2011. július 31.

Marianne Fredriksson: Anna, Hanna és Johanna


(Folytattam a Hanna-történetek olvasását.)

Anna, Hanna és Johanna.

Olvastam, és azonnal rájöttem, hogy nem tetszik a nevek hasonlósága. Az agyam szabad és friss módon működő kapacitása nehezen fogadta el ezt a hasonlóságot, nehéz volt megjegyeznem, visszaidéznem kivel is történt az a valami, amiről éppen olvastam, vagy visszautalás volt rá.
"Nem értjük a világ dolgait, jutott eszébe. De legalább a kis dolgokat illetően lehetnek sejtéseink."

A könyv nagyobbik részén unatkoztam. A történet olvasásakor találkoztam egy olyan családregénnyel, ahol a nők kapták a főszerepet. Anna, a középkorú nő életén keresztül kapunk információkat Johanna, az édesanyja és Hanna, a nagymamája életéről.

Ez egy svéd történet, az ott megtapasztalt női szerepek leírása a szereplőkön keresztül. Olvastam a nők kemény fizikai munkájáról, a más szerepekről, a nők megaláztatásáról, megerőszakolásáról, kihasználásáról, a női becsület elvesztéséről, a szex, mint "ilyen a női sors; hálni kell a férjjel"-témáról, a cselédségről. Olyan dolgokról, amik máshol is előfordultak, amiket egyéb könyvekben is olvashattam, amiből ismét leszűrődött, hogy sokat változott a világ az elmúlt században. Másként élt a nagymama, másképpen a következő nemzedékek. Anna kapcsán jutottam el a XX. század végére, ahol már az egyéni házassági problémák tűntek a legnagyobb problémának.

Egyszerűen nehéz felfognom, hogy miért volt kiemelve, tkp. előkelő helyre került a tény, hogy a lányok utálták az anyukájukat. Ezek a mondatok, részek valahogy belecsillogtak a szemembe. Végül, ahogy a képe, a történet állt össze egésszé, akkor az indokokat kezdtem el keresni, de nem találtam.
Nagyon haragudtam. Először Johannára, majd Annára. Mindig a saját életem, a szüleim, a nagyszüleim jutottak eszembe, és eszembe sem jutott, hogy a könyvben leírtakhoz hasonlóan lenézzem a nagymamámat és nagypapámat nagyon vidéki életük és stílusuk miatt. Velük éltem, ők neveltek részben. Mások voltak, nehéz lehetett nekik ez a sok változás. De nekünk nem lesz az?
Előre féljek, hogy a "maradiság" vagy a "más"- idősebbekre jellemző gondolkodás miatt nem fognak szeretni a gyerekeim?- Á! Quatsch!, Hülyeség!

2011. július 30.

Jankovics Éva: STROKE- Egy család regénye


Részlet a fülszövegből:

"A nyugalmazott kisvárosi építészmérnök, Tornyai István 72 éves, jó egészségnek örvendő özvegyember éppen házasodni készül. Ám hirtelen agyvérzést kap, és egy kórházi ágyon találja magát, bénán, némán, magatehetetlenül. Lassan felgyógyul, és elhagyja a kórházat, hogy Anna lányáékhoz költözzön. Hamarosan kiderül, hogy Ármin, a legszeretettebb unoka drogozik, sőt nemcsak fogyasztja, de árulja is a kábítószert, és előzetes letartóztatásba helyezik. Úgy tűnik, egyedül a beteg nagypapának nyílik meg a fiú, aki végül gyermekei ellenkezését félresöpörve megteszi azt, amire a család nem képes: nagyvonalú és hősies gesztussal unokája megmentésére siet."

Vajon hány Tornyai Pista bácsi él közöttünk?
Hány olyan idős ember, aki megpróbálja megérteni a "mai fiatalságot"?
Hány olyan család létezik, akinél a regényben bemutatott család problémái előfordulnak?

Stroke, családok külön életei, megcsalás és megcsalatás, szívinfarktus.... távoli halál.

A naivitásom próbálta ignorálni az újabb és újabb nehéz helyzeteket, a gondokat. Képtelen voltam elfogadni, hogy ennyire erősen nehéz helyzetek, komplexen előfordulnak.

Pista bácsi agyvérzése rádöbbentett ismét, hogy milyen védtelenek vagyunk. Lassan listát kezdek írni - a családtagjaim számára- útmutatóul, hogy mit?, mikor?, hogyan?, ... csináljanak majd velem, ha mindenféle nehéz helyzetbe sodor az utam.
A kórházi kiszolgáltatottság, bepillantás az ott dolgozók párbeszédeibe, egyszerűen "borzasztóan félelmetes" volt számomra- nem hittem volna, hogy ilyenek előfordulnak; mondjuk sosem álltam két lábbal a földön. Azt mindig tudtam (hogy is működhetne másképpen..), hogy egy protekcióval, itt az idős ember orvos fia -András- mennyi mindent el lehet érni.
Anna (Pista bácsi lánya) családjában a fiataloknál előforduló önzőséget tapasztalva ismét előtérbe került, hogy milyen fontos a családtagok közötti beszélgetés. A családban előforduló kábítószerproblémák, az ezzel kapcsolatos történésekhez nem tudok érdemlegesen hozzászólni, csak nagyon távoli ismereteim vannak. Arra mindenképpen kíváncsi lennék, hogy ez a történet így, ebben a formában tényleg előfordulhat-e. Természetesen én is olvastam, hogy ez egy megtörtént családtörténet, sok-sok Pista bácsi unoka rohangálhat közöttünk, de akkor sem tudom. Tényleg van ennyire mai gondolkodású 70-es éveiben járó nagypapa? Biztosan, de én nem tudom elképzelni az én szüleimről ugyanezt az önfeláldozást, és nem hiszem, hogy velük lenne hatalmas probléma. Hogy én milyen nagyszülő leszek?- azt nem tudhatom.

Tornyai István története, az ő betegségének "tálalása" a könyvben nagyon érdekelt, tulajdonképpen ezek a részek tetszettek a legjobban a könyv első részében. A családok, főleg Ármin történetét nagy érdeklődéssel olvastam, mi lesz?, hogy lesz?, hogyan éli meg a család a mindennapokat? Nem vártam semmi különöset, inkább érdekelne a szülők hozzáállása más családok esetében is.

Jankovics Éva segítségével Tornyai István -nagypapa, édesapa, barát- 9-10 hónapjába nyertem bebocsátást, és ismét közelebb kerültem az ÉLET-hez! :(

A kórházban, az idős ember a régen ismert verseken gondolkodott. Így találkoztam Weöres Sándor Hatvanhat című versével (68.o):
"Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan."

2011. július 24.

James Herriot: Kutyák a rendelőmben


@Csenga Herriot- őrülete (:D) miatt olvastam el ezt a könyvet és bevallom, hogy jól tettem. Én, aki egy nagy kutyapárti, akinek mindig az kell, hogy a lakásban sertepertéljen egy kutya, annak öröm-és fájdalom elegyével kellett elolvasnom ezeket a történeteket.

James Herriot, állatorvos, magát teljesen őszintén bemutatva jegyezte le le emlékezéseit 1-1 ebbel kapcsolatban, azaz kíméletlenül leírta egy-egy gyógyítással, kezeléssel kapcsolatos tehetetlenségeit is.
A kutyák fantasztikusak, szeretjük őket, s ők viszont szeretnek minket.
Ezt a könyvet elutazáskor olvastam és fájdalom volt látnom, hogy ott, ahol olvastam, mennyi kedves Négylábú fekszik láncra verve szomorkás vagy éppen vad szemekkel.

Herriot sztárjai kedvesek, tündérek. Tudtam rajtuk mosolyogni és tudtam sírni is a gyógyíthatatlanságuk miatti fájdalmamban.
Ismét eszembe jutott soha nem feledett vizslám, aki egy autó alá került; ennek kapcsán pedig összetalálkoztam egy másik vizslával, akit hazahozhattam volna, a gazdi is látta folyamatos simogatásom és boldogságomra pillantva, hogy nálam jobb helye lenne. [De nem kaptam beleegyezést :'( ]

Herriot könyvére visszatérve: olvassa mindenki, aki közel érzi magát a kutyákhoz!

André Brink: Homokba írt történet


"Már nagylány vagy"- így kezdődik és így ér véget André Brink regénye.

Ez a mondat végigkísérte a történet jelenben játszódó szálát, és erről a mondatról folyamatosan eszembe jut az én nagylányságom története; az én beszélgetéseim az anyukámmal, vagy éppen az én beszélgetéseim a saját kislányommal.
Mi a nagylányság? Mit nevezünk annak; és, hogy nem attól fogunk felnőni, hogy ú.n. nagylánnyá válunk.

A Homokba írt történet Kristien Müllerről szól.
A történet Ouma Kristináról szól és az ő történetéről szól. Ouma 103 éve, a családban túlélt mindenkit és mindent. Átélte-megélte az egész XX. századot (1891-1994), ahogy Brink fogalmazta: "láthatta, hogyan megyünk át a lókorszakból az űrkorszakba".
Ouma életvészélyesen megsérült egy tűzben, ennek a hírnek a hatására az Európában élő unokája Kristien régen látott hazájába Dél-Afrikába és az ott forrongó politikai helyzetbe kerül.

Kristien évekkel ezelőtt eltávolodott családjától, távozása óta nem látogatott haza, nem is tervezte, de a nagymamájával történetek útnak indították. Egykori hazájába érve feltette magának a kérdést: miért is tért haza? "Végtelennek tűnő percekig állok föléje hajolva: mint egy régész, aki valamilyen ismeretlen múltból előásott kétes relikviát tanulmányoz." Mit remélt a harmincas éveit taposó nő, amikor lázas sietséggel, barátját/élettársát megbántva útnak indult?

A történetet elolvasva bepillanthatunk egy kicsit Dél-Afrika történelmébe. Ouma meséi kapcsán megismerhetjük a családja nőtagjainak életét, személyiségét. Omua, míg halálára készül, mesél folyamatosan, őt hallgatva kedvünk támad madárrá változni. Próbáltam elképzelni az egykoron élt nőket (Kammát, Sámuetl...), és míg a mesék mellett a jelen helyzetről is tudósítást kaptam, úgy szerettem volna segíteni Annának, Kristien Afrikában élő nővérének a helyzetén.
Aki nem hagyja, hogy segítsenek rajta, azon nem lehet; így történhetnek meg azok az események, amelyek hatására Kristien úgy dönt, ahogy dönt.

"Mindenkinek az életében elérkezik az az idő, amikor el kell menekülnie, mert máskülönben megfulladna."
Kristien, aki egykor szinte "menekült" egykori lakóhelyéről, Afrikából, hogy minél kevesebb teher nyomja a vállát, most egy jókora adag terhet, megoldandó feladatot kap, olyanokat, amik a megoldások megkeresésére ösztönzik.
"- Mindig azt hittem, hogy te kevés csomaggal szeretsz utazni. - Talán túlságosan is kevés csomaggal utaztam."

Kristien megismerése közben Ouma csak ontja magából a történeteket, az olvasó pedig mindig megtalálja bennük, ami őt éppen érdekli. A sorokat folyamatosan pásztáztam, kíváncsi voltam.

André Brink regénye egy Homokba írt történet, amit nem a szél fúj el, hanem amit az elefántok visznek el. Hogy miként, azt nem tudom, de amit tudok, hogy a nők akkor is képesek mindenre, ha nem is mutatják.
(A mai nap ezt kellene megtanulnom..nekem is.)

2011. július 12.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?


Jövünk-megyünk.
Úton-útfélen.
Kint és bent.
Tiszták vagy koszosak.
Fiatalok vagy idősek.
Emberek vagy állatok.
Szülők és gyerekeik.
Kedvencek vagy nem.

Nem olvastam még Tóth Krisztinától. Olvasni fogok még Tóth Krisztinától.
Ahogy többeknél olvastam (-hallottam) éppen olyan rövid írások, amikből csak még egyet szeretnénk elolvasni, csak még egy embert szeretnénk megismerni, csak még egyet szeretnék mosolyogni, csak még egyen szeretnék elgondolkozni.
..és ilyenkor az jön képbe mindig: én nem is nyitott szemmel járok az utcán..., sőt nem is járok az utcán. (Nem is élek-állok két lábbal a Földön.) Én, ha meglátok egy aranyos bácsit az aluljáróban, aki éppen saját kötésű csokrait árulja, mindig meg szeretném menteni az éhenhalástól, de történetet ne írok előle, csak hüpp.. Vagy ha egy kutyát látok egy hajléktalan mellett, akkor a kutya miatt hüpp-hüpp, de történetet nem kerekítek köré.

Tóth Krisztina abszolút kikapcsolt. Olyan nyári olvasmány kategóriába tettem, amit bármit-bármikor lehet olvasni, még akkor is, amikor percenként nyúz a gyerek. Pillanatképek, életünk momentumai lehetnek, ha hagyjuk magunkat nyitott szemmel járni. Mivel én rohanok, sőt nem is látok általában, így Tóth Krisztina megtette helyettem.
Tóth Krisztinával ugráltam a szökőkútban, mosolyogtam, kapargásztam, rájöttem, hogy más is lehet olyan hülye, mint én; rájöttem, hogy az élet nem fenékig tejfel, de alakítsuk olyanná; erősödött bennem, hogy más gyereke sem tökéletes; szerettem volna én is labdát szerezni, de csalódottan távoztam; hangosan röhögtem a futógépe mellett; és szerettem olvasni őt.

Rövidek, de jók. Éppen elegek. Gyorsak és közben az is bebizonyosodott újra, hogy hazaérkezni jó. Ha nem találsz haza, ha valami miatt tétovázol, gyere ide, meséld el, aztán, "Hazaviszlek, jó?"

4/5

2011. július 10.

Lois Lowry: Nyáron történt


A regény eredeti címe spoileres: A Summer to Die.
Ebben a bejegyzésben is előfordul spoiler a címből adódóan.

Lois Lowry hétvégét tartottam!

Kezdtem a "gyengébbnek tartott" Számláld meg a Csillagokat könyvvel, majd azonnal bele is kezdtem ebbe, amit az ismerős- és ismeretlen ismerősök jobbnál jobb jelzőkkel illettek.
Tetszett, de...

Meg és Molly a testvérpár. A történet a 13 éves Meg tolmácsolásában kerül el hozzánk, az ő szemszögéből követjük az eseményeket. A család egy évre vidékre költözik, hogy az édesapa befejezze a könyvének megírását a kietlen pusztaságban, ahol a csend lesz a segítségére. A lányok különböznek egymástól, Meg a fényképész-vénával megáldott lányka, aki magát külsőleg a nővére szépsége alá sorolja. Önbizalomhiánya megjelenik a regényben, de nem érzékeltem ezt akkorának, hogy szenvedjen tőle kamaszkorában. Természetesen nem is kell, csak csendben megemlítettem...
Zajlik életük, bepillanthatunk semmittevésükbe a szomszéd Will személyiségébe, amikor is Molly kórházba kerül, így a család élete kissé átalakul.

A betegség, Molly felépülése felé vezető út nehézségekkel van kikövezve, Lowry ügyesen a sorok közé rejti a rosszat, a jót, a szépet, a bosszantót és minden olyan dolgot, jellemzőt, ami az egész könyvet széppé teszi, varázsolja. Miközben "semmi" nem történik, mégis minden megtörténik ebben az egy évben, amíg ebben a kis vidéki házban élnek. Boldogság, betegség, elmúlás, halál, felnőtté válás, megkönnyebbülés, vidámság, művészet. Meg a kamaszkorát elhagyva felnőtté lesz, muszáj szembesülnie az életet kuszán behálózó mindenséggel.

Valamiért nem tudtam tökéletesen belemerülni a történetbe. Valami hiányzott, valami nem volt benne, illetve sok volt benne. Többet szerettem volna a mezőn sétálni vagy éppen Willel beszélgetni. Szerettem volna a két lányt tökéletesebben megismerni, és mást kihagyni az egészből. Jó lett volna Meg mélyebb gondolataival szembesülni. Így kevés volt.

Szeretném, ha elolvasná a kislányom, majd egyszer, mindenképpen ajánlom neki. Felnőttként csak 4-es.

Lois Lowry: Számláld meg a Csillagokat


Számláld meg a Csillagokat....
Ki az aki nem képes belefeledkezni az égbolton látható fényességek sokaságába?
Én mindig fel-felpillantok, megkeresem a Göncölszekér-csillagképet -sajnos csak ezt ismerem-, és miközben keresem, nézem, belefeledkezem, úgy jutnak eszembe az emlékek, a régi barátok, vagy éppen az aktuális problémák megoldását keresem fenn az égen.

A Számláld meg a csillagokat.. egy, a második világháború alatt Dániában játszódó regény. A dániai zsidóság nagy része túlélte a világháborúban megtörtént borzalmakat. Köszönhető volt ez a dánok önzetlenségének és a szomszédos szabad Svédországnak.
Ez az ifjúsági könyv két 10 éves lány, két család barátságán, a szőke dán Annemarien és a zsidó Ellen keresztül mutatja be a történteket, a rejtőzést, a félelmet, a bátorságot, a menekülést.

"Az Úr építi Jeruzsálemet,
összegyűjti Izráelnek elűzötteit.
Meggyógyítja a megtört szívűeket,
és bekötözi sebeiket.
Elrendeli a csillagok számát,
és mindnyájokat nevéről nevezi."

Elgondolkodtató, hogy a majdnem 70 évvel ezelőtt történtek, az akkori élet mennyire volt hatással az akkor élő emberekre. Teljesen mindegy, hogy a gyerekeket tekintem vagy a többi embert, de tény, hogy a ma élő fiatalság másképpen éli meg az akkor történteket, másképpen éli meg a mai kor problémáit.
Természetes vagy nem, de el nem tudom képzelni, hogy az én 10 évesem -vagy akármelyik ma élő 10 éves- képes lett volna véghezvinni azt a tettet, amit Annemarie tett.
Te tudjátok mit? Nem is akarom, hogy az én cserfes, veszekedős, mosolygós gyerekeim megtapasztalják azokat a problémákat, amik akkor voltak. Elég nekünk az, ami éppen adódik.

Hogy elolvastatnám-e a gyerekemmel? Attól tartok, hogy nm érdekelné. Beszélgettünk már erről A csíkos pizsamás fiú könyv kapcsán, a film felét meg is nézte, szóval hallott már a borzalmakról, mégis azt gondolom, hogy a mai világban ezt a könyvet is később fogja a kezébe venni. (Amikor megkérem rá...)

Lowry regénye megfelel azoknak a dolgoknak, amiket én figyeltem: gyerekek számára világos, érthető mondatok, egyszerű cselekmény. Viszont szükséges lett volna 1-2 esemény, dolog elmagyarázása az ellenállás, a háború kapcsán, amit nem biztos, hogy megértenek elsőre. Szerintem..

4/5

2011. július 9.

S.J.Watson: Mielőtt elalszom


Az olvasás előtt elgondolkodtam, milyen lehet ez a könyv? Milyen lehet memóriazavarral élni?
Milyen lehet minden nap "elölről kezdeni az életünket", hogy nem emlékszünk temérdek fontos eseményünkre, emlékünkre? Akaratlanul szemem elé száguldott Lucy (Drew Barrymore) az 50 első randi filmben, neki milyen volt.

Utána elgondolkodtam: milyen könyv, mennyire jó könyv lehet, ha Joanne Harris ill. David Lehane ajánlja. Harrist szeretem, Lehane könyvéből készült Viharsziget film pedig az idegeimet borzolta, amikor megnéztem.

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem bele Christine Lucas történetébe.
A regény egy amnéziás története az életéről, önmagáról, betegségéről, családjáról izgalmas formában.
A regény 3 részből áll. Christine naplója van körbevéve egy nap történetével.
A nő negyvenes évei közepén jár. Egy régi -22 évvel ezelőtt bekövetkezett- trauma következtében napjai ugyanúgy telnek sok-sok időn keresztül: felébred, nem tudja ki fekszik mellette az ágyban, nem emlékszik semmire az életéből. Férje Ben, aki minden reggel felkészülten várja a reggeli "kiakadásokat", sírásokat, a "Ki vagyok én?"-kérdéseket.....
Nap, mint nap...
Christine megismerkedik dr. Nash-sel, egy neuropszichológussal, akinek tanácsára naplót kezd el vezetni a napi eseményekről, mert csak az éjszakai hosszú alvás hatására törlődnek emlékei.

A napló olvasását nem tudtam letenni, csak fizikai segítséggel, azaz valaki kivette a kezemből. Folyamatosan az járt a fejemben, milyen lehet Christine élete, milyen kellemetlen és rossz lehet neki fizikailag és lelkileg is a minden napok megélése. A napló és dr.Nash segít neki. Lassan jönnek elő a fontosnak hitt emlékek, egyre dagad és tömörödik Christine története, vártam, hogy összeálljon nekem is a kép. természetesen a magam kis összeesküvés-elméleteit is mindig megalkottam. :)

Sok benne az ismétlés, ami kikerülhetetlen, hiszen a nő (majdnem)mindig új-ként éli meg ezeket.
Érezzük benne a feszültséget, a "nincs minden rendben"-feelinget, így még gyorsabban pásztáztam a sorokat: vajon úgy van-e, ahogy gondoltam, vagy nem? Watson nekem tetszően ír.

Izgalmas, fordulatos, nem szeretném letenni könyv, hatásfokozó, egymásra épülő mondatok, cselekmények, agymunkát is igénylő megfogalmazás. Nem kavarodott bele a napok és az ismétlések sokaságába, nem kellett visszalapoznom Hogy is volt ez?!-felkiáltással-kérdéssel.

Christine életének megismerésével pedig közelebb kerültem saját emlékeimhez, gondolataimhoz, és megállapítottam, hogy S.J. Watson mondata igaz:

"Végtére is mi más vagyunk, mint az emlékeink összessége?"

S bár volt egyszer-kétszer 1-2 ezt nem hiszem el gondolatom, hogy fél csillagot levonjak, de az író annyira szimpatikus, engem pedig annyira székhez és a sorokhoz kötött a könyv, hogy megérdemli a maximális csillagot.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...