2011. február 26.

Karin Alvtegen: Árulás


semelyik felnőttet nem szeretem benne
hányinger kerülget
felkavarja a gyomrom
úgy érzem magam mint amikor egy hasonló filmet nézek és folyamatosan reszketek remegek idegeskedek és sajnálom a beteg embereket
utálom őket
csak a másik nőt nem annyira-akár szerethetnem is-a könyv végére
próbálom rangsorolni a gyűlöletemet
mindkettőt-a férjet-feleséget viszont nem szeretem meg később sem
evat talán jobban 51% vagy még több
aztán próbálok közömbössé válni hogy megértsem őket
megalázó dolgok
beszennyezett nevek és tettek
hogy lehet így élni
romlott emberek
ki kezdte
ujjal mutogatás
egymásnak odamondás
betegség
pszichiátria
egy ártatlan kisfiú

DE MIÉRT ÍGY????? Jonas ügyét.... én nem így.... érdekes dolgokon akadt meg a tekintetem, .... erősen elgondolkodtam dolgokon.

S, hogy milyen gondolatokkal olvastam?
Látszik, hogy egyes cselekedeteink, mondataink mekkora lavinát indíthatnak el. Kit szeretünk kit nem? Akit szeretünk: -barátokat, rokonokat, szerelmet, mindig is fogjuk-e szeretni, mert annyira erős a közöttünk lévő kapocs?
Vagy jöhet vihar, ami ezt az érzést megváltoztathatja?
Ha elindult a lavina, megállhat-e? Ha nekimegy egy fának... hamar, talán akkor nem sérül senki. de gördül tovább, az ember pedig annyira belelovalja magát az eseményebe, akkor sérülhet mindenki, aki kicsit is beleszagolt, belekóstolt.
De mégis azt mondom: olyan sok múlik az ember személyiségén is, ill. a két ember közötti kapcsolatokban megmutatkozó különbségeken: homokba dugjuk a fejünket? vagy kitárulkozunk üvöltve? vagy éppenséggel kilépünk a vesztes érzésével csendesen szenvedve, vagy hátba szúrjuk a másikat?
Vállalunk-e felelősséget tetteinkért?

4/5, mert nekem voltak kiszámítható lépések (régen egy filmben láttam hasonló lépéseket, de nem emlékszem már a címére), és furcsállottam 1-2 spoileres dolgot.
Izgalom könnyed kikapcsolódás, amiből rájöhetünk, hogy élhetnek körülöttünk is "különleges", veszélyes, beteg, furcsa gondolkodású és -felfogású emberek.

2011. február 23.

Ivo Andrić: Híd a Drinán


Olyan szépeket olvastam erről a könyvről, hogy szerettem volna. Akartam, ….és elolvastam. Régen nem találkoztam ilyen irodalommal.
Hosszú tömött, sokat mondó és sokat adó sorok, kidolgozva, érthetően, szépen. Igazi szépirodalom. Stílusában, mondandójában.
Ivo Andrić Nobel díjas író, ezért a regényéért kapta e méltó elismerést.
A híd egy –szerintem- csodaszép híd a Drina folyó felett, Višegrad városa mellett. A kasaba egy kisváros: Višegrad, fontos pont a folyó területe mellett. Központ, ma mondhatnánk, hogy logisztikailag fontos csomópont.
A híd ötlete egy olyan férfi fejéből pattant ki, aki gyermekkorában Sokolovićében élt, és az éppen esedékes véradó fejében vettek el családjától, és híd hiányában a folyón való átkelés nehézkes, lassú, és fázósabb volt a novemberi időszakban. Akkor elhatározta, hogy egyszer egy hidat fog építeni a Drina folyó felett, és felnőttként ezt kivitelezte.
A regény az építés időszakától az 1914-es első kisebb mértékű robbantásáig tart.
Miközben kibontakozik a regény, a híd története, úgy mászunk bele a kasaba lakóinak életébe, úgy ismerjük meg az akkori, ottani történelmet, úgy alakul ki egy képünk a regényről, és úgy alakult ki saját képem arról a hatalmas változásról, ami ebben a 400-450 évben megtörtént. Nem csak a történelem változásaira gondolok, hanem azokra a jellembeli, személyiségbeli változásokra, amiken az emberek, a családok keresztülmentek e sok év alatt. Belepillanthattam a különböző vallásúak boldog, egymás melletti életébe, örömeikbe, bánataikba, szokásaikba.
„A kasaba igazi lakója természete szerint nem kártyás. Amint már láttuk, mindenféle más szenvedélyei vannak: a nők mérhetetlen szeretete, hajlam az ivásra, a dalra, kóborlásra vagy pedig a víz melletti ábrándozásra.”
Híd a Drinán. Mindenki sétált már hídon. Talán- valószínűleg- meg is állt rajta. Szétnézett, elgondolkodott a készítésén, az életén, önmagán.
Én, ezen a kilenclyukú hídon sétáltam napokon keresztül, a kasaba lakóival éltem, rettegtem, féltem, dolgoztam. Benne van az én verejtékem is a kövekben, a betonban. 5 évig hordtam a nehéz köveket, olyan időszakban is, amikor halál járt a nem megfelelő munkáért. Olyankor is, amikor ennek elvégzése kötelező volt, fizetség nélkül is. (No nem a felnőtt kisfiú miatt, hanem az ő munkavezetője miatt.) Megtapasztaltam a hanyatlás kezdeteit a vasút megjelenésével, amikor a híd, vagy éppen a kisváros már nem töltött be annyira fontos szerepet.
Megismertem a karóba húzott ember életét, és végigszenvedtem a karóba húzását. Az árvíznél segítettem, a bajba jutottakon, majd panaszkodtam én is a folyamatos, hosszú megszállás alatt.
Ivo Andrić olyan szép képekkel és mondatokkal írta le a híd történetét, hogy teljes, hiteles képet kaptam a kisvárosról, a kasabáról, a hídról, a népről.
Mit adott a könyv?
„Így odafönn, a híd kapujában, az ég, a folyó és a hegyek között nemzedék nemzedék után megtanulta, hogy ne sajnálja túlságosan azt, amit a zavaros víz elragad magával. Itt költözött beléjük a kasaba tudat alatti bölcsessége: hogy az élet fölfoghatatlan csoda, mert szüntelenül költ és pazarol, mégis tovább tart, és szilárdan áll, „mint a híd a Drinán”.”
Számomra ismét bizonyságot nyert, hogy bármi történik, a híd megmarad. Ha felrobbantják, újraépítik. Velem bármi történik, majd újjáépítem saját magam. Részben vagy egészben, de biztosan sikerülni fog. (Előbb vagy utóbb.)

2011. február 18.

Díj adok-kapok!


Köszönöm szépen Ádámnak a díjat!

A díjjal kapcsolatos szabályok:
1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek
2, Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Akiket én szeretek olvasni (a teljesség igénye nélkül), mert érdekel a hozzáállásuk, véleményük, stílusuk, érdeklődési körük:

1. Miestas

2. Ani

3. Szeee

2011. február 17.

Palotai Boris: A férfi


Szubjektivitás és "nem igazán a témáról beszéléses-értékelés" felsőfokon- tőlem!

Az úgy volt, hogy gyerekkoromban (azaz még most is) gyakran olvasgattam a szüleim könyvespolcán lévő könyvcímeket, aztán így a könyvek is a kezembe kerültek. Nem így voltam Palotai Borissal. Palotai Boris: Zöld dió..... Kit érdekel egy Boris nevű egyén, főleg ha a dióról ír? - gyakran tettem fel a kérdést magamnak. Néhány tíz év elteltével, viszont Palotai Boris megismerésére (vagy felfedezésére) vágytam (nem így voltam a Zöld dióval), így egy vékonyka mű olvasásába kezdtem.

Ennyi előtörténet után bevallom őszintén a férfiről nem tudok sok mindent írni. (A szerkesztésével voltak bajaim, nem mindig tudtam, hogy mikor van jelenidő, mikor van képzelgés vagy más dolog...)
A női főszereplő, aki túlélte a háborút, sőt hazatért onnan, keresi a régen otthagyott (vagy elvesztett?) önmagát. Családját elveszítette, ez gyorsan kiderül az olvasás során, de ő csak keresi a helyét Etelka néninél, a rokonnál. Jár-kel, tesz-vesz, élni és túlélni próbál, miközben megismerkedik A Férfival, kapcsolatuk alakul, bimbózik, mint tavasszal a virágok és rügyek, de sem mi, sem pedig a nő nem tudja, hogy vajon ki fog-e nyílni valaha?

Olvasok, idegeskedem, olvasok, leteszem, olvasok, idegeskedem, olvasom, leteszem... így olvastam sokáig a mindössze kb. 160 oldalt...

A végeredmény érzései:
Lassú, háború-utáni-szomorúság, idegesítő-de letenni nehéz, utálom a nőt, megértem a nőt, de mégsem érthetem a nőt, aztán megkönnyebbülés, fokozódó idegesség, végül ott az ász, megnyugszik a nő, vele együtt én is.

Örülök, hogy elolvastam.

2011. február 12.

Chaim Potok: A nevem Asher Lev


Asher Lev egy fantasztikus személy. A fantasztikus nem is megfelelő jelző. Maradjunk a NEM MINDENNAPI-nál.
Torokszorító volt számomra.

Elkezdtem olvasni a könyvet, sodródtam: rajzok, szemek-amelyek látnak, család, hagyományok, menekültek, egy kisfiú, egy család, ismerkedtem velük. Teljesen megértettem a kisfiút, de érdekes módon teljesen megértettem a kisfiú családját is.

Asher Lev zsidó. Haszid zsidó, akik kis közösségekben élnek, betartva sok éves hagyományaikat, "törvényeiket", közösségük vezetője a Rebbe, aki irányít, akit a zsidó közösség tart el, neki szolgálnak, dolgoznak.
Asher Lev édesapja is a Rebbe szolgálatában tölti mindennapjait, menekíti az orosz zsidókat Amerikába, utazik, Európában hozza létre, alapítja a jesivákat, a zsidó iskolákat. Fájdalmasan érinti kisfia rajztehetsége, folyamatosan tiltani szeretné gyermekének ezt a fajta kibontakozását, hiszem az a "másik oldalról" való biztosan.
Édesanyja Rikveh, aki szoros kötődéssel áll Férje és fia között: támogatja Ashert, hiszen a fia, és támogatja férjét, hiszen ő férje. Az egész történetből kiérződik ennek a 3 embernek a jelleme, az élete, odaállunk melléjük, támogatjuk őket, elítéljük őket, szeretjük őket, vagy éppen nem.

Asher Lev rajzol. Mindenhol és mindenkor. Az összetűzések gyakoriak, egyre többször előtérbe kerülnek, miközben a cseperedő fiú, nem tud a tehetsége ellen semmit sem tenni. Vonzza, húzza magához az a valami, ami nem szabadítja. Az évek múlásával ott élünk, rajzolunk vele, izzadunk ott a Rebbe székével szemben ülve, várjuk a követendő, meghatározott feladatot, aminek hatására Asher Lev ténylegesen megszületik, újjászületik, kialakul, megváltozik.

Tépelődünk, fejlődünk lélekben mi is, miközben ő. Egyre inkább megtanulunk látni. A lényeget, a fontosat.
Én legalábbis.

Az első sortól kezdve élveztem, és izgatottan olvastam, mi lesz a kisfiú Asher Lev-vel? Vele voltam, fogtam kezét, a támogatója szerettem volna lenni, ahogy gyermekként én is vágytam minderre.
Aztán én voltam az Édesanyja, aki nem tudta elítélni, hiszen Anya csak egy van: bármi is történik, mi ott vagyunk mellettük.
Aztán természetesen én voltam az Édesapja, amikor próbáltam magam tartani a hagyományokhoz, az Íráshoz, de mélyen ott volt az akarás, hogy a fiamat megértsem.
Szenvedtem vele, néztem a kiállítás képeit, nem akartam bemenni a terembe, a lift felé, nem mertem ránézni a szüleire, tépelődtem, szenvedtem a gyötrődéstől, cudarul éreztem magam, a torokszorító érzés erősödött, és utat nyitott a szemeimen keresztül.

5*

2011. február 9.

B.S. Aldrich: Száll a fehér madár


B.S.Aldrich ebben a könyvben írta meg az „És lámpást adott kezembe az Úr” történetének folytatását. Az első rész nagy kedvencem lett évekkel ezelőtt, s bár olvastam azóta sok-sok irodalmi alkotást, a szívemben az egyik kedvenc helyről nem tudta semelyik másik könyv kiszorítani. Egyértelmű volt számomra, hogy egyszer a folytatás is elém kerül.

Száll a fehér madár…

Abbie Deal meghalt. Abbie Deal, akinek a kezébe az Úr lámpást adott, aki hihetetlen akaratával és energiájával élte életét, és vezette családját, elhunyt.

Itt hagyta rokonait, és kedvenc unokáját, Laura Dealt.

Laura siratta szeretett nagyiját, akinél a legtöbb időt töltötte, aki mindenben megértette őt, aki mindig meghallgatta, akinek mindig volt ideje Lollyra, egymás múltbeli és jövőbeli álmait is ismerték.

Laura 12 éves volt ekkor. Egy akkor talált versrészlet meghatározta mindennapjait, mindig eszébe jutott, próbálta értelmezni, próbált e szerint élni, szárnyalni.

„ Ó mennyi bánat, keserűség érte,

Éles köveken vitte sebzett lába.

De ha lelke,- h vérzik is a szárnya,-

Fehér madárként száll az úr elébe.”

Száll a fehér madár…és Laura is szállni akart. Ő is élni szeretett volna. Tanult, egyetemet végzett, és elhatározása, miszerint író lesz, (úgy, amint egykor nagymamája szeretett volna író lenni) töretlen volt. Annyira szeretett volna írni, a képzeletét használni, hogy megalkuvásokra volt képes. Muszáj volt neki, hiszen sok mindent feketén vagy fehéren látott.

Férjhez menni? – nem lehet, hiszen nem gyereket szeretnék szülni, nem robotolni szeretnék, nem földet művelni akarok, hanem írni…..

Édesanyja a drága Eloise, akit néha egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, nagy reménységeket táplált a gazdagság iránt, így képes volt több mindenre is.

Nem szeretném az alig 200 oldalas kisregényt elmondani, elég annyit, hogy Laura olyan volt nekem gyerekként, mint Anne Shirley. Szerettem álmodozásait, vágyakozásait, gondolatait.

„Laura azt hitte, nem bírja elviselni, hogy soha többé ne lássa a drága fehér törzsű nyárfákat, a kanyargós utakat, ne érezze a fenyőfák illatát és ne hallja többé a hűvös, kék víz csobogását.”

De –milyen közhelyes- az élet pereg tovább növünk, növekedünk, újabb és újabb problémákkal szembesülünk, amik megoldásra várnak.

Amiket Lollynak is meg kell oldani, neki is fel kell nőni.

Abbie Deal és Laura Deal: hasonlítanak vagy különböznek? Laura milyen felnőtt lesz? Egy szenvedélyes író lesz? Milyen életet fog élni? Cedartown vagy New York?

A végén pedig mindössze egy mondatban (de az összetett lesz) megemlítem: kedvenc szereplőm Oscar Lutz, a jó öreg Oscar bácsi, aki miatt ismét elgondolkodtam, hogy ki vagyok én egyáltalán?; és, hogy mennyi sok-sok dolgom lenne még nekem az életemben, a környezetemben, a barátaimmal, az ismerőseimmel, hogy vállon veregethessem magamat.

Olvastam, tulajdonképpen semmi különös nincs a könyvben, mégis éreztem valami mást. Aztán rájöttem:

egyes könyvekben nem kellenek nagy mondatok, hatalmas tragédiák, nem kellenek háborúk, egyszerűen az élet van megírva szépen, gyönyörűen, olvasmányosan, elgondolkodtatóan.

2011. február 6.

Sarah Dessen: Figyelj rám!


Amerika.
Amerikai diákélet.
Amerikai lány.
Amerikai minden. Minden, s én mindebből semmit sem ismerek a valóságban. Csak a majmolt amerikai filmeket láttam fiatalkoromban. Az én kedvencem is a Beverly Hills 90210 sorozat volt, én is sok mindenről álmodoztam, és a kamaszok problémái engem -magyar leányzóként- is elértek.

Sarah Dessen Egy felejthetetlen év című könyve nem túlzottan varázsolt el, de biztos voltam benne, hogy fogok még olvasni az írónőtől: ne ítéljek elsőre; érdekel a kamaszok lelkivilága, problémái; ezeken kívül a sokunkat megosztó Tizenhárom okom volt regény után keresni szerettem volna egy másik -amerikai lányról szóló- történetet, amiben ugyanúgy megtalálható a nagy probléma, mégsem lesz feltétlen öngyilkos. (Természetesen nem kívánom összehasonlítani a két írást, de nem tagadom, hogy folyamatosan a fejemben volt a kettő közti azonosság-különbség.)

Annabel Greene egy "tipikus" amerikai család legkisebbik leánya, két nővére van. Anyagi problémáktól mentes családban él, de ugye itt is előfordulhatnak más jellegű problémák.
A lányok fantasztikusnak mondható modellkarriert futottak be, de az már hamar kiderül, hogy ezt az édesanyjuk élvezi a legjobban.
Annabel életében olyan esemény történik, amit Dessen nagyon jól takar, nem is igazán sejtet, mégis tudjuk, hogy valami súlyos, ami meghatározza, az amúgy is magába zárkózó lány életét. Legkisebbként már kislány korában megtanulta, hogyan lehet édesanyja hangulatát megismerni, mikor kell csendben maradni. Két nővére eltérő egyéniségét megismerve, ő lett a harmadik típus, aki próbál a problémákkal egyedül megbirkózni.
Nekem végig tetszett a nővérek kapcsolata, s bár a problémák, betegségek, szótlanságok ott voltak közöttük, mégis éreztem, hogy közöttük egy szoros kapocs van, ami egyelőre nem megfelelően működik.
Annabel, miközben egyedül, barátok nélkül próbálja élni problémákkal, elfojtásokkal teli életét, s próbál megoldásokat találni, megismerkedik Owennel a különc fiúval, akinek barátsága segítségével egyre inkább elindul a feloldódás, a változás rögös útján.
(Egyedül az édesanya karakterén merengtem el olykor, nagyon nem értettem a meg nem értését, hacsak nem az elvakultsága tette ezt.)

Sarah Dessen könyvében megismerhetjük ezt a fiatal lányt, belepillanthatunk gondjaiba, érezhetünk vele, lehetünk ellene is, de az biztos: sok gondot, problémát, gondolatot mi is átéltünk a saját fiatalságunkban, vagy a lányunk fiatalságának időszakában.
Tény, hogy másképpen gondolkodunk akkor; az is biztos, hogy másmilyen vérmérséklettel, személyiségjegyekkel rendelkezünk: van aki hallgat van, aki segítséget kér.

Tetszett ez a könyv. Annabel mellett álltam, és drukkoltam neki, hogy sikerüljön. Számomra szerethető lány.

"Ahogy Whitney elindult az asztalunkhoz, és menet közben az emberek bólogattak felé, rettentő büszke voltam rá. Nagyon is el tudtam képzelni, mennyire nehéz lehetett neki hangosan felolvasni ezt az írást. Nem csak az idegeneknek, de nekünk is. Mégis megtette. Ahogy ott ültem és a nővéremet néztem, azon tűnődtem, vajon mi a nehezebb. Az elmondás maga, vagy az, hogy kinek mondjuk el. Vagy talán, amikor végre nekikezd az ember, a történet az, ami igazán számít."

Kategóriájában megállja a helyét: 4/5.

2011. február 3.

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács


Nagy bajban vagyok. Nem tudom átadni a könyvnek a hangulatát, a mondanivalóját, nem tudom isteníteni, nem tudom "lehúzni".
Egyszerűen nagyon jó. Hiánypótló. Korszakalkotó. Alapos. Kidolgozott. Értékelésre kényszerítő. Átgondolásra sarkalló.
Daniel Stein személye, karaktere egy valós személy egy része. Illetve Danielnek egy része egy valaha, egykoron élt férfi. Ennek a tudatában még jobban át tudom magam adni az érzésnek, hogy egy fantasztikus embert ismerhettem meg.

Hogy kicsoda Daniel Stein?
- Egy férfi aki zsidóként a Gestapó mellett dolgozott.
- Egy férfi, aki a szovjetek oldalán dolgozott.
- Egy férfi, akit apácák rejtegettek hónapokon keresztül.
- Egy férfi, akinek segítségével sok zsidó túlélte a II. Világháborút.

- Olyan, mint mindenki aranyos nagypapája.
- Vezető, tanácsadó, tanító.
- Egy férfi, aki lengyelül, ivritül és németül jól tud. Ezeken kívül csoportokat vezet olaszul, spanyolul, görögül, franciául, angolul, románul. s beszélget csehekkel, bolgárokkal, arabokkal is.
- Egy híd a judaizmus és a kereszténység között.
- Egy katolikus pappá lett zsidó.
- Egy pszichológus.
- Egy barát.
- Egy történelemkönyv.
- Egy olyan ember, aki képes tükröt tartani elénk, aki gondolkodásra késztet.
- Olyan ember, akivel érdemes barátságot kötnünk. Ha hiszünk, ha nem. De miről is van szó?

D.S.: "Őszintén megmondom, tulajdonképpen sosem találkoztam olyan emberekkel, akik ne hittek volna. Az emberek többségének azokon túl, akik teljesen és feltétel nélkül elfogadják az általuk választott vagy a szüleiktől örökölt vallást, megvan a saját elképzelése a magasabb Erőről, a világnak arról a Mozgatójáról, akik mi hívők teremtőnek nevezünk. És vannak emberek,akik saját eszméjüket imádják istenként, azt nyilvánítják istennek, annak szolgálnak és azért rajongnak. Ilyen eszme akármi lehet:ebbe az emberfajtába tartoznak a meggyőződéses kommunisták és fasiszták is.Néha ez egyáltalán nem valami nagy eszme – például a földönkívüliekben való hit vagy a vegetarianizmus –, de az ember bármilyen eszmét képes bálványozni. Mondjuk, a vegetarianizmus nem veszélyes a többiekre, de a fasizmus – az már nagyon veszélyes. "

- Ő Isten embere.

Ahogy L. Ulickaja írta a könyvben:
"Mit akar az Úr? Engedelmességet? Együttműködést? A népek önmegsemmisítését? ...A lelkemben érzem, hogy fontos leckét éltem végig Daniellel, amikor igyekszem meghatározni, mi az a fontos, amit megtudtam, az egész tanulság annyi, hogy tökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik."

Ljudmila Ulickaja egy aprólékosan, részletesen kidolgozott regényt írt egy emberről, aki önmaga, Isten vagy -nevezzük- csodák segítségével szép, hosszú és tartalmas életet élt. Meghatározó irodalmi alkotás a hitről, egy emberről, az összes emberről, a gondolkodásról, a történelem egy kicsiny szeletéről.
Ulickaja olyat könyvet tett elénk, ami méltó helyet foglal el a lelkünkben, a polcunkon, az elménkben.
Vallás, hit, történelem, pszichológia, pedagógia…..

S, hogy mi a csoda?
"Mit szoktak csodának nevezni? Azt, amit azelőtt senki sem látott, ami soha nem történt még meg? Azt, ami kívül esik tapasztalataink körén? Ami ellentmond a józan észnek? (...) Tapasztalataim alapján azt tudom mondani: a csodának az az ismérve, hogy Isten teszi. z azt jelenti, hogy aki nem hisz, azzal nem történnek csodák? Nem jelenti azt. Mert a nem hívő embernek úgy működik az agya, hogy úgyis természeti okokkal, valószínűségelmélettel vagy a szabály alóli kivételekkel fogja magyarázni a csodát. A hívő ember számára a csoda Isten beavatkozása az események természetes menetébe, a hívő ember örömöt érez és eltelik hálával, amikor csoda történik."
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...