2011. január 25.

Johne Boyne: A csíkos pizsamás fiú


Két okom volt, hogy sürgősen elolvassam ezt a könyvet:
1. A Lányomtól kaptam, és szerette volna, ha elolvasom.
2. A filmet szeretném megnézni.

Rövid, lényegre törő, sokkoló.

Nem néztem utána, nem olvastam róla, egyedüli szubjektív gondolatom a csíkos pizsama miatt volt, és természetesen tudtam, hogy II. Vh-s történetről van szó.

Bruno egy 9 éves kisfiú, aki jómódban élő családjával 1942-ben, Hitler parancsára Auschwitzba költözik, mert édesapja egy magas beosztásban lévő katona, akit oda vezényeltek.
A történetet nagyon nagy érdeklődéssel olvastam, egyrészt mert a téma érdekel, másrészt én is egy 9 évessel élek együtt, így a mostani "problémáikat" eléggé ismerem.

Brunonak nem volt könnyű a költözés, nem volt könnyű otthagyni az 5szintes házat, a barátokat, és egy olyan családdal az Ismeretlenbe költözni, ahol egy "mindig gyengélkedő és sherryt ivó anya és egy Reménytelen Eset nővér él"; és ahol az apa a Führer kedvében jár mindig.

Szerettem a kisfiút, öröm volt olvasni gyermeki "bájait", a beszélgetéseit, a rácsodálkozásait, és azt a természetességet, amivel ő NEM tudta, hogy mi van a messzeségben a kerítés túloldalán.
A kerítés túloldalán pedig ott élt Smuel, egy lengyel órás fia, akivel barátságot kötött. Beszélgetéseiket olvasva azt megtapasztalhattam, hogy mekkora különbség alakulhat ki az egyik - és a másik oldalon. Az egyiken, ahol a jómód van, ahol a gyerek gyerek maradhat és a másikon, ahol a gyerekek hamar felnőttekké váltak.

Bruno saját bátorságának, a merész -de félelemmel teli- cselekedeteinek nem is igazán volt tudatában, hiszen mindvégig tudatlanságban élt.

Nem lehet a könyvről írni. Engem sokkolt. Duplán sokkolt, mert Nyiszli Miklós könyvét, tavaly novemberben olvastam, és minden, abban olvasott kép és jelenet élénken él bennem. Valahogy az ebben olvasott mondatok összefüggésbe kerültek a csíkos pizsamás kisfiú történetével, és nem tudtam szabadulni a képektől.

Jaj, de nagyon szerettem a fiúkat hallgatni, gyermeki érdeklődéssel voltam velük a kerítésnél.

"Nagyon szomorúnak látszott, s Bruno nem tudta, miért: ő nem látta borzalmasnak a históriáját. Végtére vele is ez történt.
- Vannak ott más fiúk is?- kérdezte.
- Százával.

Bruno szeme tágra nyílt.
-Százával? -visszhangozta döbbenten.- Ez nem igazság! Ezen az oldalon nincs senki, akivel játszani lehetne!
- Mi sem játszunk- mondta Smuel.
- Nem játszotok? Miért nem?
- Mit játszanánk?

- Mit tudom én? Akármit. Például focizhatnátok. Vagy felfedezősdit. Mit lehet odaát felfedezni?"

...
..
.
Aztán megálltam az olvasással és drukkoltam, hogy zuhogjon az eső. Hogy ne álljon el.
Aztán fuldokolni kezdtem.
Aztán sírni kezdtem.

2011. január 24.

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés


… és bezárult a kör….
minden információ a helyére került…
hogy meztelenkedtek? ki nem tesz rá nagy ívben? fogjuk rá, hogy forróság volt….
temetés…. vidámság?…..
egy művész- egy jelenség! egy ember- egy személyiség.
egy különlegesség- aki még a halálában is más.
egy férfi- aki tud méltósággal- és Margaritával haldokolni.
Ulickaja nem kertel, nem szépít, nem túloz, CSAK leír, megír. Egyszerűen, ahogy van. ez van és kész. Valakinek kevés, valakinek sok, valakinek túlzó, valakinek hihetetlen. Nekem éppen elég. jó. tetsző. (moly.hu)

Ulickaja még az Életművésznőkkel lopta be magát a szívembe, s azóta –szégyen- csak a Szonyecskát olvastam.
Vidám temetés….. milyen az? Kinek rosszabb a helyzete? Először egyik oldalnak, aztán másiknak? Hogyan lehet vidáman temetni? Ezt nem tudom elmesélni, hiszen én nem vagyok képes rá.
Itt van egy rövidke kisregény, ami néhány nap történését tartalmazza, miközben kialakul egy képünk a szereplők többségéről, elkönyveljük őket ilyennek vagy olyannak, sodródunk, kíváncsiak leszünk.

Alik egy orosz bevándorló, aki köré összegyűltek az orosz bevándorló nők. Akik együtt voltak, összetartoztak, akik szerelmesek voltak, akik szerették őt.
Aki meghal.
Miért?
Milyen volt?
Hogy milyen volt Alik?

„- Gyerekek! Lányok! Nyulacskáim!
(…)
- Itt vagyok veletek, gyerekek! Töltsünk! Igyunk és együnk! Mint mindig! Ahogy szoktuk!
(…)
- És kérlek benneteket, minden szirszar bömbölés nélkül! Minden rendben van! Megy minden a maga útján! Oké? Igen?


Joyka hangosan felhüppögött. Nyina enyhén kidüllesztve a szemét megmerevedett. A nők nem törődve Alik kérésével, sírva fakadtak. Meg azok a férfiak is, akik meg merték ezt engedni maguknak.
(..)
- Na, miért vagytok ilyen búvalbaszottak, gyerekek? Igyunk rám egyet! Nyinocska, igyál rám! Gyerünk! T-shirt, kedves, nyomd ki egy percre a magnót.

Csend állt be.

(…)

Mi volt Alikban olyan különleges? Hogy mindenkit szeretett? De hát valójában miben áll ez a szeretet? Hogy jó festő volt? De hát mit jelent ez manapság? Nem veszik – tehát rossz…

Életművész volt. Művészien élt…”

2011. január 21.

Gaál Viktor: A tea színe


"Amikor a sötét erdőben bolyongtunk, egyszer csak egy elágazáshoz értünk. AZ egyik út jól kitaposott volt, és egy tisztásabb rész felé vitt. A másik a legnagyobb sötétségbe, egy mocsárba. (...) Te meg a sötétebb utat választottad, elindultál rajta. (...) Akkor elgondolkodtam rajta, miért akartál azon az úton menni? És miért jobb az egyik út, mint a másik? (..) Azt hiszem, akkor tudtam ezt először megfogalmazni: nem az a fontos, hová mész. Az a fontos, hogy járd az utat, és megélj minden egyes, az úton töltött pillanatot."

Mekkora utat kell bejárnunk, hogy megtapasztaljuk a saját életünket meghatározó dolgokat? Mikor tudjuk a legtökéletesebb teát elkészíteni?

A tea színe

Milyen is?
Melyiket szeretem jobban?
Hogyan kell elkészíteni?

Nem tudom-nem tudom-nem tudom.

A tea színe könyv borítója csodaszép, története csodajó, de valahogy nem haladtam vele, voltak benne részek amik nem ragadtak el. Tisztában vagyok vele, hogy mindez azért van, mert alig várom, hogy más történetet/könyvet is elkezdhessek olvasni, főleg akkor, ha találok a regényben nem igazán tetsző részt.
Ebben volt, de nem emelem ki, mert az írás, a megfogalmazás nagyon szép. Öröm volt belemerülni a mondatokba, amikből kibontakozott egy Teaház története, annak tulajdonosának -Somerset- történetével, és az ott dolgozók/élők történetével.
Miután Orinnal a nagy vándorral (teakészítővel) együtt belépünk e említésre méltó társaságba, készüljünk fel az ízkavalkádra, a történetek és a teák zamatára.
A történet magában rejti a mesét, a kalandokat, a XVIII. századi történelem egy kis szeletét, a társasági életet, a szerelmet. Megismerjük Mayát, akit én csodáltam és szerettem ez első perctől kezdve, a bájos Anit, és kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga kis szerepe és helye ebben a regényben. Mindenki a tea egy alkotórésze, a teakészítés kilenc titkának egyike.

Miközben haladtam a történettel, és vártam a kimenetelre, a befejezésre, úgy világosodott meg számomra, hogy nem az lesz amire számítok, de még csak nem is az, amit igazán szerettem volna. Mert ez kettő különböző dolog volt. Jött egy harmadik, ami elvarázsolt, aminek sokkal jobban örültem, mintha a saját magam alkotta befejezést olvastam volna.

Gaál Viktor végül jót alkotott számomra is. Az összképet figyelembe véve, ez egy szépen, igazán választékosan megalkotott regény, elképzelhető, hogy még a kezembe fogom venni, és jobban belemerülök a történelmi háttérbe is.
Gaál Viktor külön dicséretet érdemel a mondatok sokszínűségéért. Kevés helyen olvastam a tündérrózsáról és a völgyről, ahol terem. :)
Fantasztikus fogalmazását élveztem, magamban áldottam nevét, hogy van még egy magyar író, aki képes ilyet létrehozni. Elgondolkodtam, továbbolvastam, tovább gondolkodtam, visszaolvastam.
(Voltak számomra túl szájbarágós filozófiai gondolatok, de belefért, mert mindig túllépett ezeken a magvas mondatokon.)

"Fogadd el úgy a világot, ahogy van! A világot nem lehet megváltani, jobbá tenni. Nem azért vagyunk. Úgy tökéletes, ahogy van: egy kaotikus, ordenáré kupleráj. Igen, jól látod, világ rossz. Mindig is az volt. (...) Magadat teheted csak olyanná, amilyenné akarod. Sőt, ez az egyetlen, végső és utolsó tanácsom: a rendet csakis és kizárólag magadban kell megteremtened! Ha ez sikerül, eléred az örök boldogságot."




Most végül visszatérek az értékelésem elejére, és megmagyarázom, mi nem tetszett: a hajókon lévő teával kapcsolatos dolgok. Tudom, hogy kell bele, de nekem túl sok volt, és ez a téma nem kötött le.

2011. január 13.

David Almond: Skellig- Szárnyak és titkok


Én tudom, hogy vannak Angyalok. Bárki kinevethet, mosolyoghatnak rajtam, butaságnak hihetik, de olyan jó, hogy én ezt hiszem.

Sőt, most jobban megismertem az életüket. Vagy legalábbis elképzeltem, a könyv olvasása közben. Egy amerikai család néhány hétköznapjába pillantunk bele az új házba való költözésüket követően. Apa, anya, beteg újszülött és Michael, aki kicsit a peremre került a helyzetből adódóan. A ház feltérképezése és megismerése kapcsán megismerkedik a szomszéd Minával egy Skellig nevű férfival; kapcsolatuk alakulását és a kisfiú életéhez kapcsolódó történéseket ismerhetjük meg, követhetjük nyomon.
Miközben láttam Skellig napjait és drukkoltam a kistestvér életéért, úgy kezdtem reménykedni abban, hogy lesz majd valaki aki nekem is rendel 27-t és 53-t, aki megtanít a reményre. Aztán már abban reménykedtem, hogy talán én is angyal vagyok.

Mese? nem, bár tény, hogy fiataloknak íródott... Evolúciós történet?:)- erről is van benne szó... :)
barátságok, kapcsolatok?- hogy a szülők is lehetnek feszültek, de tudnak bocsánatot kérni...
reménykedés?- az mindenképpen szükséges. hit?- ez kis kell egy kisebb adag.....

"Mire valók a lapockák?-kérdeztem.
Elrobogott mellettem, mintha kezdenék az idegeire menni. De amikor a lépcső feléhez ért, megállt, és visszajött hozzám. Az ujjait a lapockám alá csúsztatta.

-Azt mondják, hogy ahol a lapockád van most, ott voltak régen a szárnyaid, amikor angyal voltál.-mondta.- Azt is mondják, hogy ott fognak kinőni majd a szárnyaid.
- De ez csak mese, nem?- kérdeztem.- Tündérmese kisgyerekeknek.
- Ki tudja... talán valamikor mindannyiunknak volt szárnyunk. S talán egy nap újra lesz mindannyiunknak."


Film is készült belőle, mindenképpen megszerzem!





2011. január 12.

Sofi Oksanen: Tisztogatás


"… a mindennapi félelmektől elgyötört élet, Martin bűzlő teste, (…..) a vég nélküli hazudozások, a vég nélküli hentergések (..), az örökös remegés, a bemberg-ruha izzadtságtól csatakos hónaljbetétje, a fogorvos szőrös keze, Linda merev tekintete ama bizonyos éjszaka után, lámpák és katonai csizmák, mindezekért kész lett volna megbocsátani, mindezeket elfelejtette volna, ha csak egyetlenegy napot együtt tölthetett volna Hansszal Tallin parkjában."

Ismét egy reménytelen szerelmes nő..... évekig, hiába. Hogy ez miatt vagy más miatt, azt nem tudom, de olyan dolgokat tesz, hogy azt mondom "Úristen"
Kemény, küzdő, megfontolt, törhetetlen. Ami így van, az így van.
A könyv? ..... jól van megírva. Élvezet volt olvasni, bár tele fájdalommal, remegéssel, de ez a brutális élvezet, hitetlenség, hihetetlenség.

Aliide és Zara találkozása, "ismerkedése", rövid kapcsolata, miközben kibontakozik Észtország XX.századi történelme egy család életébe kicsiny betekintést nyerve. Családregény? á, nem.... sok kellene ahhoz. Történelem.

sehol egy napfény, sehol egy tényleges mosoly. csak Hans reménykedése a pozitív. csak Ingelben van valami fény.
Kit lehet ebben a regényben szeretni? tények, amik megtörténtek, tények, amik a jelenen vannak. Hülyék, mondhatnám f********-k, brutálisak, degeneráltak, kihasználók, „én vagyok az Isten”-ek.
történelem, reméljük már történelem. de mindig lesznek Natasák, Pásák, reménytelenül szerelmesek, menekülők, újrakezdők, reménykedők.
Lehet ez történelem, lehet ez borzalom, de egy jól megírt regény, amiben ott rejtőzik az akkori valóság, és a mostani is.
aggódás, szerelem, gyötrelem, védelem, elvakultság, feláldozás, ……..és a piszok-mocsok-büdös

ami nem mindig múlik, ez persze nézőpont kérdése. Honnan nézzük? Honnan számoljuk? Mit teszünk érte? Merünk lépni?- Zara megtette, meglépte,.......... megnyerte? Csak reménykedünk. Tény, hogy közel kerültem hozzá, és a Aliide-hez is, talán közelebb, mint ők ketten egymáshoz. Azért a megértéstől olykor fényévekre voltam, de elméláztam, ködössé vált tekintetem, és rájöttem, kis apró légypiszok vagyok én ebben a történetben.

"Zarának fogalma sem volt róla, miért tartozik Pásának. Ettől függetlenül számolni kezdte, mennyivel csökkentette már tartozását, mennyi van még hátra, hány hónap, hány hét, nap, óra, hány reggel, hány éjszaka, hány zuhany. (...) Az időszámítás alapja más is lehet, nem csak az óramutatók járása. Az ő kalendáriuma mindig megújult, mert..."


(4/5, mert a végén található "szigorúan titkos dokumentumokat nem oda szerkesztettem /írtam volna bele)

2011. január 10.

Jean-Domonique Bauby: Szkafander és pillangó


Azt hiszem nem írok róla sokat. Miért szaporítsam a szót? Hány fáradtságos pislogást kellene véghezvinnem, hogy a rettentő hosszú posztjaimat "le-pislogás-morzézzam"?
Megtörtént esemény.
Nem az a csodálatos, ami megvan benne fogalmazva, hiszen bármelyikünk élete lehetne, ha a betegségtől eltekintenünk.
Azért a tisztelet, ami mögötte van. Ahogy megírta a könyvet Jean-Dominique Bauby.
Vele sírtam nevettem, sétáltam vagy éppen a gyerekeit vártam.




5 csillag a megírásért.
a küzdelemért.
túlélni akarásért
megalkuvásokért

a hiányokért

a könnyekért az egyetlen szemben

a reményért

az emlékezésért
a pislantásokért
a kalapom megemeléséért


Helyettem, íme a fülszöveg:
"Locked-in-syndrome (LIS=bezártság-szindróma): így nevezi a modern orvostudomány a teljes bénultság állapotát, amikor a beteg él, de ennek semmi jelét sem képes adni. A szó szoros értelmében önnön testébe zárva, megszakad minden kapcsolata a külvilággal. Ebbe az állapotba kerül Jean-Dominique Bauby, a briliáns újságíró, a legnépszerűbb francia női magazin főszerkesztője. Életének negyvenharmadik évében, 1995. december 8-án agyvérzés érte, mély kómába zuhant, s mire abból magához tért, testének szinte egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani, sem beszélni, sem nyelni, sőt kezdetben segítség nélkül még lélegezni sem tudott. A maradéktalan LIS-szindrómától egyetlen apró, de sorsdöntő dolog különbözteti meg: a bal szeme mozog. Ez a fél szem lesz összekötő kapcsa a külvilággal, embertársaival, az élettel. Ez a szem nem csak nézni tud, hanem pislantani is. Egy pislantás jelenti az igent, kettő a nemet. A látogató felmondja az ábécét, s egy pislantás megállítja a megfelelő betűnél. Így alakulnak ki a szavak, a mondatok, így tud társalogni, levelezni. Így írta ezt a könyvet is. Hosszú heteken át délelőttönként agyába véste a szöveg aznapi adagját, délután a szemével lediktálta, s még ki is javította az elkészült oldalt. Könyvével fölényesen ironikus, sorsával megbékélt, mégis szívszorító intenzitású jelentést küld egy világról, amelyet elképzelni is alig tudunk: a tehetetlen porhüvelybe, mint szkafanderbe zárva egy minden testi valójától függetlenné vált embernek már csak a szelleme él, verdes, mint a pillangó a szkafander üvegbúrája alatt."

Az író a könyv megjelenése után 10 nappal meghalt.

2011. január 5.

Szabó Magda: Katalin utca


Katalin utca......
Vajon hasonlít a mi utcánkhoz? Ahhoz, amelyben élünk, amelyben éltünk ahova visszavágyunk, ahonnan elvágytunk?
Katalin utca, amit Szabó Magda 1969-ben írt.... háttérben a történelem fontos eseményeivel, benne a fantasztikus jellemábrázolásokkal, a röghöz-kötöttséggel.
Katalin utca a Held család, a Bíró család és az Elekes család egykori utcája.
Katalin utca Blanka, Irén, Henriett és Bálint utcája. A meggyfával.

Van, volt, létezik a mi Katalin utcánk?
Aki csak el tudja olvasni a sorokat, de mögé nem tud látni, az egy kellemes- sőt néhol unalmas- kisregényt tarthat a kezében. Ismerek sok embert, akit nem kötne le.
Engem vonzott. Persze, engem is megrémített az első 50 oldal (mint sokakat), de utána élveztem minden sorát, gondolkodtam minden mondatát, és magamba véstem minden gondolatát.

Jah, hogy még nem írtam semmi különöset.... Ettől féltem, azaz attól, hogy nem tudom leírni, megfogalmazni a történetet.
3 barát: egy szőke butácskább, de imádni való Blanka, egy barna, nagyon komoly Irén, és egy kisfiú Bálint- Ők lakják a két házat. Közéjük költözik egy zsidó fogorvos a feleségével és a kislányával Henriettel, aki természetesen teljesen különbözik mindkettő lánytól.
Együtt játszanak, szerepelnek, iskolába járnak, mígnem a második világháború és egy tragédia beárnyékolja, sőt megváltoztatja mindannyiuk életét: gyerekekét és szüleikét egyaránt. Nem szívesen írom le, kivel mi lesz, mert a történet részét képezi: szerelem, halál, öröm, bánat, mogorvaság, mosolygósság, szeretetreméltóság, dühöngés, megrendülés mind-mind helyet kap e nem túl hosszú, de monumentális műben! Bevallom, volt amikor meghökkentem, és értelmeznem-dekódolnom kellett az olvasott mondatokat, de megérte!

Szabó Magda nagyon szép és találó jellemábrázolásaival megismertem a szereplőket, elgondolkodtam életükön, s így a Katalin utca és az emlékezések kapcsán nagyon sok emlékem és (talán) előttünk álló változást nagyon nagy jelentőséget kapott. Hisz nekem mennyi emlékem kötődik ide? Miért nehéz innen elmenni a szüleimnek, mi lesz, ha...? De, ha meg kell tenni?

Ki-hogyan dogozza fel? A változást, az évek múlását, hogyan éljük meg? Hiszen arról nem beszélhetünk, hogy "állóvízben" tengődünk. Mindig van valami örömet okozó, valami bánatot okozó dolog. Mire emlékezünk az idő múlásával? Mik lesznek a fontosak?

"..az Egész részekre bomlott, minden megvolt benne, és benne volt, ami addig a napig velük történt, csakhogy másképpen. A tér helyszínekre, az idő időpontokra, az események epizódokra tagolódtak, (...).
Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában."

2011. január 2.

Sarita Mandanna: Tigrisdomb


Úgy érzem nincs egyszerű dolgom.
Mellette és ellene is vagyok a könyvnek.
Tetszett is meg nem is.
Támogattam a szereplőket meg nem is.
Sajnáltam, szántam őket meg nem is.
Másképp cselekedtem volna meg nem is.

Ha figyelembe veszem a XIX. század végi szigorúbb hagyományokat másképp gondolkodom, mint, ha a XXI. századra gondolok. Bár, úgy gondolom, hogy a totális fejlődés és változás nem következett be, de akkor sem történne meg ilyen a mai világban.
Így nehéz elvonatkoztatnom a saját életemtől, a gyermekek iránti szeretetemről, a nők és férfiak közötti kapcsolatok alakulásától.

Értékelésem így egy gondolatokat, véleményeket felsorakoztató szösszenet, ami talán sokakat arra késztet, hogy elolvassa ezt a csodaszép Indiában játszódó történetet.

A regény középpontjában Devi áll, aki hetedik gyermekként született, de csak egy bátyja élt. Ezt a kislányt mindenki szerette, mindenki támogatta. A családba elég hamar bekerült egy kisfiú Devanna, aki, különböző okok miatt nem tudott szülei szárnya alatt nevelkedni. Ők ketten elválaszthatatlan barátok lettek, együtt kúsztak, másztak, szaladgáltak, játszottak, majd iskolába jártak. Devanna hamar kiemelkedett okosságával, tehetségével, így ő továbbtanult.

Életemben sokszor elgondolkodtam már azon a kérdésen, hogy létezhet-e fiú és lány között igazi barátság? Hosszútávon.... Valahogy mindig azt éreztem, hogy az egyik valamikor valamennyivel többet szeretne majd. Spoiler elárulása nélkül (ld. hátsó borító) bevallom a kis Devanna őrülten szerelmes lesz a kislányba, amit Devi nem tud viszonozni, mert ő 9 éves fejjel elhatározta, hogy Macsu a nagy tigrisölő felesége lesz... Itt azért felmerült bennem egy kérdés: ennyire számít, hol és mikor élt ez a kislány? Az én kislányom 9,5 éves, és még nem nézi a felnőtt fejlett férfiakat- szerencsére.
Eltekintettem ettől, mert India hagyományai, tájai, szokásai valamelyest lenyűgöztek, de bevallom ez már kezdett kevés lenni, mire végre történt egy olyan esemény, ami örökre megváltoztatta az itt élők, a regényben szereplők életét. Innentől peregtek az események, érdekelni kezdett a történet, faltam az oldalakat (politikai dolgokat kihagytam volna, mert nem kötött le), és megszületett, kialakult ítéletem is: azaz kit szerettem meg, kit utáltam meg, kinek drukkoltam, és kit kívántam máshova.....


Egy tiltott szerelem, mely nemzedékeken keresztül lángol – ez a mondat olvasható a borítón.
Nekem ez a szerelem majdnem jelentéktelen lett az olvasás folyamán. Sokkal inkább figyeltem e szerelem-kapcsolat kialakulását, [ "Mintha szárnyam nőtt volna.(..) Téged szeretni olyan, mintha repülni tudnék."] majd a szereplők sorsának alakulását és életüket. Szenvedést tapasztaltam végig. Folyamatosan azt kiabáltam volna Devinek: Sajnálom drágám, de ez van!
Természetesen folyamatosan ott kattogott a fejemben, hogy hogy bírja ki a nő a saját életét, én mit tennék? De én teljesen más karakter vagyok....
Aztán feltettem magamban azt a kérdést: ki mit figyel egy regény olvasásakor? Kinek mi ragadja meg a figyelmét? Itt a szerelem? Vagy család? Vagy.....?
Érdeklődésem középpontjába nem Devi és Macsu a tigrisölő, vagy Devi és Devanna kapcsolata, szerelme, barátsága, gyűlölete, szenvedélyessége stb. került, hanem figyelmemet teljesen a gyermekekre összpontosítottam. Ezen keresztül láttam a fent említett szereplőket. Nem tudtam elvonatkoztatni tőlük. Devit, gyűlöltem, szántam, sajnáltam változó intenzitással, de azt hiszem, hogy soha nem voltam képes őt szeretni. Devanna esetében a szánalom, a könyörület, a sajnálat és a szeretet kialakulását figyeltem meg magamon.
Kedvencem Nandzsu volt. Érdeklődésem mindvégig rá irányult, őt sajnáltam, dédelgettem, simogattam, vigasztaltam, támogattam, öleltem, segítettem. Sőt a könyv olvasásakor elmorzsolt kettő könnycseppemet is miatta morzsoltam szét az arcomon (494.oldal).
Appu-ról nem mondanék semmit, mert erősen spoilereznék. Találjátok ki!

Úgy gondolom, hogy önmagunkat is megmutatjuk egy kicsit az olvasmányainknál, ezzel én is közelebb kerültem a megismeréshez, sőt önmagam megismeréséhez. Majdnem, hogy elgondolkodtam egyes véleményeimen, és csóváltam a fejemet.

Egy -számomra- fontos, sok mindent megmagyarázó idézet:
A fájdalom csak gyűlik. Hacsak nem dobják félre, gyűlik-gyűlik, saját magára épül fel. Megkeményedik, megvastagszik, szétfeszíti szívünket. Először még leszedjük a varat a sebhelyekről, hogy megint olyan tiszták, ártatlanok lehessünk, mint azelőtt. De idővel ez túl nehéz. Túl nehéz erőszakkal letépni a kötést, újraélni minden kínzó emléket. Könnyebb bezárni valahová, ahol nem látjuk, ahol nem beszélünk róla. Úgy hordozni magunkkal, mint láthatatlan követ a nyakunkban. Már nem bántjuk sebeinket. És a var csak vastagszik, rétegről-rétegre, míg egy nap arra ébredünk, hogy mi magunk is visszafordíthatatlanul megkeményedtünk.

A fent leírtak alapján elmondhatom, hogy tetszett a könyv, 4-est csak a számomra felesleges kissé unalmas oldalak miatt kap. Szívesen olvasnék még az írónőtől.

U.i: Hogy miért Tigrisdomb a címe? Olvasd el és megtudod! :D

U.i2: Annyira szeretném elmondni a történet lényegét, hogy megvitassuk, de spoiler-mentességre tettem fel az eskümet!

2011. január 1.

Hermann Hesse: Demian


Első gondolatom ez volt:
éppen a héten beszélgettünk barátnőmmel a gyerekeink neveléséről, rokongyerekek és más fiatal nevelését és neveltetését megemlítve, és mindketten megállapítottuk, hogy az gyermekünk és a közöttünk lévő őszinteséget tartjuk legfontosabbnak. Addig míg ez megmarad a gyerekünk és közöttünk, addig (talán) nincsen gond. De vajon segíthetjük-e őket a saját Útjukat járni, megtalálni a helyeset?

Ez jutott eszembe Emil Sincleart megismerve.

Sinclear egy szerető szülői pár kisfia, két nővére van. A fantáziájából született történet miatt került veszélybe, ami felőrölte két világa közötti hidat, aminek következtében elvesztette önmagát, így félelme miatt eltűnt az a sokat jelentett őszinteség. Küzd, őrlődik, hazudik.
A kinti, a házon, az Anya és Apán kívüli világ olyan erővel húzta és szippantotta magához, hogy egyre tehetetlenebbnek tűnt.

Így kezdődik a történet. Majd megismerkedik Max Demiannal, aki különös hatással lesz rá. Olyannyira különös hatással, ami az egész életére kihat.
Demian megjelenésekor feltettem magamnak a kérdést: Ki ez az ember?
Elgondolkodom. Olyan, mintha egy földre küldött valaki lenne, aki segít ?, utat mutat, de senki nem tudta, kik ők...

Az egész történeten keresztül húzódik a két élet, a két világ motívuma, párhuzama:
- otthon+szeretet- kinti világ: zsarnokság, rossz, hazugság miatti fizetés,
- bűntudat- nyugalom, őszinteség,
- gyermeki világ- serdülőkor
- Utána önmaga keresése mindenhol, az álmok keresése, festmények- a megélt napok.
"Tehát ilyen voltam én belül! Én, aki kerültem és megvetettem a világot! Én, aki lélekben büszke voltam, és Demian gondolatait osztottam! Így néztem ki: utolsó, részeges disznó, mocskos, undorító, közönséges, sivár lelkű bestia, akit elsodortak förtelmes ösztönei!"
Annyira szerettem a kis Emilt, nagyon sajnáltam, szerintem kicsit korán jött neki ez a démon Demian. Még csak 10-11 éves volt.
Felnézett rá, kereste őt, meg akarta érteni őt, követte őt. Eltávolodott mindentől és mindenkitől. Aztán nem találta a helyét, aztán megjárta önmaga poklát, barátságokon, szerelmeken keresztül, végül kezdett magára találni. Kereste élete lényegét, élete értelmét.

Hesse szépen megírta ezt a történetet, mégsem vagyok maradéktalanul boldog.
Az a végére is biztos lett, hogy ne adjuk fel, ne legyünk átlagosak, merjünk önmagunk lenni. keressük önmagunkat. De az is tény, hogy sokkal könnyebb néha sémákat alkalmazni, mint személyiségünk szerint élni életünket, vállalni önmagunkat!
Mindig vállaljuk? Bár keressük magunkat kívül és belül, még azt is gyakoroljuk, hogyan formáljuk betűinket, melyik frizura áll jól, melyik zene tetszik jobban, melyik hivatás a szimpatikus.. stb. Megtaláljuk, kitaláljuk, rájövünk? Segítenek vagy egyedül próbálkozunk?
Emil Sinclear kereste önmagát. Fájdalmas és keserves utat járt be néhol, és még most sem tudom megnyugodott-e a lelke abban a gondolatban, hogy: Igen! Ez én vagyok!

"Mindenkinek csak egyetlen igazi 'megbízatása' van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk sajtunkat, s azt teljességgel, töretlenül éljük végig. Minden más félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás és rettegés a saját lelküktől."

A könyvet fiataloknak ajánlják. Én keményen elgondolkodtam azon, vajon tényleg megértik-e ők? Szerintem nehéz befogadni a művet.
Én olvastam 15 évvel ezelőtt is, és tudom, hogy jobban tetszett, de az érzéseimre nem emlékszem. Most nem tudtam annyira élvezni. Vagy megérteni. Ezért a 4.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...