőosztályon dolgoztam. ..Alig voltak egy-két naposak, s máris ö
nálló személyiséggel rendelkeztek. (..........) A kártyákat fedett lapokkal osztják, nekünk kell őket leteríteni, s abból játszani, a legügyesebben, ahogyan csak lehet. Ennyit osztottak, drágám, és kész. Nincs mire számítani."

Gellburg semmiképpen nem százas. Néha azt is mondtam magamnak, hogy skizofrén. Valószínűleg ez erős kijelentés lett volna, hiszen nem ismerem a tüneteket, így legyen szimplán "nekem-nem-tetszően-nem normális".

Hyman: egy zsidó orvos, aki kezeli Sylviát, kezeli (beszélgetés által) a férjet, miközben azon gondolkodunk vajon mikor fogja elcsábítani a feleséget, holott neki is felesége van-Margaret (ő egy tündér lehet).

Az csak egy szépség, hogy miközben fény derül a családi problémákra, úgy hallhatjuk a helyszínen 1938 Brooklynjában az európai zsidóság elleni merényleteket, az üzletek fosztogatását, a rombolásokat, ami mélyen érinti Sylviát, és folyamatosan aggasztja a másik kontinensen zajló helyzet. Ő empatikus, a férje szégyelli a zsidóságát, túlzottan megalázkodik a munkája iránt is.
A németországi üzletek üvegeiből származó törött üvegcserepek a földön, az utcákon különbözőképpen verik vissza a fényt, különböző dolgokat láthatunk a betört ablakokon keresztül, ettől függően olvashatjuk ki a műből a zsidóság fájdalmát, a kétségbeesést, az önbizalomhiányt, a szenvedést, a családi konfliktusokat, a fekete ruha jelentését, a rokkantságot, a szerelmet, a kérdéseket, s, ha okosak vagyunk vagy mélyebben belelátunk az emberekbe, szereplőkbe, akkor a megoldásokat is megleljük. Bár ez érdekes lehet: hisz én nem ott állok, ahol te fogsz állni, s valószínűleg már lesz a megoldási stratégiánk is.

Szívesen megnézném színházban, mert a végét nagyon nem így képzeltem. Sehogy sem képzeltem. Látnom kellene egyben, egészben. Bár elképzeltem, ültem és néztem, átéltem és elgondolkodtam, de nem ugyanaz.

"Én is úgy gondolom, hogy a szeretet segít."

2011. szeptember 18.

Katherine Webb: Örökség


Egy évszázad, egy család, két szál.
Közelít egymás felé, sejtet dolgokat, megtörtént eseményeket, de nekem túl hihetetlennek tűnő sztori. Lehetséges, hogy szeretem túlkomplikálni a saját történetemet, lehetséges, hogy mégsem vagyok annyira empatikus, mint gondolom… Mondjuk ezt nem annyira tudom magamról elképzelni.
Henry, Beth, Rick, Dinny, Harry, Meredith, Caroline története, ami hömpölyög, elgondolkodtat, dühít, aztán a közeledik a vég felé. Milyen vég? Dühös maradtam? vagy éppen megkönnyebbültem? Mindenesetre örültem, hogy vége lett.

Hogy miért is?

Az úgy kezdődött, hogy megpillantottam a könyvet, és vágytam rá. Aztán maradt a vágyakozás... egyszer csak Peti szülinapjára kértem, és megvettem magamnak. Még azon a napon el is kezdem olvasni. Belemerültem az egyik szál -Caroline- történetébe ami az 1900-as évek elején kezdődött.
Közben, mielőtt belemerülhettem volna igazán, át is váltottam Beth és Erica (fiús nevén Rick) mában futó eseményeire, majd a legizgalmasabb pillanatban mindig váltakozni kezdtek. Csak, hogy izgatottan várjam a következő fordulatot.
Egyre közelített a két dolog, tudtam -és ezzel nem árulok el titkot-, hogy egyszer összeérnek a dolgok, de mégsem lettem maradéktalanul boldog, mert nem éreztem azt a frenetikus kapcsolódást, amit szerettem volna, amit egy író el szeretne érni. Az egyik oldal történetében rájöttem a lényegre, ill. ezt nem is fogalmaztam meg, de felmerült bennem, végül, nem érdekelt a dolog, mert más kötött le.
A másik szálban a sajnálat, a szánalom, az utálat váltakozott, nem álltam közel ehhez a történethez, de lehetséges, hogy csak távol állt tőlem ez a szereplő a személyiségével együtt.

Nem rossz történet, nekem valami hiányzott belőle. Ráadásul sokszor túlságosan úgy éreztem, hogy nehéz felfogásúnak tart az írónő, hogy ennyiszer leír 1-2 dolgot, érzelmet. Ismételte magát, ami nekem soknak tűnt.

Az érzelmi szál is idegesített, még jó, hogy...

Ami igaz, hogy "… azok az emberek, akik erőszakosak, utálatosak, ridegek, agresszívak, nem boldogok. Azért viselkednek így, mert boldogtalanok."

Az alábbi a mondatokért pedig be bírtam volna verni annak, aki kiejtette a száján őket: "Haszontalan gyerek! Nincs anya, aki szeretni tudna!"

Összességében jobbra, többre összetettebbre, 100%-osra számítottam, haragszom a tettek miatt, de nekem könnyű haragudnom, hiszen nem kerültem bele ilyen helyzetekbe. Mondjuk lehetőségem sem adódott, de nem hiszem, hogy így oldottam volna meg, ha ilyennel találkozom. Valahogy érthetetlen számomra sok minden, de a 4-est megkapja. Pontosabban 4 alá, de azt hiszem jobb, mint 3/4.

Janikovszky Éva művei 1.



Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány!

Mit írhatnék erről a könyvről, miközben első sorai és oldalai teljesen rólunk szólnak?
A 9 hónap alatt
mindenki (kivétel összesen 4 személy) állította biztosan, hogy az első gyermekünk fiú lesz. Hasforma, hízás, hányás, természetes boszorkányságok stb.. miatt, ráadásul meg sem mutatta magát. Bár titkon volt egy lánynevünk, de meg sem akartuk mondani a szülés előtt az orvosnak, de azért megkérdezték. Mondtuk: Ákos. De, ha kislány? – Áá, nem. – De, ha mégis?

Hanna.
Megszületett, az orvos csak ennyit mondott szélesen vigyorogva: Hanna lett!Nálunk így..
És igen kedves J,É.: sokszor testvérek vagyunk, aztán átváltunk szülő-lány párosra.
Igen ért el jó helyezést tanulmányi versenyen, állt dobogón is, kreatív, mint írtad, bár a konyhát elkerüli.
Elnézem a lányomat a kiságyban, és a lányom visszanéz rám. Örülök, hogy lány vagy, mondom neki, bár kisfiút szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a lányom is örül, mert rám mosolyog.Örülök, hogy lány…- olyat ad, amit a fiúk nem.
én lányt vártam, így duplán örültem, hogy nem a boszorkányok győztek.

5 csillag, na mégis mit írhatnék fiús anyukaként?

Elnézem a fiamat a kiságyban, és a fiam visszanéz rám. Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki, bár kislányt szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a fiam is örül, mert rám mosolyog.

Peti: második gyermek. Sokáig a Kicsi. Már nem, már ő is Nagy. Tényleg lányt szerettem volna másodikra is, aztán még a születése előtt megmutatta fiúságát és váratlanul madarat lehetett velem fogatni. Aztán az egész családot lebeszéltem az Ákos névről, mert ő nem… ő csakis Peti lehet!

És bejött… Petike jár, Peti, Petya, az én Fiam.

Minden anyának meg ke
llene tudnia a kislányok és kisfiúk nevelésének másságát. Annyira másképpen simogatnak, néznek rád… tényleg egyfajta szerelem…
Örülök, hogy fiú, mert így lesz, akit az apja elvihet a focimeccsre…- ő az, aki focizott, az apját nem érdekli..
Örülök, hogy fiú, ….. egy fiú is szívesen kuktáskodik a konyhán… ez igaz rá.
… de azért jobban szeretném, ha öttusabajnok… lenne… – ez nagyon aktuális…

Az én fiam sosem volt agresszív, sosem verekedett (csak Hannát üti néha), inkább sírva fakad….
Örülök, hogy fiú..- olyat ad, amit a lányok nem.


Janikovszky Éva: Bertalan és Barnabás

Ezt a könyvet imádom. Egyszerűen nem kell több, mint két édes idős ember, akik szeretetben élnek egymás mellett és két kutya!!!!!!!!!!!
Akkora szeretetben élnek a levenduláikkal és dohányleveleikkel, hogy Borbála néni képes a férjének Bertalan bácsinak két kutyát venni. Iker kutyákat! (A saját férjem még nem tudja, hogy nekünk két vizslánk lesz nyugdíjas korunkban.)
A két nyugdíjas, kissé megromlott látásuknak köszönhetően, remélhetőleg nem szenilitásuknak okán, össze-vissza keveri a kutyákat meg neveiket, s mikor már a nyakukban lévő színes szalagok sem segítenek, akkor Bertalan és Barnabás a kezébe veszi az irányítást…

Egy jó-igazi- gyerekkel mindig történik valami. Tök rossz lehet semmit sem csinálni, semmit sem tenni
, tökéletesnek lenni, mindig úgy viselkedni, ahogy elvárják.Bár sok esetben lényegesen megkönnyíti a szülők életét egy ilyen gyerek, de biztos tőrt döfnék a szívembe a csupa unalom miatt.Dani és Pöszke óvoda utáni, első osztály előtti nyara és az iskolai életbe való beszokás, a 6-7 éves változó korba kapunk betekintést, amikor azt sem tudja a gyerek, hogy ő most kicsi vagy már megnőtt, ébren maradhat-e szilveszterkor, vagy éppen megkapja a kutyasétáltatás lehetőségét, de a játszótér csábító vonzása magával vonzza a kutya elvesztésének felelősségét a megoldások megkeresését is. Dani történetével bepillanthatunk a korosztály gondolataiba, összefüggéseik keresésébe. Sokszor elgondolkodtam, hogy Janikovszky Évának mi adta ezt a fantasztikus látásmódot, ahogy képes volt így megírni a történeteit.
Számomra mindig fantasztikus olvasni a szavait.

Ha én felnőtt volnék…..
Annyira sajnálom, hogy nem emlékszem a gyermekkori -ezzel kapcsolatos- gondolataimra. Bezzeg azt jól a fe
jembe vésték, hogy Majd, ha neked lesz gyereked, visszakapod..
Biztosan sokszor ábrándoztam olyanokról, hogy mi leszek (óvónéni, ügyvéd, vegyész stb), arról is valószínűleg, hogy miért erőltetnek mindenfélét rám…
Így, most újra elolvasva, be kellett vallanom, hogy nagyon sok mondata igaz rám és családomra. Sok olyan dolg
ot megengedünk, amiről itt álmodozik a gyermek: mi labdázhatunk itthon, simán megesszük az édességet a főétkezés előtt, gyűjtenek minden szirszart, amit bár én utálok, de attól még gyűjthetik; az aranyhalakat utálom így sem akváriumban, sem a kádban nem lehet (hiba!), szoktunk durrantani papírzacskót, ijesztgetjük egymást, én a mai napig sokszor felhúzom a lábamat, amikor ülök (nem is tudok kulturáltan ülni), és simán iszunk a levesevés közben.
….a könyv arra volt jó, hogy rájöjjek, hogy -bár sok-sok problémával és nehézséggel küzdünk- igenis jó nálunk gyereknek lenni, és reméljük jó felnőttekké válnak majd.


Sokadik olvasás 2011-09-17

Sokszor elgondolkodom, hogy kire ütöttek a gyerekeim? Vajon kire, hiszen én jó tanuló szorgalmas, rendes, szót fogadó stb. gyerek voltam….., de be kellett magamnak vallanom, hogy elértem abba a korba, amikor már megszépítem saját emlékeimet, és csak 1-1 kósza iskolai levelezés vagy éppen egy naplórészlet szembesít azzal a ténnyel, hogy na-na, azért én sem voltam könnyű eset, csak éppen más voltam. Mint a saját gyermekeim, akik egyediek és megismételhetetlenek, és remélem, hogy úgy fognak gondolkodni, mint J.É.:
„Énszerintem az élet az elég tűrhető, és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam.”

2011. szeptember 14.

Sara Gruen: Vizet az elefántnak


Rossz kedvű napjaimon olvastam. Muszájból, ha már várólistát csökkentek. Vagy mi a fene...

Aztán beszippantott. Legtöbbet az uszodában olvastam, ott itattam én is az elefántot- a gyerekek fröcskölésében, annak segítségével.

Jacob, a drága ember, aki egészen szülei haláláig nem két lábbal állt a földön, aki a tragédia után nyomban megismerte azt a bizonyos nagybetűs életet. Nem lehetett egyszerű a cirkusz világa, biztosan most sem egyszerű.
Mindenki elgondolkozik az olvasás során a saját élményeiről.
Nekem elég sok emlékem van, de mindössze egyre emlékszem gyerekkoromból: ismerősök asztmás fiát ki kellett vinni a lovas számok alatt, mert fulladni kezdett... hát nem nagy emlék... aztán új emlékeket már csak a gyermekeim és férjem kapcsán szereztem, akik oda-meg vissza vannak a produkcióktól. Én csak a lógó- egyköteles akrobatákat szeretem és kedvelem... de a családért mindent.
Egészen a könyv elolvasásáig próbáltam arra összpontosítani, hogy az állatok idomítása teljesen humánus módszerekkel zajlik, és úgy gondolom, ezt kell hinnem a továbbiakban is, hogy ne rokkanjak bele a könyv tartalmába. Fúj, de gyűlöltem Augustot! Rosie-val akartam megszökni, őt akartam simogatni, és neki szerettem volna vinni sok-sok limonádét és whiskey-t. Annyira, de annyira!

Mit mondjak még? Mit mondhatnék? A könyv betekintést adott az 1930-as évek elején működő vonatos cirkuszok életébe, olyan dolgokba, amiket elítéltem, amiket elleneztem, amiket el sem hittem olykor.
Kegyetlen és egyben mesés.
Ilyen nincs és mégis van......

Megborzongok és remélek.

Fájdalmas volt olvasnom.
Elérzékenyültem sokszor.
Könnyeztem sokszor.
Lázadtam sokszor..

aztán az igazság győzött.
Ha tovább tartott volna a cirkuszi életük abban az állapotban, amelynél sokszor én is rosszul éreztem magam, akkor vajon én is megtettem volna a döntő lépést? Mindenesetre egy jó pohár hideg vizet nem restelltem volna néhány ember arcába löttyinteni.


2011. szeptember 10.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok


Amir történetét elolvasva muszáj bevallanom, hogy nem lett kedvenc, nem varázsolt el, de mindenképpen érdekelt.
Ha elgondolkodom a "miért?"-eken, rövid időn belül ott tolonganak a válaszok, amik nem engedik meg a "kitűnő" jelzőt.

A "Papírsárkányok" című könyv egy jól strukturált történet, ami tulajdonképpen három részre tagolódik. Az első részben kifejtett gyermekkor betekintést ad Amir kisfiú korába, Amir-Haszan barátságába, Amir-Baba (az édesapja) kapcsolatába, a család gazdagságába, az akkori Afganisztán történetébe.

Fejtsem ki, mennyire utáltam Babát azért, ahogy a fiával bánt? Azért a dologért, amit meg kellett volna apaként tennie a fiáért? Azért, mert nem fogadta el, hogy a gyerekek nem kifestőkönyvek, amelyet magunk kedvére kiszínezhetünk. Nem teszem..., persze egyáltalán nem voltam megelégedve Amir jellemével, drukkoltam, hogy feldolgozza a problémáit, hogy átessen a szemétkedésein, hogy megvilágosodjon, hogy minden másképpen alakuljon, de őt nem tudtam hibáztatni, hisz egy gyermek életéért a szülő nagymértékben felelős, akár Afganisztánban él, akár Magyarországon. Haszan mellett pedig ott voltam. Védelmeztem, olvastam neki, és segítettem neki munkájában, a szolgaságban. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy nincs igazság.
Háromszor könnyeztem a könyv alatt, az első a gránátalmafa tövében történt...., a vég, a tragédia kibontakozásának kezdete, a sikátor, a szülinap, már csak "hab voltak a tortán"..

"Baba szívta a pipáját, és beszélt. Úgy tettem, mintha odafigyelnék. De nem tudta odafigyelni, mert Baba elejtett apró megjegyzése bogarat ültetett a fülembe: a megoldás az lesz, ha megnyerem a téli bajnokságot. Meg fogom nyerni. Más lehetőség szóba se jöhet. Meg fogom nyerni, és megszerzem az utolsó sárkányt is. Aztán hazahozom és megmutatom neki. Bebizonyítom neki egyszer s mindenkorra, hogy értékes ember a fia."

"Amir dzsan, tudom, milyen kemény volt veled apád, amikor gyerek voltál. Láttam hogy szenvedtél, és vágyakoztál, hogy kivívd a szeretetét, és vérzett érted a szívem."

A második harmad Amir és Baba meneküléséről, amerikai életéről, Babával való kapcsolatának alakulásáról, és Amir szerelmi életének történetéről szól. Nem terveztem erről a részről számottevő mennyiséget írni, a lényeg, hogy Amir gondolatait körbefogták a Haszanról történő elmélkedések, a röpke gondolatok, a múlt.

Harmadik harmad: Aztán jött egy régi barát Ráhim Khan afganisztáni telefonhívása, és nagyon örültem, hogy Amir azonnal repülőre szállt. Nem mondom, hogy éreztem az elém táruló eseményeket, bár Szohrebet azonnal magammal vittem volna. Én. Egymagam. (Harmadik könnyezés: a "csengettyűs" Szohreb)
Az előttem kibontakozó valóság bemutatta nekem a háborús helyzetet, a háború keltette nyomort, a gyermek kolduskezeket az utcákon (=második könnyezés), a tálibok szemétkedéseit. A néhány fejezet tele volt félelemmel, tele volt igazsággal, tele volt részvéttel tele volt szeretettel, tele volt elmélázással. Amirnak muszáj volt megjárnia a Kabulba vezető utat, ha nem tette volna, akkor a könyvet a falhoz hajítottam volna. A gyötrő emlékek feloldozása és feldolgozása során még jobban szerettem Haszant, és továbbra sem utáltam Amirt, hanem ismét szántam gyermekkora miatt. Haragudni csak azért tudtam, mert soha egyszer sem akart visszamenni szülőhelyére és kutatni. Úgy gondolom, hogy ha valaki kedvel egy embert, akkor zavarják a múltban történt események, kavarognak a gondolatai, rendezni 
szeretné a helyzetet, s addig ez nem történik meg akár negatívan, akár pozitívan, addig ott lesz benne, mint egy méreg. Így a felnőtt Amirt már csak szántam és megvetettem, hogy hallgat, mint a sír....., egészen sokáig... aztán Ráhim kinyitotta a szemét.....

"........akinek nincs lelkiismerete, akiben nincs jóság, az szenvedni sem tud."


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...