2011. február 12.

Chaim Potok: A nevem Asher Lev


Asher Lev egy fantasztikus személy. A fantasztikus nem is megfelelő jelző. Maradjunk a NEM MINDENNAPI-nál.
Torokszorító volt számomra.

Elkezdtem olvasni a könyvet, sodródtam: rajzok, szemek-amelyek látnak, család, hagyományok, menekültek, egy kisfiú, egy család, ismerkedtem velük. Teljesen megértettem a kisfiút, de érdekes módon teljesen megértettem a kisfiú családját is.

Asher Lev zsidó. Haszid zsidó, akik kis közösségekben élnek, betartva sok éves hagyományaikat, "törvényeiket", közösségük vezetője a Rebbe, aki irányít, akit a zsidó közösség tart el, neki szolgálnak, dolgoznak.
Asher Lev édesapja is a Rebbe szolgálatában tölti mindennapjait, menekíti az orosz zsidókat Amerikába, utazik, Európában hozza létre, alapítja a jesivákat, a zsidó iskolákat. Fájdalmasan érinti kisfia rajztehetsége, folyamatosan tiltani szeretné gyermekének ezt a fajta kibontakozását, hiszem az a "másik oldalról" való biztosan.
Édesanyja Rikveh, aki szoros kötődéssel áll Férje és fia között: támogatja Ashert, hiszen a fia, és támogatja férjét, hiszen ő férje. Az egész történetből kiérződik ennek a 3 embernek a jelleme, az élete, odaállunk melléjük, támogatjuk őket, elítéljük őket, szeretjük őket, vagy éppen nem.

Asher Lev rajzol. Mindenhol és mindenkor. Az összetűzések gyakoriak, egyre többször előtérbe kerülnek, miközben a cseperedő fiú, nem tud a tehetsége ellen semmit sem tenni. Vonzza, húzza magához az a valami, ami nem szabadítja. Az évek múlásával ott élünk, rajzolunk vele, izzadunk ott a Rebbe székével szemben ülve, várjuk a követendő, meghatározott feladatot, aminek hatására Asher Lev ténylegesen megszületik, újjászületik, kialakul, megváltozik.

Tépelődünk, fejlődünk lélekben mi is, miközben ő. Egyre inkább megtanulunk látni. A lényeget, a fontosat.
Én legalábbis.

Az első sortól kezdve élveztem, és izgatottan olvastam, mi lesz a kisfiú Asher Lev-vel? Vele voltam, fogtam kezét, a támogatója szerettem volna lenni, ahogy gyermekként én is vágytam minderre.
Aztán én voltam az Édesanyja, aki nem tudta elítélni, hiszen Anya csak egy van: bármi is történik, mi ott vagyunk mellettük.
Aztán természetesen én voltam az Édesapja, amikor próbáltam magam tartani a hagyományokhoz, az Íráshoz, de mélyen ott volt az akarás, hogy a fiamat megértsem.
Szenvedtem vele, néztem a kiállítás képeit, nem akartam bemenni a terembe, a lift felé, nem mertem ránézni a szüleire, tépelődtem, szenvedtem a gyötrődéstől, cudarul éreztem magam, a torokszorító érzés erősödött, és utat nyitott a szemeimen keresztül.

5*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...