2011. február 9.

B.S. Aldrich: Száll a fehér madár


B.S.Aldrich ebben a könyvben írta meg az „És lámpást adott kezembe az Úr” történetének folytatását. Az első rész nagy kedvencem lett évekkel ezelőtt, s bár olvastam azóta sok-sok irodalmi alkotást, a szívemben az egyik kedvenc helyről nem tudta semelyik másik könyv kiszorítani. Egyértelmű volt számomra, hogy egyszer a folytatás is elém kerül.

Száll a fehér madár…

Abbie Deal meghalt. Abbie Deal, akinek a kezébe az Úr lámpást adott, aki hihetetlen akaratával és energiájával élte életét, és vezette családját, elhunyt.

Itt hagyta rokonait, és kedvenc unokáját, Laura Dealt.

Laura siratta szeretett nagyiját, akinél a legtöbb időt töltötte, aki mindenben megértette őt, aki mindig meghallgatta, akinek mindig volt ideje Lollyra, egymás múltbeli és jövőbeli álmait is ismerték.

Laura 12 éves volt ekkor. Egy akkor talált versrészlet meghatározta mindennapjait, mindig eszébe jutott, próbálta értelmezni, próbált e szerint élni, szárnyalni.

„ Ó mennyi bánat, keserűség érte,

Éles köveken vitte sebzett lába.

De ha lelke,- h vérzik is a szárnya,-

Fehér madárként száll az úr elébe.”

Száll a fehér madár…és Laura is szállni akart. Ő is élni szeretett volna. Tanult, egyetemet végzett, és elhatározása, miszerint író lesz, (úgy, amint egykor nagymamája szeretett volna író lenni) töretlen volt. Annyira szeretett volna írni, a képzeletét használni, hogy megalkuvásokra volt képes. Muszáj volt neki, hiszen sok mindent feketén vagy fehéren látott.

Férjhez menni? – nem lehet, hiszen nem gyereket szeretnék szülni, nem robotolni szeretnék, nem földet művelni akarok, hanem írni…..

Édesanyja a drága Eloise, akit néha egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, nagy reménységeket táplált a gazdagság iránt, így képes volt több mindenre is.

Nem szeretném az alig 200 oldalas kisregényt elmondani, elég annyit, hogy Laura olyan volt nekem gyerekként, mint Anne Shirley. Szerettem álmodozásait, vágyakozásait, gondolatait.

„Laura azt hitte, nem bírja elviselni, hogy soha többé ne lássa a drága fehér törzsű nyárfákat, a kanyargós utakat, ne érezze a fenyőfák illatát és ne hallja többé a hűvös, kék víz csobogását.”

De –milyen közhelyes- az élet pereg tovább növünk, növekedünk, újabb és újabb problémákkal szembesülünk, amik megoldásra várnak.

Amiket Lollynak is meg kell oldani, neki is fel kell nőni.

Abbie Deal és Laura Deal: hasonlítanak vagy különböznek? Laura milyen felnőtt lesz? Egy szenvedélyes író lesz? Milyen életet fog élni? Cedartown vagy New York?

A végén pedig mindössze egy mondatban (de az összetett lesz) megemlítem: kedvenc szereplőm Oscar Lutz, a jó öreg Oscar bácsi, aki miatt ismét elgondolkodtam, hogy ki vagyok én egyáltalán?; és, hogy mennyi sok-sok dolgom lenne még nekem az életemben, a környezetemben, a barátaimmal, az ismerőseimmel, hogy vállon veregethessem magamat.

Olvastam, tulajdonképpen semmi különös nincs a könyvben, mégis éreztem valami mást. Aztán rájöttem:

egyes könyvekben nem kellenek nagy mondatok, hatalmas tragédiák, nem kellenek háborúk, egyszerűen az élet van megírva szépen, gyönyörűen, olvasmányosan, elgondolkodtatóan.

2 megjegyzés:

  1. Egyetértek mindenben, Oscar apó volt nálam is a kedvenc, és az utolsó mondatod is nagyon-nagyon igaz! :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm. Tudod, sokszor mennék innen, ahol felnőttem, érzem, hogy egyszer mennem is kell majd, de már előre rettegek....
    Sokszor "csúfolódtam" a rokonaim röghöz-kötöttségén, de már nem teszem, hisz én is az leszek. Oscar apó egy jelenség volt, úgy mint Abbie Deal.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...