2011. október 18.

Delphine de Vigan: No és Én



A csend magányossága.
Az életben való magányosság.
A más emberek..
Lou, Lucas, No: mind-mind prímszámok. Ismételten megkérdezem: hol vannak a szülők??
Mondhatom, hogy tudtam, hogy ez lesz..
Nem tudom, hogy mindez, amit olvastam, Párizsban megtörténhet-e?

Szülő vagyok. Hozok rossz döntéseket. De én legalább látom ezeket, próbálom belátni a cselekedeteim súlyát.
Felzaklat, ha szemét, nemtörődő, agresszív, stb. szülő-gyerek kapcsolatról olvasok…, ilyenkor mindig azt látom, ami folyik az életben, a képernyőn, bárhol….emberek vagyunk, akik sok mindenre képesek. Szégyellem magam a könyvben lévő szülők miatt-helyett…..


Spoilert tartalmazhatnak a mondatok. Nem sokat, de aprókat mindenképpen ...

A legelején már az jutott eszembe, hogy nem-e No fogja kihúzni Lou anyját a depresszióból..? Aztán, a hogy olvastam a történetet, ez teljesen lényegtelenné vált. Elolvastam hajnalban az utolsó 15-20 oldalt, megírtam a fenti néhány sort, aztán gondolkodni kezdtem, hogy mit lehet erről írni egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok- aki nem merült bele még soha a hajléktalan-létbe, aki nem igazán szokott pénzt adakozni nekik, a legnagyobb okom pedig az, hogy nem tudok mindenkinek adni, akit nap-mint nap látok, így kinek adjak? Aztán az is eszembe jutott, amit néhány hete egy tanárom mondott, hogy ő akkor döbbent rá igazán, hogy kinek-mit adjon, amikor egy kedvesnek tűnő idős néninek mekis hamburgert szeretett volna adni, aki ezt fogatlan "mosolyával" kedvesen visszautasította és megkérte őt, hogy kávét vegyen neki... Megvette, hisz miért ne, és el is gondolkodott, és belátta, ha segítünk, akkor úgy segítsünk, ahogy a másiknak jó! Itt a lényeg:
Hogy segített No-nak a két másik fiatal? Mint említettem, nem ismerem a hajléktalan-létet, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy aki egy peremre szorult ember, és már elérte ez az életmód, hogyan tud kimászni ebből? Hogyan kezd boldogulni? Munkát találni? Tanulni?
No-t megismerve, olvashattam is erről.

Lou, Lucas és No. Három gyermek. Igaz, hogy korán felnőttek mind a hárman.
- Lou a korai értelmi érettségével, és édesanyja problémája miatt. Bár csak 13 éves, mégis két évvel idősebbe

- Lucas a 17 éves független fiatal srác, aki ugyanebben az osztályban tanul.k között tanul.
- No, aki nem tanul, aki nem él normális életet.

A könyvet olvasva, abba belemerülve nem is vártam a csodát. Elítéltem a szülőket, mert miért ne?- olyan könnyen lehet ítélkezni, amikor a lapokból elénk tárulnak a családok sorsai. Elém tárult egy világ, amit nehezen hittem, de feltételeztem, hogy lehet így. Elém tárult egy szövetség, és elképzeltem, hogy lehet így. Elém tárult ezen Prímszámok lelke, amit elárultak, amit félresöpörtek, amelyek egymásra szorultak, amiből kapcsolat lett, amiből egy más dolog lett.

Sajnáltam és sajnálkoztam. Később kezdett ütni a könyv. Délutánra, estére.

Ha Lou fel lenne szerelve "azonnali visszatérés a valósághoz" gombbal, vagy éppen "azonnali hűtés" funkcióval és egyéb ilyen kütyükkel, akkor könnyebbnek tartaná az életét.

Elképzeltem a valóságot, és drukkolni kezdtem nekik a könyv bezártával. Nem egyszerű ügy. Sőt!

Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...