2011. december 30.

Boldogat, jót, szépet, örömtelit, egészségeset...!


Boldog Új Évet Kívánok Minden kedves, érdeklődő Idelátogatónak, Idetévedőnek!

Szeretettel várlak máskor is! :)

2011. december 29.

Elfelejtett lények boltja (szerk: Lovász Andrea)


Elfelejtett lények boltja...
Nagy szelektáló hírében vagyok. Kidobálok mindent, amire az adott pillanatban nincs szükségem, s úgy látom, hogy nem is lesz. Ezért gyakran előfordul, hogy keresek ezt-azt, és szomorúsággal tölt el, hogy már nem az én polcomon porosodik.
Csak abban reménykedem, hogy az Elfelejtett lények boltjába került, ahol még rájuk találhatok, vagy éppen egy mesét fog valaki írni róluk.

Na jó, elmondom... Kedvencem a kötetből a címadó mese volt. Remélem, hogy Ariella hozta nekem ezt a sok csodaszép könyvet, amit kaptam. A bája, a szeretete, a út keresése szívembe mászott.
Az antológia többi művét nézve, muszáj elsőként megemlíteni Máté Angi meséit, aki már bizonyított nekem, akinek ismerem már a mesés gondolatait is, a Hideg és a Csend már eddig is a gyerekzsivajtól és vitáktól hangos-meleg lakásunkban vendégeskedik egy ideje. Ha az elfogultságomtól eltekintek, Ariellán és a Hideg-Csend-en kívül kiemelem A gyöngyszemű lányt, akinek a karácsonyi könnycseppjeim közepette kölcsönadtam a szemeimet, hogy ne csak a szívével lásson egy kis ideig, hanem tényleg lássa meg a nálunk zajlott csodát. Szerettem Zágoni Balázs: Barni és a három angyaljárás meséjét, hisz az angyali szeretetre nevel és tanít, amire nagy szükség van napjainkban. Köszönöm.
Nyulász Péter már évekkel ezelőtt a verseivel belopta magát a szívembe, most hirtelen Szurdokvár földjén találtam magam, ahol igen csak jó légkörben fogadott Kamor varázsló.
Lopotnyikkal osontam én is a Pukkancs utca 5. szám alatti ház zugaiban, meglestem a gazdagokat, szegényeket, szomorúakat, s így bepillantottam Böszörményi Gyula világába is.
Berg Judit zöldlábú angyala minket is meglátogatott, bár nálunk olykor harisnyát váltott.
Az Egérrágta Karácsony cincogijai annyira-és annyira nagyon!!! Nem is mondok róluk többet, nem is találok szavakat. Az egerek olyanok voltak, mint a mi Egérkisasszonyunk!
Hagyma cica története is átugrotta a magasra állított lécemet, pedig magasra van állítva. Ennek kimondottam örültem, mert Lackfi versei tőlem messze állnak.

A Csillagfénypor (.............. meséje) nagyon tetszett, s bár gondolkodtam, hogy megemlítsem-e a bajomat, de sajnos annyira kiakadtam, hogy igen leírom: sírva fakadtam ezen a mondatán: "Azonnal takarodjatok vissza az ágyba!"- kérem ez egy Mikulásos tündérmese- nem kellett volna, elrontotta a hangulatomat.

A többi mese nekem valahogyan, mondjuk úgy "érdekes" volt. Hogy miért kell gyufával fellobbantani a fákat?, vagy, hogy "lesuvickoltak a rohadt szivacsukkal". stb. ezek inkább elkeserítettek, de mivel karácsony van, így meg sem nevezem azokat, akik ilyeneket írnak. Nem szeretnék becsmérlő szavakat használni e szent ünnepen.
A versek többsége nekem tetszett, kedvelem a bájos gyerekverseket, aranyosan, kedvesen feldobták a mesék között oldalakat, lapokat.

Az illusztrációkat viszont gyönyörűnek találtam, találtam. Szívemet melengetik, bár bevallom őszintén Gyöngyösi Adrienn alkotásait még szoknom kell.

"Egy madár. Nem. Egy angyal ült az ágra, most érkezett,
s figyelte, hogy figyelem-e. Fékezett,
s újabb angyal landolt a fán.
Elférnek, gondoltam. Talán
akarnak valamit karácsony hajnalán."
(Részlet Jász Attila Angyalfa című verséből)

Holly Webb: Elli hazavágyik


Lassan úgy érzem, hogy Holly Webb szakértő leszek. Olvastam már cicás és kutyás könyveket, tudom, hogy kislányok a szereplők (pedig mit nem adnék egy kisfiús-kutyás könyvért!!), tudom, hogy jó lesz a vége- mi más lehetne?

Ez a második kutyás könyv, amit most így hirtelen elolvastam, és azt kell mondanom, hogy beigazolódott ismét, hogy én kutyapárti vagyok. (Szóval nem macskapárti) 
Ebben a történetben Ellivel a 4 hónapos labradorkölyökkel ismerkedtem meg, aki Megan barátja, társa. Igen ám, de a kislány családja költözködik, láb alatt van, féltik őt, így két napra a nagymamához költöztetik, hogy könnyebb legyen a csomagolás, pakolás. A kiskutya hirtelen magányos lesz, "elveszíti lábai alól a talajt", ráadásul egy macska is lakik a nagyinál. Már vártam, hogy a nyávogó cicus miatt majd kiteszi a néni a lakásból Ellit, de szerencsére itt még nem kezdtem sírdogálni, hanem csak akkor, amikor Elli megszökött. Szöktem vele, és folyamatos rosszullét környékezett, amikor a kis labradorkölyök bajba került. Mert nem is egyszer történt ez. Mikor végre fellélegeztem, még mindig nem tudtam maradéktalanul jól érezni magam, mert jött a következő fordulat. Szóval izgultam végig, és sokkal nehezebben viseltem, mint a kevésbé érzékeny 10 éves lányom, aki talán nálam jobban tudja, hogy minden jó, ha a vége jó, úgyis rendben lesz minden.
Természetesen a végén újra egymásra talál Megan és a kis kutyakölyök, de az olvasás közben felmerültek a kérdéseim (semmiképpen nem kekeckedve, csak elgondolkodva):  egy 4 hónapos kutya még nem tud ülni és várni egyedül az út szélén, ahogy "gondosan megtanították", sőt, igazából az a legegészségesebb, ha egy kutyakölyköt kb. 12 hetesen választanak el az anyukájától, s 4 hónaposan még csak szokja a pórázos kinti létet, nem ismeri az erdőt egyedül, és nem fog tudni hármat ugatva jelezni egy ház előtt.. No, de ez csak egy felnőtt gondolatai, egy gyermek nem törődik ezzel, de véleményem szerint erre is figyelni kellene, nehogy egy újdonsült gyermek kutyatulajdonos azt várja, hogy egy 4 hónapos kölyökkutya ennyire okos már. (Vagy csak nekem volt mindig neveletlen kölyökkutyám.)

Olvassátok, mert gyermeki kikapcsolódásnak ez is jó!

2011. december 28.

Könyvekről 2011 vége felé..




Volt tavaly egy játék, azt megkerestem, és egy pár dolgot felvések magamnak az idei, 2011-es évben is....

A múlt év legjobb könyvei:
J.K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
Chaim Potok: A nevem Asher Lev
Jonathan Safran Froer: Rém hangosan és irtó közel
Agota Kristof: Trilógia
Émile Ajar: Előttem az élet
Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán
Markus Zusak: A könyvtolvaj

Könyv, amit idén, ismét a kezembe vettem (és el is olvastam):
Máté Angi: Mamó
Chapman-Campbell: Gyerekekre hangolva

Sorozat: befejeztem a Csodaidőket, és kedvenc részem az 1. és a 4.

Boldog voltam/lettem ettől a könyvtől:
Sven Nordquist: Pettson karácsonya
Szakonyi Károly: Pál apostol szigetei

Szomorúvá tett:
Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

Erőt adott: Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó

Leginkább alulértékelt könyv, véleményem szerint: passzolom...

Túlértékelt könyv: Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley kert

Amiről azt hittem, hogy nem fogom szeretni, de mégis: Harry Potter 1-7.

Klasszikus, amit idén olvastam: hát hmmmm. Elkezdtem a Bűn és bűnhődést, de nagyon öreg könyv lévén büdösek voltak a lapok. Újrakezdés 2012-ben.

Ami nagyon nem tetszett: Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Amit valaha szerettem, de már nem: Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Új kedvenc könyveket avattam:  HP! A könyvtolvaj, Nagyapó a cseresznyefán

Csalódtam: Ljudmila Ulickaja: Imágó- megszenvedtem a tömörségével s a hosszúságával

Legjobb romantikus: Charles Martin: Hegyek között

Gondolkodásomat megváltoztatta vagyis nagyon erősen elgondolkodtam rajta: Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Kedvenc karakter: Oscar (Rém h.) Momo (Előttem az élet), Liesel (A könyvtolvaj), Ottaviano nagypapa (Nagyapó a cseresznyefán) stb...

Azt hiszem ennyi... :), de a változtatás joga fennáll.

Lewis Carroll: Alice Csodaországban



Delíriumos szösszenetek, amiket a könyv okozott....

- Egy sértődős egér, egy önmagával barátkozó kislány, sok állat.
- Úgy éreztem magam, mint egy körhintán, fel-le, kicsi-nagy, óriás-törpe. (Tudni kell, hogy a körhintákat nehezen viselem.)
- Aztán pedig egy állatkertben éreztem magam. Sok idióta élőlénnyel.
- Mondjuk a megszokottság a gyerekeknek biztonságérzetet ad, így őket biztos nem zavarja ez állandó változás, és növekedés, én már éppen megörültem, amikor a gombától visszaalakult, hát nem akart inkább kisebb lenni ismét? Jaj, de nem bírom ezt a sok picsogást.
- Aztán megjelent itt a majdnem-gyilkos királynő, állandóan ölni akart, meg lefejezni (szevasztok gyerekek!), itt volt a szólást-mondó Hercegnő, ő mondjuk éppen nem zavart... :$
- A versek kiborítottak, törvényszéki tárgyalás pedig mi a fene volt? Meg minek? Meg amúgy is, ilyen álmom lenne inkább nem akarnék elaludni..

Jajajajajajajajaaaaaaaaaaaj!
Sok velem a gond.

Értékelésem a molyon...

huhhh! 
Utoljára a Lencsilány olvasásakor éreztem magam így. Forgott velem a Föld, pörögtem, ettől rosszul lettem, folyamatosan kerestem a kapaszkodókat, hogy miért szerettem ezt én is bakeliten hallgatni, persze nem jöttem rá, aztán kerestem a kedvenc szereplőt, de nem találtam, de legrosszabbul Alice-t viseltem, mert állandóan nőni vagy éppen összemenni akart, de egyik sem volt jó neki, de azért folytatta mindig, aztán a verseit utáltam, tényleg olyan lett, mint Mabel, aztán talán az egeret bírtam, mert tkp. miért szeresse azt a macskát— de legjobban mégis azt nem bírtam, hogy rájöttem, hogy nem vagyok befogadója ennek az alapműnek, hogy alig találok olyan részt, amit elfogadok, hogy állítólag nem vagyok gyereklelkű felnőtt, vagy hogy is mondjam, és hogy kiborított egy mese vagymiaszösz. 
Mit is írhatnék még? Nekem is eszembe jutott, hogy kábszeres állapotban simán elburjánozhat az ember agya ilyen történet felé, meg arra is gondoltam, hogy majd egyszer a nem karácsonyi időszakomban, amikor nem ilyen sok angyal repked felettem, mellettem és bennem, mint karácsonykor, nos akkor majd egzaltált állapotomban újraolvasom. 
Hátha… 
Most belehalt egy kis részem :D, 
(De feljavítom majd a Szegedi Katalin-féle illusztráció megtekintésével!! és majd írok a képekhez egy új mesét.)

2011. december 26.

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 2.- Együtt



Folytatva a Szent Johanna Gimnázium 9/b.osztályának történetét, már egyre inkább belerázódtam az osztály életébe és lassan már meg sem lepődtem az írónő által megírt eseményeken. Mondjuk sok dolgot furcsának tartok, így nem tartom hitelesnek, de azt is érzem, hogy a célcsoport kamaszok nagy többségének ez a könyv ill. történet tetszik. (De olyan fiatalt is ismerek, akinek nem valószínű.)

Kezdem ott, hogy egyre bonyolódom bele a jellemekbe, és egyre inkább nem értek dolgokat. Feltételezem, hogy ha egy gimibe franciául kell felvételizni 14 évesen, akkor nem sík hülyék mennek oda, attól függetlenül, hogy tele vannak lóvéval (csak, hogy hiteles legyek a szöveghez). Ez nekem furcsa, hisz azt olvasom folyamatosan, hogy 4 gyerek kivételével mindenki bukásra áll egy vagy néhány tárgyból. Furcsa...
Elemezhetném a szereplőket, de nem teszem, hisz a maguk módján kedvesek. Minden osztályban vannak csodabogarak, mint Arnold; mindenhol vannak fölényeskedő-önző tanulók, mindenhol találhatóak olyanok is akiknek az akkori szinthez viszonyítva is több van. (Soha nem fogom elfelejteni, hogy mi 20 éve medencés buliba jártunk az egyik osztálytársamék lakásába...) Nekem is volt 14 évesen tiszta feketébe járó, bizarr hajú akkor Depeche Mode-os lány osztálytársam, szóval aranyos gyerekek, majd kinövik..

Inkább a körítést tartom furcsának..
- Az apát, aki még mindig könyvből próbálja nevelni  a példás gyerekét.
- Utálom, hogy ennyire ki lett emelve, hogy Renit kihasználják. Azon kezdtem gondolkozni, hogy mely típushoz, mely szereplőhöz fognak azonosulni a fiatalok? A stréber tanulóhoz vagy az őt kihasználó, leckét ne író osztálytársakhoz?
- Nekem most már unalmassá vált, hogy Reni anyja nem tud főzni, és ez a napló minden oldalánál olvasható.
- Azt sem értem meg egyelőre, hogy miért törvényszerű, hogy a 14-15 éves korosztály bármikor netezhessen a telefonján?- ezen a gondolkodásomon érzem, hogy változtatnom kell.
- Egy gyerek  beszélhet úgy az apjával, ahogy néha Dave teszi, hogy azonnal hozza be a suliba az otthon hagyott dolgait.
- Utálom Vladár megaláztatásait, és azt is, hogy Renit ilyen vizuális alkatnak ítélik meg. Arra gondolok, hogy én sem tudok rajzolni, de képeslapot gyártani, házat barkácsolni stb. még megy. De nem tudom elhinni, hogy ennyire kiszúrhat a tanár egy amúgy kiemelkedő tanulóval.
- Miért lehet pofátlanul lehet minden nap késni az iskolából?
- Utolsó előtti dologként: megnézném a házirendet, hogy benne van-e, hogy a tanár ütögetheti a gyerekek fejét (vonalzóval), ...és ezért a tanú Arnold nem akar perelni :S

De azt is megjegyzem, hogy néha igazán jókat nevetgéltem a szövegeken.


Összességében érdekes könyv. Visszarepít az én fiatalságomba, tudok elmélkedni, emlékezni, hogy mi változott, tudok egyre jobban félni, hogy mi vár még rám a gyereknevelés és iskola kapcsolata miatt. El tudom képzelni, hogy az általam írt dolgok, hiányok kérdések fel sem tűnnek a gyerekeknek, így őket ez nem zavarja. A cél, hogy olvassanak, hogy érezzék jól magukat az iskolában, hogy szeressenek járni, hogy a közösséget építsék, arra biztosan jó, mert ez klasszul ott van.
Én pedig még csiszolom a gondolataimat és kérdéseimet a válaszaimmal. Mindenesetre bőven van elmélkednivalóm.
Mivel sok mindenben hasonló voltam, mint Reni, így izgatottan fogom olvasni a 3. részt, a 10/b életét. Az egy nagyon jó évem volt nekem-szerelemmel, szerelmesen :). Kíváncsi vagyok!


(Továbbra is 3/4 és 4 között állok.)

2011. december 24.

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1.- A kezdet




Bevallom őszintén nagyon érdeklődve és vegyes érzésekkel olvastam Rentai Renáta és osztálytársai történetét. Több oka is van, hogy elkezdtem az első részt, de maradjunk annyiban, hogy Hanna nagyon kíváncsi a véleményemre, azaz röviden csak annyira, hogy tetszik? vagy nem tetszik?


Eléggé sodródni kezdtem a Szent Johanna magángimnázium 9/b osztályos tanulóinak történetén keresztül. Nem tagadom, hogy nekem is eszembe jutott a fiatalságom, az én osztályom, a barátaim, a tanulásom. 
Én 36 vagyok, ezen semmi titkolnivalóm nincsen. 
36 vagyok, jó kamaszkorom volt 18-23 évvel ezelőtt, jó neveltetésem-szülői hátterem, jól tanultam, volt stréber időszakom, jó osztályközösségem 42 fővel(!!). Sok mindent átéltem, sok mindent megéltem, s bár tudom, hogy változik a korszak, változnak a hátterek, változnak a technológiai cuccok, a kütyük, az informatika, állítólag hamarabb érnek a mai fiatalok, meg még minden más is másképpen történik. Szóval 36 vagyok, két gyerekkel és még (!) próbálom felvenni a harcot azzal a jellemzővel, hogy a gyerekem is olyat akar, mint a másik, a gyerekem is szeretne többet fészbúkozni, mint az osztálytársa, stb. de azért a könyvben is megtalálható az állandóság, hogy lehet korlátozni dolgokat, hogy nem ciki a szülők részéről sok minden.. 
Annyi mindent írtam fel magamnak közben, de majd kifejtem magamnak is, hogy milyen érzések kerítettek hatalmukba közben. Már csak azért is, mert a 10 éves lányom is várja a véleményemet. Jó beszélgetési téma. 



A könyvre visszatérve, az olvasás közben ilyen kérdések és válaszok- gondolatok merültek fel bennem:
- Reni vigye magával az esőkabátját?! 14 évesen esőkabát? Az én 10 évesem már most utálja, én sem vettem fel, de akkor ez lehet az élő példa, hogy valaki hord ilyet.
- Az mindenképpen jó, hogy új dolgokat, stílusokat ismerhettem meg, mert a mai fiatalsággal nem igazán vagyok képben, nem vagyok tisztában pl. az emo-sokkal, vagy éppen a zenéikkel.
- A stréberség miatti kiközösítés témája nagyon érdekel. Én stréber voltam egy ideig, meg szerettem iskolába járni, de szerencsére benne tudtam lenni a közösségben is. Nem voltam olyan jó fej-jó szöveggel rendelkező leányka, mint az akkori legjobb barátnőm, de együtt sem vittük a prímet a nagyszájú fiúkkal szemben. :)
- Reni szüleivel kapcsolatban vegyes érzéseim voltak: egyrészt milyen modernek, érdeklődőek, másrészt, mennyire nem látják át a helyzeteket.. - ennek ellenére a lány egyetlen egyszer sem szól be, tiszteletben tartja szülei összes álláspontját- ez nekem nagyon hamis kép.
- Kingáról is kezd összeállni a véleményem, de azt meghagyom a második könyvre.
- Nagyon pozitívnak tartom, hogy Reni az olvasás szeretetének megtestesítője!!!!!!!!!!!!
- Furcsa beilleszkednem a 12 fős magángimis osztályba, ahol minden annyira más, mint a megszokott. Szórakozás olyan dolgokkal, amik súlyos pénzekbe kerül, senkinek nincsenek anyagi gondjai- nem akarom ezeket elhinni, hogy ez a sikk, hogy ez a divat, hogy ezt kell követni.
..és még van néhány, amiről még hallgatok... hiszen olvasom tovább. Szimplán kíváncsiságból, hiszen az első könyv a 9. évfolyam 1 félévének zárásakor ért véget.


Szóval, nekem egyrészt érdekes, hogy mennyire sok minden másképpen zajlott az én életemben, másrészt félelmetes, hogy anno mennyire sok minden másképpen zajlott az én életemben, és vajon mi vár még rám a két gyermekem nevelésével kapcsolatban.
Valamiért nekem hiányzik a gyerekek szülői hátterének kiemelése, mert valamiért szeretném megérteni, hogy a 12 fős osztály fele miért nem tanul, de miért kap meg mindent materiálisan?????


..Jah, és Reni szerelmes........, én hányszor voltam?


Nem tudom eldönteni, hogy milyenre értékeljem, éppen azért mert nem látok bele ebbe a világba. Szeretném tudni, mennyire valósak ezek a helyzetek?


3/4 vagy 4

Karácsony

Könyves élmények...

1 éves könyvtárlátogatás és a könyvek:

L.S.: Beszélnünk kell Kevinről
K. I. : Ne engedj el
C.M.: Hegyek között
P.A.:Láthatatlan
B.S.: Merülj alá az álmokért
H.M.: Gyöngyhomok
C.R.H.: Számíthatsz rám
K.S.:A segítség
--------------------
+2
P.A.: Kit szerettem? Mit szerettem?
K.Z.: Milyen egy női mell?

Ráadás egy olvasó kutya.

2011. december 22.

Ünnep

"Szakadt függöny az ablakokban,
Öregek egymagukban,
Ha tudnám, lecsókolnám a százéves ráncokat.

Szülők egymástól elvadulva,
Gyerekek eltaszítva,
Ha tudnám, összefognám a széthullott családokat.

Lány és fiú együtt sétál,
Test a testtől megoldást vár.
Nem szabad, hogy elfelejtsék kimondani: szerelem.

Egy út van, én ebben hiszek:
A mindent elsöprő szeretet,
A rossz felett győzni fog a jó!

Ref.:
Ünnep oly szép, a gyertya ha ég,
A szeretet asztalánál ott ülünk mindannyian.
Hó és hideg, de a szándék meleg,
A kevés is több lesz, ha a szíved adod bele.

Együtt így jó, nincs is rá szó, nem lehet papírra írni,
Egyszerűen érezni kell.
Ünnep oly szép, a gyertya ha ég,
A szeretet asztalánál, ott ülünk mindannyian."



Boldog Karácsonyt  itt és itt!

2011. december 18.

Bob Hartman: Mesélő Biblia

Mindig érdeklődéssel forgatom az elém kerülő gyermekeknek szánt Bibliákat. Nézem, vizslatom az illusztrációkat, a szövegek tartalmát, a megfogalmazást, hogy melyek azok a történetek amelyeket beválogatnak a kötetekbe.
Itthon már volt két gyermekeknek/fiataloknak szóló biblia, amiből az egyiket a Képes Bibliát vettem a kezembe, ha a gyerekeknek mutatni szerettem volna valamit, vagy, ha a hittan keretében lévő történethez kapcsolódott.

Most, amikor a kezembe került a Mesélő Biblia, az első dolgok között volt, hogy összehasonlítsam a kettő tartalmát. Nem meglepő módon, az Ószövetségi részek lefedik egymást, természetes módon a Mesélő Biblia gyermekközpontúbb és rövidebb megfogalmazású kis történetekkel mutatja be a sokak számára ismert, "fontosabb" történeteket: a Teremtést, Káin és Ábel történetét; megismerteti a gyerekekkel Noé, Mózes, Sámuel, Salamon történetét is. Olvashatunk Jónásról, aki a cethal gyomrába került, és arról is, miért is volt Dániel az oroszlánok vermében.

Az Újszövetségi részben felsorolt történeteknél megtalálható a mindenki számára ismert karácsonyi történet, azaz Jézus születésének története. Majd innen elindulva megismertethetjük és elolvashatjuk a gyerekekkel a Jézus csodatételeit és a példázatokat, ami nekem mindig lényeges. Ez nagyon tetszik ebben a kötetben, hogy külön címben szerepelnek ezek, nem csak egyszerűen "Példázatok"címen. Jézus rövid, de annál gazdagabb életének vége a Húsvéti eseményekkel és Pál Apostol bemutatásával ér véget.
A Karácsonyi Mesélő könyvnél leírtakkal megegyezően az illusztráció illik a könyv tartalmához, illetve ez is tartalmaz Ötlettár-t a csoportos történetmeséléshez.

Ajánlom a könyvet az óvodás és a kisiskolás korosztálynak és szüleiknek!

Köszönöm a Harmat Kiadónak!

Holly Webb: Max elcsatangol


Max egy kb. 9 hetes óangoljuhász kiskutya, aki boldogan vetette bele magát Molly életébe. Egymásra találtak hirtelen, amikor a szülők elmentek a nagy kiskutya-mustrára. Miután hazavihették Maxot, a kutya életében a második fejezet következhetett, a felhőtlen játék, az öröm ideje -egyelőre még otthon. Felhőtlen kacagások, nyalogatások, csibészségek a kertben, mind erősítették kapcsolatukat. Ám egyszer csak baj történt, s Max elcsatangolt. Kiment az ablakon, és nagy unalmában elindult Molly elé az iskolába. Innen jön az izgalom a könyvben: képbe kerül egy autó, egy kislány, akinek a neve Jasmine, sok-sok szomorúság Molly részéről.

Természetesen az izgalmak a könyv végén feloldásra kerülnek, de én örültem volna még 1-2 mondatnak a továbbiakról, illetve Molly és Max kapcsolatáról.
(Egy dolgot sajnálok igazán: ha már ennyire ki van hangsúlyozva, hogy a kiskutyákat be kell oltani és nem is lehet "közösségbe vinni" az egyik oltás beadása előtt, ill. a chip lényegét is kiemeli az írónő, akkor hogyan történhet meg, hogy egy kutya eltűnésekor a legközelebbi állatorvosi rendelőbe nem mennek el?- De ez biztosan felnőtt mivoltomban hiányzott. Majd elárulom, hogy a kislányom hogyan értékeli majd a történetet.)

Igazi, megszokottan kedves, gyerekeknek (kislányoknak) szóló történet egy kiskutyáról!

2011. december 17.

Szenteste- A szeretet ünnepe (Szerk: Hunyadi Csaba Zsolt)


Most kaptam ezt a könyvet, de gyorsan ünnepi hangulatba kerültem a szombati délutánon, így el is olvastam.
Ünnepi hangulatom még nincsen, de adventi van. Hiszen várakozom. Sajnos a munkahelyi év vége, az ottani felhők beárnyékolják és sötétebbé teszik az örömeimet, de próbálom nem hagyni magam és tenni a kellemetlen ellen az ilyenkor áradó melegséggel, fényekkel.

Szenteste….
Amikor Jézus születését ünnepeljük. Amikor az emberek hitüktől függetlenül a szeretetet próbálják ünnepelni. Ki így, ki úgy.
Én soha nem tagadtam, hogy irigylem a régi karácsonyokat, amikor még nem az ajándékdömping volt a lényeg, amikor a családok képesek voltak napokat együtt tölteni hol itt, hol ott. Irigylem azokat ahol ez a momentum még mindig lényeges.

Szenteste…
Ez a kis könyv egy történetekben és versekben gazdag kincses sziget. Sziget, mert ha belemegyünk, nehéz lesz a kijutás. Nehéz lesz, mert a történetek olvasásakor elönt az érzés, hogy legalább azt az egy történetet végigolvashassuk a meghitt nyugalomban. Sziget, mert a könyvvel jól érezzük magunkat a mi kis szigetünkön. Én jól voltam. Próbáltam beleolvadni és eggyé válni az olvasmánnyal, vagy az aktuális kis verssel, de tudom, hogy az elképzelés kevés az átéléshez. Kevés ahhoz, hogy megértsem a hatalmas nagy nélkülözéseket, a nagy havakat, a sokgyermekes családok szegény és hideg-tüzelőmentes karácsonyát. Kevés, hogy megértsem, hogy egy gyertyának is nagyon lehet örülni.

Szigeten voltam, és fuldokolni kezdtem, amikor belemerültem. Mert, bár élveztem és örömmel olvastam, de mindig találtam asszociációkat, amitől sírva, ill. könnyekre fakadtam, amitől emlékeztem egy valamikori karácsonyra, vagy éppen valakire.

Szenteste…. Kinek mit jelent…. Amit nekem jelent, azt próbálom áthagyományozni az ajándékot kereső, izgatottan kibontó gyermekeimre, hogy egyszer nekik is azt jelentse, amit nekem: az örömöt, a szeretetet, az ajándékozás örömét, a feltétel nélküliséget, a zenét, az együttlétet, a csendes éjt, a királyokat, a csillagokat, az angyalokat, a hitet, a csendet, az esetleges nélkülözés elfogadását, a...

Szenteste… bár a karácsony nekem távol áll a könyv kék színétől, a kötetben lévő -számomra jobbára ismeretlen- versek és történetek meghitten elröpítettek arra a szigetre, ahol tudok emlékezni és készülni karácsony szent ünnepére.

Charles Martin: Egy új élet reménye


Értelmét nyerte nálam a könyv mondanivalója. No, nem úgy, hogy nem értettem, nem tetszett, nem értettem eddig is, de sok tényező nem volt a helyén nálam. A molyon meg is fogalmaztam, hogy:

Ismét egy olyan történet, ami kapcsán elgondolkodnék, a Mit tennék én ilyen helyzetben? kérdésen. Aztán a nagy elgondolkodásom közepette rájövök, hogy nem Dylan (férfi), hanem Andi vagyok, így már nem is ugyanaz. Aztán arra is rájövök, hogy erről a könyvről nem tudok spoilermentesen írni, így nem is írok, de azért Martin megpróbálhatna valami újat… Miközben ezt kimondom, rájövök, hogy információim szerint ez az első Martin könyv, így már meg is bocsátom magamnak ezt az „új” dolgot. Ismerem Charles Martint, nagyon érdekelnek az írásai, a történetei, a stílusa, csak mindig mást várok. Az mindenképpen jó, hogy nem az élet nagy igazságait és bölcsességeit akarja leírni minden könyvében, így még jónak is mondhatók.

Folytatva ezt a bejegyzést, azt is megemlítem, hogy Bozs barátosnőmnek is kifejtettem, hogy min akadt fenn a szemem (egyébként az ő angyala szállt le hozzám ezzel a könyvvel), amely szavaim azt értelmezték, hogy túl szép, túl jó, várnék valami mást, mert bár ott a probléma, ott egy élethelyzet a könyvben, de miért kell nekem sejtenem, hogy mi lesz benne? Nem szeretném..
Azt is kifejtettem neki, hogy én -bár hívőnek tartom magam- mégis sok néha az amrikai könyvekben olykor megtalálható vallási vonal. Dylan is perlekedik Istennel, hogy miért történt ez velük, erre jön Amanda akiről egész hamar kiderül, hogy kisbabát vár -apa nélkül-, de ő nem haragszik az Úrra, sőt szájba rágósan meg is magyarázza, hogy miért és hogyan állt mellette Isten, s azóta is folyamatosan. Ez a téma, ebben a módozatban nem tetszett, de elfogadható.

S, hogy a legelső néhány szavamhoz visszatérjek: Értelmét nyerte, hogy miért ne perlekedjek... Munkahelyi problémák, amiből nekem hatalmas nagy konfliktusom keveredik, ez miatt én most először besokallok, sokan -a többség, a "vezetőség"- mellettem áll, és nyugtatnak, hogy legyek erős, és emelt fejjel folytassam a kollegalitási viszonyt. Egész délután piroslik az egész fejem, majd meghallgatom Csernik Szende meséjét, amiben a kása behálózta az egész erdőt, falut, és kívánja, hogy a szeretet így hálózza be a karácsonyunkat, az életünket; majd még elmegyek Hannával a Deák téri Gimnázium kórusainak -prédikációval egybekötött- ádventi hangversenyére, majd még elrohantam és megtapasztaltam Borostyán kedvességét és őszinte mosolyát, aztán késő este hazajöttem, és a Férjemnek már képtelen voltam elmondani a friss élményeket. Majd ma. Emelt fővel megyek hétfőn és nem perlekedem én sem. Mindennek van "miértje" és "mikéntje". Nem könnyű, de megpróbálom.

A könyv címe: Egy új élet reménye... benne van a remény, az új....
Sok minden történt ebben az évben:
- egy rossz megszűnt rossznak lenni, de sosem lesz olyan jó, mint régen;
- kérdések- válaszokkal ill. még válaszok nélkül- útkeresés;
- főiskolai tanulmányok;
- új barátok;
- sok új....., ami nem mindig jó.

Reménykedem az újban, a jóban, de ha a világ felé tekintek, nem látom a fényt. Bele kell kapaszkodni a szerettekbe, a szeretetbe, a hitbe. Majd erőt kapok, erőt merítek.

S hogy miről szól a könyv? Arról nem is írtam... Mert spoileres lenne, így itt a fülszöveg:

"Egy dél-karolinai kisvárosban a vége felé közeledik a nyár, amelyet Dylan és Maggie Styles izgatott és boldog tervezgetéssel tölt: első gyermekük születését várják. Az idill azonban kettétörik, amikor a szülés közben komplikációk lépnek fel, és Maggie a vérveszteségtől kómába esik. A magabiztos és életvidám Dylan számára mindaz, amiben eddig hitt, kártyavárként omlik össze. A férfi élőhalottként járkál és virraszt felesége ágya mellett. A sors iróniája, hogy épp ekkor talál rá az oly régóta áhított lehetőség: tanárnak hívják a helyi főiskolára. Legjobb barátja unszolására kénytelen-kelletlen elfogadja a felkínált állást, és tanítani kezd. De vajon képes lesz-e helytállni és vigaszt nyújtani nehéz sorsú diákjainak, miközben ő maga élete legnehezebb pillanatait éli át? Van-e még remény az újrakezdésre, vagy szívében a zene örökre elcsendesedett?"

2011. december 11.

KARÁCSONYI MESÉLŐ KÖNYV


Karácsonyi mesélő könyv

Karácsony...
Kinek mit jelent a szó? Kinek milyen érzések kapcsolódnak hozzá?
Ki emlékszik a régi karácsonyokra? ... és ki csak a mostaniakra?
Ki tudja összehasonlítani a saját gyermekkori karácsonyát (vagy éppen emlékekből, elmesélésekből a szülei karácsonyát) a gyermekei ünneplésével.

Az izgalom sokunknál ott van, ott maradt. Sokszor és sokan nem is gondolják át az emberek, hogy karácsonykor mit ünneplünk. Átgondolhatja mindenki a maga értelmezésében.

A Karácsonyi mesélő könyv 3 nagy fejezetre van bontva. Az első rész nagyon alkalmas arra, hogy a gyerekekkel átéljük a kis Jézus születését. 13 rövid történetre bontva mesélhetjük el gyermekünknek, unokánknak, tanítványainknak, óvodásainknak Mária és József vándorlását, menekülését, beszélgethetünk az angyalokról és megismerkedhetünk Gáspárral, Menyhérttel és Boldizsárral.
A második nagy fejezetben történeteket olvashatunk a karácsonyi hagyományokról. Betekintést nyerhetünk olasz, szír, svéd, spanyol stb. mesékbe, hagyományokba is. Én azonnal szívembe zártam Befana anyót, aki csak sipp-supp, sipp-supp! Mindig csak söprögetett.
Olvashatunk Miklós püspökről, aki a szegényeknek is osztogatott, sőt rabszolgaságtól is megmentett három lányt.
A tevék történetét is megismerhetjük, de sok más történeten kívül bepillanthatunk a tengeren túli "kandallókra akasztott zoknik" történetébe is.
A harmadik nagy fejezetben pedig a "Karácsonyi mesék és legendák" című részt olvashatjuk, amiben számomra eddig teljesen ismeretlen mesegyűjteménnyel találkoztam.

A könyv végénél pedig egy olyan gyűjtemény található, aminek nagyon örülök: "Mesemondás csoportban" címmel segítséget kapunk a közös meséléshez, a közös mesék, történetek feldolgozásához, egy jó beszélgetéshez!

A könyvet mindenkinek ajánlom! Egyszerűen tetszetős, illusztrációkban nagyon gazdag, így szemet kápráztató ez a KARÁCSONYI MESÉLŐ KÖNYV. Mindenki megtalálhatja benne azt az értéket, amit igazán keres a karácsonyi ünnepkörben!

Köszönöm a könyvet a Harmat Kiadónak!

2011. december 3.

Dr.Henry Cloud & Dr. John Townsend: Gyerekhatárok


Véleményem szerint folyamatos napirendi téma lehetne, kell-e a gyereknek a korlát? Korlát a nevelésben, meddig hagyjuk őt kibontakozni- kibontakozni jó-jobb és rossz értelemben.
Fel is sorolhatnám a szülői típusokat, azaz hogy vannak a "ráhagyó" típusú szülők, vannak az autokrata-szigorú-csak azt lehet, amit a szülői önkény elvár típusú szülők, és vannak a demokratikus szülők, akik hagyják, de megvannak a korlátaik. Természetesen olyan is előfordul, hogy nem is veszi észre a szülő, hogy ő mindent ráhagy a gyermekére, mert az édesanya amolyan segítőkész típus, a gyermeke az ő szeme-fénye, s ő szívesen segít neki, sőt, engedi őt kibontakozni- sok szülő ezt úgy nevezi, hogy "kreatív"-nak neveli, mire képes.
Ezzel ott van a probléma, hogy a megfelelő korlátok segítik a gyermekek személyiségének fejlődését, segítik a későbbi életben való boldogulásukat.
A "Gyerekhatárok" című könyvben megerősítést kaphatunk abban, hogy jól neveljük gyerekünket, azaz, hogy a gyermekünkkel szemben felállított határaink miatt ne érezzük régimódi, szigorú, zord szülőnek magunkat.
Megismerkedhetünk olyan megalapozott gondolatokkal, amelyekkel azonosulunk vagy megpróbálunk azonosulni.
A könyv rádöbbentett engem arra, hogy nem csak ismerni kell az általunk, családunk által felállított határokat, hanem a gyerekeket is meg kell tanítani ezekre. Meg kell velük értetni, hogy felelősek saját viselkedésükért.
Mivel nekem már "nagyobbacskák" a gyermekeim, így félve olvastam, hogy mennyire kapok én is instrukciókat, ötleteket, javaslatokat, hogy az esetlegesen felfedezett hibáimat elkezdhessem korrigálni. Hiszen a gyermeknevelés a legnehezebb a számomra. ..és minden felelősségteljes szülő számára, de tudom, hogy nem egyszerű. Hiszen ég-föld különbségek lehetnek közöttünk és közöttük, nincs recept hozzájuk, nincs felírandó gyógyszer az elrontott beszélgetésekre, vitákra.
Egyetlen gyógyszer lehet, ha jól az eszünkbe véssük, hogy mi, szülők vagyunk az elsődleges támaszok a gyerekeink számára, a legtöbbet azzal segíthetünk nekik, ha szeretjük őket, ha támaszaik leszünk. De mindenképpen tegyük fel magunknak azt a kérdést: Mit gondolunk, félünk-e attól, hogy elveszítjük a gyerekünk szeretetét, ha nemet mondunk neki?

A könyv segít az olvasó szülőnek abban, hogyan lehet nem csak határokat szabni, kialakítani, hanem határrá válni.
Bemutatja a tíz törvényt:
1. a "Vetés és aratás törvényét", hogy a gyerek úgy tanuljon a hibáiból, hogy nem bántjuk őt meg a szavainkkal;
2. a "Felelősségvállalás törvénye", hogy megtanuljanak felelősséget vállalni saját életükért;
3. "Az erő törvénye": erő szükséges ahhoz, hogy cselekedeteket vigyenek véghez, s ezek által a saját magukat és a körülöttük élőket is megismerjék.
4. "A tisztelet törvénye", amely azt jelenti, hogy a gyermeknek rá kell jönnie, meg kell ismernie a mások határait, és ezeket tiszteletben kell tartania.
5. "A motiváció törvénye": ez azért fontos, mert a motiváció több fokozaton keresztül fejlődik ki a gyermekben, a szülők sem használják ugyanazokat a motiváló eszközöket a különböző életkorokban.
6. " A mérlegelés törvénye" szükséges, hogy különbséget tudjunk tenni ártalom és fájdalom között, és ezt a gyermek is megértse.
7. " A proaktivitás törvénye", azaz segítenünk kell, hogy a gyerekek megtanuljanak megfelelő színvonalú határokat húzni, dühöngés és indulatkitörés nélkül.
8. "Az irigység törvénye". Az irigység egy nagyon jellemző emberi tulajdonság, az emberi természetben különböző mértékben jelenik meg. Meg kell próbálni a gyermeki irigységet átalakítani elfogadássá, hálává és megelégedéssé.
9. "Az aktivitás törvénye" kapcsán megtanuljuk, hogy a problémák megoldása saját maguknál a gyermekeknél kezdődik, az aktivitásra szükség van a boldoguláshoz.
10. "Az őszinteség törvénye" arra tanít, hogy "világosságban" érdemes élni.

A törvények ismeretével és a könyvben leírt 6 lépéssel (a saját határaink ismeretével, a céllal, hogy mit szeretnénk elérni, és egy jó tervvel és kivitelezésével) eljuthatunk oda ahová szeretnénk, elérhetjük céljainkat.
A könyv szerint minden életkorban érdemes elkezdeni az elkésett/megkésett nevelést, vagy az aktuálisan megjelent problémák helyzetek változtatását.

A"Gyerekhatárok" tele van történettel amelyek élethelyzeteken keresztül mutatják be a problémákat és esetleges megoldási lehetőségeiket.
Nem mindennel tudtam azonosulni, de tény, hogy sok mindennél felcsillant a szemem, hogy igen, és így teszem, (talán) jó úton haladok.
A könyvben a Bibliából vett igék is olvashatók az adott témához illően, ami megerősíti, megerősítheti a nevelési elveinket.
Néhol szigorúnak tűnt a mód, pedig tudom, hogy csak a következetesség húzódik meg a mondatok mögött. De sajnos, ahogy olvastam én is rájöttem, hogy halványan nálunk is újra kellene venni a mérlegelés törvényét.

Olvasmányos irodalom, mindenképpen forgatásra, olvasásra ajánlom a gyermekes szülőknek.


4/5

2011. december 1.

Nem könyv, de olyan fontos dolgok, mint a könyvek


Annyi mindent mesélnék! Hogy milyenek voltak gyermekkorom karácsonyai, hogy mindig kaptam könyvet, hogy mindig olvastam és játszottam a fa alatt, mellett, hogy már kora reggeltől sündörögtem, segítettem, hogy rokonokhoz jártunk, hogy annyira más volt, és annyi minden hiányzik abból az időből.

Annyi mindent mesélnék, hogy a család szétszakadtabb, hogy minden évben elhatározom, hogy majd én!, majd én megmutatom, hogy vissza lehet csinálni dolgokat….. de nekem sem megy. Talán egyre közelebb kerülök a megvalósításhoz, miközben mindenki egy távolabb helyezkedik el a térképen, így kivitelezhetetlen a dolog.

Annyi mindent mesélnék a saját gyerekeim karácsonyáról, a mi szokásainkról, hogy a gyerekek még az angyalokat várják, hogy hiába 10 éves és 8 éves gyerekről van szó, hiába nem hisznek a mesékben, hiába vezeti le logikusan a Nagyobb, hogy ez lehetetlenség, akkor is oda jutunk, hogy az Angyalok itt vannak közöttünk, és leszálltak az ajándékokkal.

Hiába gyorsult fel a világ, hiába szeretnénk mi is többet költeni, mint amennyit a pénztárcánk enged, hiába van ezer+ezer kívánságuk, én akkor is minden nap kihangsúlyozom a karácsony ünnepének lényegét és fontosságát.

Annyi mindent szeretnék mondani, hogy milyen érzékeny vagyok, hogy mindenért és mindenkor sírok, könnyezek…., erre a karácsony, a csillogás, a ragyogás, a gyerekek öröme, a „másnak örömet okozni” élményének a szeretete csak erősíti.

Adni, adni és adni…………. Annyi mindent szeretnék mondani ezzel kapcsolatban, hogy mennyit szeretnék adni, hogy mindenkinek örömet okozhassak, akit szeretek…..

Azt mondják engem nehéz meglepni, mert nem tudom kimutatni felhőtlen örömömet. Ez rossz lehet, pedig én mindennek örülök, tényleg……. Az elmúlt néhány évben kettő olyan ajándékot kaptam, amitől sírtam, vagyis egyiktől sírtam, másiktól könnyeztem. (Azaz ez nem állja meg a helyét, mert folyamatosan sírok a karácsonyi időszakban.)

Tavaly, azaz 2010-ben, december 22-én kaptam meg Spiró György Tavaszi tárlat című könyvét egy moly társamtól, akit a mai napig nem tudom, hogy ki az. Nem írta alá, nem fedte fel magát… pedig annyira szerettem volna tudni, hogy kit rejtenek a szép betűk, hogy mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, hogy honnan tudta meg a címemet. Hetekig nyomoztam, pedig kérte, hogy ne tegyem. Elnézést…, de úgysem sikerült. Őrület. Azóta is hálás vagyok neki, hogy egy tiszta és őszinte meglepetést szerzett nekem.

A másik egy régebbi, ahol zokogni kezdtem, 5 évvel ezelőtt volt, amikor a gyerekkorom óta vágyott hangszert, egy pianínót kaptam egy édes angyaltól, akit a Férjem küldött. Nem tudok zongorázni csak minimális szinten, de zongoratanulás helyett furulyát kellett választanom, mert nem tudtunk zongorát venni. (Hegedűoktatás nem volt.)

Karácsony este, bontogattuk a csomagjainkat, mellettünk a főszereplő akkor 3 és 5 éves gyerekeink, amikor én jöttem sorra, kibontok a kis csomagot, benne egy dvd-lemez tokja, rajta egy zongora, ezzel a szöveggel (kb.): „Ezt a lemezt azoknak a zeneszerető embereknek készítettük, akik nem tehetik meg, hogy zongorájuk legyen.”…… és én ekkor már zokogtam, mert tudtam, hogy a Férjem ezt nem teszi meg velem…………. És már ölelt és pár percen belül már hozták is fel a szüleim lakásából az elrejtett ajándékomat…

A karácsony a várakozás. A karácsony az öröm. A karácsony az emlékezés. A karácsony az karácsony.

Nem rohanok, megfogadtam. Énekelek, zenét hallgatok, és hiába vagyok lestrapálva a munkában, hiába nincsen sok ebből-abból, akkor sem adom fel, amit az elején mondtam, hogy visszahozzak 1-2 régi dolgot. Pedig jó az is, amink van, ahogy van. Úgy néz ki, hogy idén is 23-án karácsonyozunk, hiszen Férjem 24-én dolgozik. Lesz-e meglepetésem? Az is jó, hogy együtt vagyunk, hogy van, lesz fánk. Reméljük a legjobbakat!

Annyi mindent mesélnék még……., de már annyit beszéltem. Nem tehetem. Boldog karácsonyt mindenkinek!

2011. november 27.

Balla D. Károly: Tejmozi


Egy család széthullásának története?- gondoltam sokáig- aztán átalakult(am), módosult(am).
A XXI. század.
Körülöttem mindenhol ilyeneket látok. Kicsiben. Aminek következménye ugyanez lehet.
Borzalom, kiábrándultság, megütközés, majd megnyugvás?
Nem tudom. Balla D. Károly kortárs magyar író, nekem teljesen hasonlóan ír, mint más kortárs magyar író. Annyira kiábrándító, hogy a sok szennyet, negativizmust, ami körülöttünk található, mindenki meglátja, és mindenki pontosan ábrázolja. Legalábbis megpróbálja.
Egy négytagú család. Átlag család. Egy fiú, egy lány. Akik nem egymásért, hanem egymás mellett élnek. Így tűnik.
Aztán szétbomlik, a festő édesapa elmegy. Mondjuk, elég házsártos asszonykája volt, nem egy művészfeleség-féle.
Hősünk, mesélőnk a fiú, aki ebben a családban nőtt fel. Prímszámnak tűnik, aztán ahogy mesél, (annyira szívesen hallgatom, annyira párhuzamokat tudok vonni) egyre inkább felfedezem, hogy egy összeadással vagy egy akármilyen művelettel ez a prímszám nem is prímszám.

Élet és halál kérdései. Mikortól élünk, mikor halunk meg? Tudunk-e halni a halál után? A halál az a tökéletes (aúúú, tökéletlen) vég, vagy a halál után is élhetünk?

Történet egy fiúról/férfiről, aki képtelen a saját életét élni, akit az anyja huzigál egy dróton, aki attól fél, hogy az a betegségével kisajátítja életét. Akinek későbbi hiányát úgy éli meg, mint egy elmulasztott kötelességet.
Egy férfi, aki megreked a munkája kapcsán (matematika és nyelvtan összefüggéseinek kutatása, vagy valami ilyesmi), új dolgokra vágyik, aki úgy gondolja, hogy ő soha nem készült fel az életre, őt nem készítették fel, nem ismer igazi tálatokat, járható kiutakat.
Egy ember, aki tartja a kapcsolatot az apjával, aki remeteként él egy faházikóban,akihez néha elmegy, akit néha meglátogat, akivel jókat ülnek a csendben, akivel ott folytatják a sakk-játszmát, ahol abbahagyták, akivel jókat tudnak együtt hallgatni, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, milliméterről-milliméterre, akiről könyvet ír, aki számára "jelentette az évszakok váltakozását, a doboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást, a rét csendjét, az erdő hangjait, a szedres színét, a gomba szagát és a vadvirágok illatát. A tűz forróságát és a víz hidegét. A föld közelségét és az ég távolságát. Az állandóságok törvényszerű váltakozását és a változásban a véletlenül ismétlődő állandóságot."

A változások..
Az élet..
A halál........
Mikortól élet és mikortól halál?

A férfi már nem prímszám, a történet megtette az a picinyke műveletet, ami segíthet neki.

Itt a műterem....., a tejüvegen kapott elmosódott képek, családi kapcsolatok, anya-gyerek viszony, apa-gyerek viszony, apa-anya viszony, testvér-testvér viszony..
Bogozzuk a viszonyokat, töröljük a homályt....... de a tejüveg nem enged..........
aztán hirtelen vége........... csend, üresség, feketeség, majd a tejüveg lassan átlátszóvá válik, végül......
........... ott a műterem.

2011. november 20.

Barbara Robinson: A legeslegszebb betlehemes


Van egy kedvenc blogom, nem könyves...ott hallottam először erről a kis könyvecskéről, és mivel -olykor- tökéletesen képes vagyok eggyé válni a blogban leírtakkal, így egyből vágyni kezdtem rá, hogy elolvashassam.
Nem is tudtam, hogy mekkora, hogy képes vagy inkább betűs, hogy miről szól- egyszerűen csak szerettem volna a kezembe venni, megnézni. A borítóján egy tündéri Angyal látható, a borító színe a mély bordóságával már a karácsonyt idézi...
S, hogy miről is szól... Hát a várakozásról, a karácsonyról, a betlehemi jászolról.. hogy lettek a kisváros legrosszabb-leggonoszabb testvérei a szokásos karácsonyi Betlehemes játék főszereplői, hogyan változtatták meg a műsort, és talán hogyan változik szép lassan az életük..

A 6 testvér, akiket édesanyja nevel, mondjuk úgy akik az édesanyjukkal élnek, amikor ő éppen otthon van, nem egy egyszerű élethelyzetben éldegélnek. Tudjuk mindannyian, hogy ők a túlélésre hajtanak, az életük túlélésére törekszenek. Követendő minta híján egymást támogatják, így lesznek belőlük, azok az igazi vásott kölykök, akikkel senki nem szeretne foglalkozni, akiket senki nem szeret tanítani..
A kislányoknak és kisfiúknak nincsenek barátaik, honnan is lennének, amikor csak lopnak, bántanak mindenkit, ami és aki az útjukba kerül.
Nem tervezem elmesélni a rövidke történetet, olvassátok el, érdemes. Kiderül, hogy hogyan keveredtek a vasárnapi iskolások közé, hogyan kerültek a karácsonyi műsor közelébe, és azt is megtudjátok, végül, sikerült-e előadni azt?

(Amíg olvastam, akaratlanul eszembe jutott egy gyermekkoromban látott kanadai film, aminek a címe 9B volt. Amiben egy új tanár az iskola legrosszabb, legdeviánsabb magatartású gyerekekből álló osztályát szerette volna megszelídíteni. Ő ezt akkor, abban a filmben az "Irgalmas szamaritánus" történetével próbálta.. Sajnos a filmet nem lehet megszerezni...)

2011. november 19.

Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság


Nyakunkon a boldogság........
Hogy ez mennyire nem kifejező cím... (Az eredeti The weird sisters)
Alig van benne igazi, nyíltan megjelenő boldogság, inkább azt vettem észre, hogy tele van szomorúsággal.
Szomorúság, mert beteg az édesanya....
Szomorúság, mert tulajdonképpen mindhárom lány problémákkal éli életét.
Szomorúság, mert tele van a testvérek közötti rivalizálással.
Szomorúság, mert mást szerettek volna, valami nem volt jó gyermekkorukban, mert, bár boldognak tűnő hangon gondolnak vissza rá, mégis a három lányól kettő "elmenekült" otthonról.
Kudarcként megélt életek..
Kudarcként, teherrel, egy új élettel kapcsolatos hazajövetel..
Kudarcként való menekülés a felelősség elől, alól.
Kudarc, mert beszélni sem mernek róla.
Kudarc, mert a közöttük lévő kapcsolatot valami megmérgezte.

Rose, a legidősebb, a 33 éves, aki a legfontosabbnak érzi magát. Talán az is, mégis kiborította fontoskodása.
Bianca -Babb-akit az elején felelősségre voltam, aztán eszembe jutott, hogy anyukám a háromgyermekes ismerőseinknél mindig a 3-t szeretgette, mondván rá jut a legkevesebb idő... - így álltam a 30 éves Biancához, s egyáltalán nem értettem meg, sőt utáltam is kicsit, de aztán pszichológiai problémaként értelmeztem a negatív cselekedeteit, amolyan "figyeljetek végre rám!"- segítségkérésként.
A 27 éves Cordéliát, azaz Cordy-t nagyon bírtam, bár azonosulni nem tudtam vele. Én soha ne lennék képes ennyire szabadon, mindenre fittyet hányva élni, vándorolni.
Az édesapa sem lett a kedvencem. Az örökös shakespeare-i beszéde és idézetei az idegeimre mentek. Annyira az angol író "betege", ennek professzora, hogy még a lányait is kedvenc szereplőiről nevezte el.
Az édesanyát igazán megkedveltem! Ő az igazi, ő az anya, vannak jó gondolatai, követendő cselekedetei. Sajnáltam őt, és drukkoltam neki.

Összességében az volt a problémám, hogy semmi különös nem történt, és messze álltak tőlem. Az E/1-ben írt regénynél soha nem tudtam, hogy ki beszél, olyan volt, mintha mindig az egyik lány mesélne. Tulajdonképpen soha nem tudtam, vajon ki meséli el ezt a történetet, de megszoktam, és figyelmen kívül hagytam.

Az események megtörténnek, a lányok hazatérnek, és bár, biztosan én is szívesen fogadnám az otthonba a gyermekeimet felnőttkorukban is, ha rám szorulnak, mindenesetre érdekesen éreztem maga, amikor konstatáltam, hogy ezzel a 3 felnőtt nővel élnek a szülők, a hazatért 2 kisebbet eltartják, legalábbis elég sok mindent fizetnek, mindenre van pénzük úgy, hogy csak az édesapa tanári (vagy esetleg professzori fizetéséből) és a nagyobbik lány esetleges keresetéből élnek.... mert ugye, a másik kettőnek nincsen sok, az édesanya pedig egy háztartásbeli daganatos beteg...
A történet nagy része sablonos volt, a nagy finálé számomra elmaradt, a kis finálé pedig nem volt elég nekem a közepesnél jobb osztályzathoz...

Jah.... és a borító -szerintem- borzasztó :S

2011. november 13.

Atiq Rahimi: Türelemkő


Kép:
- egy -valószínűleg- turbános férfi turbán nélkül mozdulatlanul fekszik. Néz, messze. Összes mozgása a mellkasa emelkedése-leereszkedése.
- Egy nő, a felesége ül mellette Koránnal a kezében, imádkozik, "infúziót" cserél.

Háttérben két kislány hangja hallatszik.

Az asszony imádkozik.
Az asszony megy.
A csendben a pók szövését is meg lehet hallani.
Az asszony visszajön. A pók elmegy.
Az asszony elmegy. Talán vissza sem jön többé.
Az asszony visszajön, egyre idegesebb.. majd szép lassan abbahagyja az imádkozást, és beszélni kezd a réveteg szempárba. Beszél és beszél. Kibontakozik egy történet.
Egy család. Egy család??
Történet, asszony beszél. Fájdalmak, őszinteség. Beszél a férjéhez, az türelmesen hallgatja. Szange szabúr, türelemkő.
Fojtogat, várom, hogy mikor robban.

"De hát ki vagy te?"
"Miért nem küldi le Isten Azraelt, hogy egyszer s mindenkorra végezzen veled?"
"Mit akar tőled?"
"Mit akar tőlem?"
"Téged akar büntetni!-te biztosan ezt mondanád."

Az asszony jön és megy.
És beszél. Jön-megy-beszél. Már nem imádkozik. Már beszél, az ember pedig hallgat.
Fojtogató csend, én mégis üvöltenék.

Szange Szabúr...... vajon felrobban? Vajon változik valami? Vajon nekem ki a saját kövem?
Vajon mi lesz?
Az asszony jön, de el fog menni?
Az asszony elmegy, vajon vissza fog jönni?

Az ember? Ő melyik úton halad? Elnyeli, nyeli, nyeli, raktározza...... vagy robban, apró-pici darabokra?

Milyen élete lehet ott a nőknek? Utánaolvastam, és már nem kiabálok, csak csendben sírok. Helyére kerültek a gondolatok, közelebb kerültem a megértéshez. Fáj. Nekem is.

2011. november 10.

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában


Az autizmussal élők is prímszámok....... -tudjuk ezt sokan.

Egyszerre vagyok boldog és boldogtalan. Elkeseredett, elfogadó, sajnálkozó, szánakozó, ölelgető, megértő. Autisták….
Semmiképpen nem hasonlítanám össze ezt a könyvet Jodie Picoult Házirend című könyvével.
Más történet, más háttér, más hangulat.
Ami közös, az az autizmus.
Ami közös: egy autista fiú.
Ami más: a családi háttér, itt Christopher az édesapjával él együtt. ...és fiatalabb.
Ami más, de mégis hasonló: van benne egy bűneset, amit ne is hasonlítsunk össze, de a lényeg, hogy Christopher, Wellington a kutya kapcsán került be a fogdába, de onnan hamar ki is került, de képtelen volt nyugton lenni és ki akarta deríteni, hogy ki ölte meg a kutyát a vasvillával. Nyomoz, iskolába jár, megvannak a rendszerei, megvannak a "rigolyái", mint az autistáknak általában, a könyvben minden olyan olvasható, amit az autistákról tudni lehet felületesen. A másságukról.

Christopher tudja, hogy jó űrhajós lenne- egy oldalról nézve. Aztán a másik oldala bebizonyítja, hogy nem lenne jó űrhajós.
Christopher tudja, hogy ötös lesz a 15 éves korában, a nagyon más gyerekeknek tartott iskolában "megigényelt" matematika érettségije. Készül rá. Tervezi. Az élete tervszerűen halad, de megakad a nyomozás közben. Az megszokottság ne ismerős ijesztővé válik, haragudtam az apára, a vonatok vágánya mellett leskelődtem, és nem tudtam rajta segíteni, csak bíztam benne, hogy megcsinálja, mert okos fiú!
Elgondolkodtam, hogy tényleg?- de igen, vannak ilyen típusú autizmussal élők.

Még sok ilyen könyvet, hogy minél több ember megértse az ő másságukat! Mert mások.. nagyon is. Nem hülyék, nem bénák, nem rosszak, nem idióták, egész egyszerűen valami másképp működik bennük. Ha ezt elfogadja az ember, az érintett, a szülő, akkor egy másfajta Érték és Kincs birtokosa lehet. Hogy ez nem vigasztaló? Lehetséges, de ők, mindig is ilyenek maradnak… a prímebbnél is prímebb számok, akikkel nem könnyű az élet, de az lehet… Christopher szüleinek sem könnyű, s bár a történet fikció, csak remélni tudom, hogy a lehetőségekhez mérten egyre egyenesebb lesz az életük.

"Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk." - ilyenek ők.

2011. november 4.

Sven Nordquist: Pettson karácsonya





"Olyan néma tud lenni az ember, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elgondolta!"- ez gyakran előfordulhat mindenkinél.. Nem hagytam magam, kikölcsönöztem egy karácsonyi mesekönyvet és belemerültem a karácsonyi világba néhány percre.

Miért pont Pettson és Findusz?

Macskára nem vágyhattam, hisz ilyen nálam nem fordulhat elő. Ellenben vágytam egy kedves öreg úrra, és tagadhatatlanul kezd bennem előtörni a karácsonyi várakozás, a karácsonyi készülődés. Pettson karácsonyi történetében, mondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó. Hiába mese, az ilyen történeteknél erősödik az emberekbe vetett hitem, és próbálom elnyomni a többi kellemetlent. Pettson, aki süt, főz, szeret, éldegél, macskájával készülődik………..azaz készülődne, ha nem történne vele baleset. Karácsony előtt egy nappal, hogyan lehet megoldani a problémákat? Hogy oldódnak meg azok? Annyira jó, hogy sok esetben hiszek a mesékben: hiszen ha ez a tulajdonságom nem lenne, sokkal szegényebb lennék. Boldog várakozást!

.. és ne legyetek mérgesek, ha a nyers mézestészta egyszer csak eltűnik a kamrából!

"A múlt héten egyszer már sütöttek mézest, és a nyers tészta fele még ott volt az éléskamrában.
Az öreg legalábbis az hitte. De amikor belenézett a tálba, már csak egy kis darabot látott.
- Hát ez bizony alaposan összement - állapította meg.
- Ilyenek ezek a tészták - válaszolta Findusz. - Csak úgy fogják magukat, és összemennek.
- Nem lehet, hogy járt erre egy kandúr és evett belőle? - sandított rá az öreg.
- Hát, lehet. És az nem lehet, hogy egy öregember is járt erre, és az is evett belőle?
- Hát, az is lehet - adta meg magát Pettson."

2011. november 3.

Alessandro Baricco: Vértelenül


Baricco neve egyenlő a minimalista szuperságossággal!
Azaz: szeretem, kedvelem, rövid, érthető, tetszetős, érdekes.
Ilyen volt a Selyem, ilyen volt a Novecento.

Ilyen volt a Vértelenül? Hát... khm...
Rágódom, gondolkodom, mit is írjak, mit jelentett nekem... jöhetnek emlékek, mondattöredékek, szófoszlányok, képek...
A könyvet @sztimitől kaptam, benne a Debreceni Moly Klub pecsétjével. Aztán letettem, éreztem én, hogy "kell a vér a pucámba", hogy bevállaljam... pedig rajta volt a kívánságlistámon...., örültem, mint majom a farkának, ahogy mondani szokás, de mégsem vetettem rá magam :$

Utazás ide-oda, Vértelenül a táskámban, olvasás indul. Sok titkosat nem árulok el, ha megmondom, hogy a 2. oldalon előkerül a puska....
aztán vér............ vér.................. végül felszárad, eltűnik, vértelenné válik minden.

Igen, van benne egy kislány-nő-nénike-anyóka-...- Nina- Dulce- Donna Sol-....

Itt egy snitt.. , mert nekem a Nináról és a vérről eszembe jut egy Nyina és eszembe jut a vörös, így eszembe jut a Quimby és meg is hallgatok néhány számot.......


Olvastam a könyvet, és csak olvastam, kívülről néztem őket az asztalnál, próbáltam következtetni, de nem ment. Vajon mi fog történni? Mit akar? ..
Aztán közeledett a vég. Közeledtek a California hotelhez.... , C.A.L.I.F.O.R.N.I.A- virított a vörös betűivel, és én akkor azt mondtam, hogy igen, na most, de hogy is lesz? Aztán akkorát estem, hogy összetört a szívem egy része.
A vége: olyan váratlan, vagy lehet, hogy vértelen, mert felhúztam a szemöldökömet, fehér lettem, kiment a szín a fejemből: szóval vértelenül fejeztem be, és ütöttem a falba a fejemet, hogy felébredjek..
Arra gondoltam, hogy elfehéredtem , majd bevörösödtem magamtól, hogy milyen vagyok már.... Komolyan ezt és így gondoltam? Hogy elvakultan csak a vöröset láttam? Csak egy megoldás lebegett? vagy mi a csodát akartam? A mindent vagy inkább a semmit?

Elfordultam magamtól, gondolkozni kezdtem, megtaláltam magamat, a pulzusom helyreállt, megveregettem a vállamat, hogy nyugi, hogy vége, és itt fennáll a belső vérzés esélye. Nem tudom, mit akart Baricco, és azt sem tudom, mit szeretnék én.. tiszta pszichológia.

Az az igazság, hogy nem vagyok bölcs, gondolom tele vagyok a múltamból különböző erősségű indulatokkal, érzelmekkel és ezért volt nehéz olvasnom a végét…. nem ezt vártam. Ellenben az elejét is nehéz volt, mert az is kiborított……. így vártam, hogy mi sül ki belőle, élveztem, ahogy helyére kerülnek a kirakó darabjai, de mégis olyan számomra, mintha nem oda kerültek volna a darabok, ahol a helyük volt. Mintha a nagyság, a méret, a vágás máshova is illett volna, de a színeket (a vörösöket) összekeverték. Vigyázzunk, hogy hova tesszük ezeket a kis elemeket!
"Bármennyire igyekszik is az ember, hogy egyetlen élete legyen, mások ezer életet látnak bele, ez az oka annak, amiért képtelen vagyunk elkerülni, hogy bajba keveredjünk."

Nem hiszek a véletlenekben, így tudtam, hogy el kell gondolkodnom bizonyos dolgokon. vagy csak szimplán mindenen, ami mostanában foglalkoztat. Ne stresszeljem túl, ne görcsöljek...

"- Vannak gyerekei?- tudakolta.
- Nincsenek.
- Miért?
Ahhoz bízni kell a világban, hangzott a válasz."

Nekem vannak, bízom a világban.................
De mennyire bízom a világban? Vagy mennyire bízhatom a világban? Ez most a nagy kérdés. Erre kellene rájönnöm.

(Sajnos ezt sem Nina, sem Dulca, sem Donna Sol, sem Titó, sem Pedro Cantos nem tudja, sőt szerintem még Baricco sem; ők bíztak azért jutottak ide. Ők nem bíztak, azért jutottak ide. Válaszd ki........................................)

2011. október 18.

Delphine de Vigan: No és Én



A csend magányossága.
Az életben való magányosság.
A más emberek..
Lou, Lucas, No: mind-mind prímszámok. Ismételten megkérdezem: hol vannak a szülők??
Mondhatom, hogy tudtam, hogy ez lesz..
Nem tudom, hogy mindez, amit olvastam, Párizsban megtörténhet-e?

Szülő vagyok. Hozok rossz döntéseket. De én legalább látom ezeket, próbálom belátni a cselekedeteim súlyát.
Felzaklat, ha szemét, nemtörődő, agresszív, stb. szülő-gyerek kapcsolatról olvasok…, ilyenkor mindig azt látom, ami folyik az életben, a képernyőn, bárhol….emberek vagyunk, akik sok mindenre képesek. Szégyellem magam a könyvben lévő szülők miatt-helyett…..


Spoilert tartalmazhatnak a mondatok. Nem sokat, de aprókat mindenképpen ...

A legelején már az jutott eszembe, hogy nem-e No fogja kihúzni Lou anyját a depresszióból..? Aztán, a hogy olvastam a történetet, ez teljesen lényegtelenné vált. Elolvastam hajnalban az utolsó 15-20 oldalt, megírtam a fenti néhány sort, aztán gondolkodni kezdtem, hogy mit lehet erről írni egy olyan embernek, mint amilyen én vagyok- aki nem merült bele még soha a hajléktalan-létbe, aki nem igazán szokott pénzt adakozni nekik, a legnagyobb okom pedig az, hogy nem tudok mindenkinek adni, akit nap-mint nap látok, így kinek adjak? Aztán az is eszembe jutott, amit néhány hete egy tanárom mondott, hogy ő akkor döbbent rá igazán, hogy kinek-mit adjon, amikor egy kedvesnek tűnő idős néninek mekis hamburgert szeretett volna adni, aki ezt fogatlan "mosolyával" kedvesen visszautasította és megkérte őt, hogy kávét vegyen neki... Megvette, hisz miért ne, és el is gondolkodott, és belátta, ha segítünk, akkor úgy segítsünk, ahogy a másiknak jó! Itt a lényeg:
Hogy segített No-nak a két másik fiatal? Mint említettem, nem ismerem a hajléktalan-létet, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy aki egy peremre szorult ember, és már elérte ez az életmód, hogyan tud kimászni ebből? Hogyan kezd boldogulni? Munkát találni? Tanulni?
No-t megismerve, olvashattam is erről.

Lou, Lucas és No. Három gyermek. Igaz, hogy korán felnőttek mind a hárman.
- Lou a korai értelmi érettségével, és édesanyja problémája miatt. Bár csak 13 éves, mégis két évvel idősebbe

- Lucas a 17 éves független fiatal srác, aki ugyanebben az osztályban tanul.k között tanul.
- No, aki nem tanul, aki nem él normális életet.

A könyvet olvasva, abba belemerülve nem is vártam a csodát. Elítéltem a szülőket, mert miért ne?- olyan könnyen lehet ítélkezni, amikor a lapokból elénk tárulnak a családok sorsai. Elém tárult egy világ, amit nehezen hittem, de feltételeztem, hogy lehet így. Elém tárult egy szövetség, és elképzeltem, hogy lehet így. Elém tárult ezen Prímszámok lelke, amit elárultak, amit félresöpörtek, amelyek egymásra szorultak, amiből kapcsolat lett, amiből egy más dolog lett.

Sajnáltam és sajnálkoztam. Később kezdett ütni a könyv. Délutánra, estére.

Ha Lou fel lenne szerelve "azonnali visszatérés a valósághoz" gombbal, vagy éppen "azonnali hűtés" funkcióval és egyéb ilyen kütyükkel, akkor könnyebbnek tartaná az életét.

Elképzeltem a valóságot, és drukkolni kezdtem nekik a könyv bezártával. Nem egyszerű ügy. Sőt!

Mielőtt Nóval találkoztam volna, azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérlelhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak, ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...