2010. december 31.

Legszebb karácsonyi ajándék a nátha (Mai erdélyi mesék)


Elolvastam ma 2010. szilveszterén.

Bevallom mindenkinek csak azért vettem meg karácsonyra ezt a mesekönyvet, mert Máté Angi egy meséjét (amit nem tartalmaz a Volt egyszer egy) is olvashattam benne.
A 9 mesét felsorakoztató könyvecske szép, esztétikus illusztrációkat tartalmaz, de az írások közül nekem csak 5 mese tetszett.
Nem szeretnék, nem is tudok beszámolni a kis történetekről.
Vagy azért nem tetszett, mert a történet nem tetszett, vagy azért mert nem mesének éreztem, vagy azért mert semmi különleges irodalmi élményt nem nyújtott.

A számomra kedves mesék írója és címe (a könyvben szereplő sorrendben):
Máté Angi: Volt egyszer egy ablak
Láng Zsolt: Az erdei nátha
László Noémi: Cinege Panni nem örül, de aztán álmodik
Zágoni Balázs: Az Angyal tanítványa
Berszán István: A juhászkutya karácsonya

U.i.: Egyébként nem igazán szoktam elemezgetni a meséket, csak tetszik/nem tetszik alapon.

2010. december 30.

2011!



Sziasztok!

Nem terveztem statisztikákat felvázolni, olvasok, amennyit tudok, és azt, amihez van kedvem. Nem foglalkozom a blogot olvasók számával.
Aki olvassa ezt a blogot, az olvassa, aki nem olvassa, az nem tudja miből marad ki :))!

Köszönöm, ha valaki ad a véleményemre, értékelésemre. Akár tetszik neki az adott könyv, akár nem, már jó, hogy esetleg tud dönteni az olvasást illetően.

Aki erre jár mostanában, az itt, tőlem, most bezsebelhet még egy jókívánságot 2011-re!

Boldog új évet!! Ugorjunk boldogan 2011-be!


2010. december 27.

Máté: Angi: Volt egyszer egy


Olykor el-eltűnődtem azon a dolgon: hogyan és mit írjak Máté Angi könyvéről, hogy bebizonyítsam azt, amit sokan tudunk már: a fantasztikumot, amit már majdnem szuperlatívuszokban lehet említeni?

Hogy meséljem el a szavakat, amik az ő szájából annyira egyértelműen egyszerűen, semmiféle mesterkéltség nélkül törnek elő, ezáltal új kifejezéseket, szavakat tanulhatunk tőle, vicces dolgokat, amiket talán még nem is hallottuk azelőtt?
Tudjátok, hogy a sünök muszognak? Ki nevet úgy, hogy kunc-kunc? Kik a tinka-tinkák? Hogy a kő is lehet párna? Miért sikkantgatnak a legyek a hintakiflin? Vagy, hogy van az almának legpocakabb része.......

Hogy mondjam el, hogy Angi egy olyan személy, aki gyönyörűséggel képes mesélni egy sósperecről, a ködről, egy pocsolyáról, a sötétségről vagy akár a csendről is, akinél megelevenedik az égben található kalajmesz, vagy éppen a háromlábú has nélküli láz, akinél a hideg a didergést és toporgást árulja? Akinél a Nap és a virág összebarátkozott, akinél még a legyek is sikkantgatnak?
Aki így képes írni a csendről: "Énekelt a csend, s énekére hullni kezdett valami puhaság az égből, pilinkélt, míg ujjnyi, majd két ujjnyi lett, végül térdig állt a világ benne."

Hogy mondjam el, hogy a gyermekeimnek vásárolt és dedikáltatott könyvet, magamnak vettem, én szerettem volna olvasni, először én!

Hogy mondjam el, hogy -kicsit- irigylem az óvodásait vagy a gyermekét, aki nap mint nap hallhatja a hangját, a mesélését, megnyugtató szavait?
Hogy mondjam el, hogy én is ülnék a szoknyájánál nap, mint nap, hogy hallgassam őt?

Nem tudom elmondani, őt olvasni kell, és ha - kicsit is - értékelni tudjátok a szépet, akkor annyira szeretni fogjátok Máté Angi írásait, amennyire én. (...és annyira tetszik majd nektek Szulyovszky Sarolta illusztrációja mint nekem)

....és mivel Máté Angit megkérdeztem, és beleegyezett, hogy egy meséjét bemásoljam ide, így olvassátok szeretettel ezt az egyet. (Tűnődtem melyiket is a több kedvencem közül, egyre inkább szűkítettem a kört, maradt kettő: a virágos és az almafás. Végül a kunc-kunc győzött.)

Szeretettel:

Volt egyszer egy almafa

Egészen nagy almafa: voltak pöffeszkedő almái, melyek ott piroskodtak a szélein, voltak szégyenlősebbek, melyek a sűrű levelek mögül pislogtak, hunyorogtak napra, esőre, voltak feszülős héjúak, mások töpörödöttek, aprókák, s ezek a sokféle almák mind lakták a fát. Volt úgy, hogy beesteledett, olyankor minden almából egy sötét alma lett, mint az ég, és egyforma sötéten is rezegtek kicsi fás száraikon, hogy jajjönasötét, jajjönahernyó, szélvész, tornádó, kaszáspók, galóca.
Aztán nappal mutatták magukat olyannak, amilyenek: pöffeszkedőnek, pislogónak, nyámnyilának, ropogósnak. Majd megint este, megint jajj.
Volt közöttük egy alma, amelyik nagyon kövér és nagyon fényes volt.
Egy éjszaka, amikor az almák mind magukra öltötték az ég sötétjét, amikor reszkették esti félelmeiket, bizony a lappantott éjszakából előbújt egy hernyó. Rákezdte az almafa, almástól, levelestől, kérgestől, hogy jajjönahernyóóó, de már késő volt.
A soklábain közeledő hernyó meg sem állt a legkövérebb, legfényesebb almáig. Ott jól megvetette sok sarkát, mert hát igen-igen csúszós volt a kövér alma -mint egy csicsonka, dünnyögte a soklábait megfeszítő hernyó- s munkához látott.
Csücsörített egyet a száján, miután megtornáztatta ajkait, s csücsöri szájával elkezdte habzsolni a kövér, fényes alma legpocakabb részét.
Lyuk nőtt az almán, végül csak soklábai kalimpáltak ki a hernyónak, de azok jó hosszan, mert nagyon sokáig tartó teste volt neki.
Az almafa már azt sem suttogta almáival, leveleivel, kérgeivel, hogy jajjönahernyó, csak az látszott, mikor a hold világost kerekített rá, hogy igen meg van ijedve. S akkor, ebbe a nagy hallgatásba belekaccantott valaki vagy valami.
-Hiheeehe, kunc-kunc.
Felkapta fejét az almafa: ki merészel ebben a nagy ijedelemben, lúdbőrzésben kacigálni, güggyenni a hangjával. Hiszen sírni kellene. Bömbölni.
Bömbölni kellene egy ilyen almafának mindenestől, ha legkövérebb almáját soklábú hernyó fúrja csücsöri szájjal, hörpintgetve édes leveit. Jaajj.
- Hiheeehee, kunc-kunc- hallatszott ismét.
Az almafa maga mögé terelte a holdat, már bizony csak megnézi, ki kacarász. S képzeljétek el, mit látott.
- Ááááá- ámultak el az almák, a levelek, kérgek, amikor a holdvilág fényében föltűnni látszott a legkövérebb és legfényesebb alma, amint hol ide, hol oda kapkodott, leginkább a hóna alá, aztán a nyakához, aztán a füle mögé, hogy hiheeehee, kuc, kunc, de jó, ez a soklábú hernyó, itt bent a pocakomban, nyakamban, itt-ott, mindenütt, úgy kacagtat, csupa csiklincs, csupa kunc-kunc, s hallani lehetett, hogy már a hernyó is csuklott a sok kacagástól.
És akkor a nagy almafa is elkacagta magát. Aztán, ha esteledett, minden napnak a végén, nem kezdtek rá az almák, levelek, kérgek jajjgatásokat mondani, hogy jajjönasötét, jajjönahernyó.
Ha jött, akkor kacagáltak és himbálóztak boldogan, gömbölyeket énekelve.


Köszönöm Angi!

2010. december 26.

Elég?



Richard Paul Evans: Elég?


Karácsony éjjel.

Lehull az este,
mint egy nagy függöny
a rég várt előadás után,

átölelem a lányomat,
most, utoljára
az ünnep során,

a karácsonyfa meleg
fényében fürdünk.

Egyre csak merengek.

Vajon az ünnepi mulatság,
a sok találkozó megadta
neki a család érzését?

Vajon a karácsony közös
szertartásai egybefonták
őt is a többi emberrel,
sorstársaival?

Vajon a karácsonyi zene
meggyógyította a cinikus világ
ütötte sebet, adott reményt,
hogy van ennél is szebb, nagyobb?

Vajon az ajándékokban meglátta,
hogy a legnagyobb ajándék az,
hogy adnak nekünk, és adni tudunk?

Vajon a kicsomagolt karácsonyi
ajándékhalom eszébe juttatta,
hogy egyszer, sok évvel ezelőtt
mennyivel nagyobb ajándékot kaptunk?

Egyre csak merengek.

Vajon van elég hit
a gyermekemben,
elég varázslat,
hogy megmentse a világot?

Mert mélyen a szívemben
ősi igazság sír fel most is -
A gyermekkorban
csak az biztos, hogy véget ér.

És merengek, hogy
mit adtam neki, amire
támaszkodhat ezután.

És hogy ez elég?


2010. december 25.

Utolsó előtti történet/vers a karácsonyi időszakban


Móra Ferenc: A kis bice-bóca

Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka havak szállingóztak a levegőben, és Habók Fügedi már téli órákat dudált a toronyból. Ez a Habók Fügedi toronyőr volt, s az iskolánk ablakából éppen oda lehetett látni az ajtajára. Nyáron láttuk is minden negyedórában, ahogy egy rettenetes nagy tülökkel kiállt a toronyerkély négy sarkára, és tudtára dudálta a világnak, hogy megint eltelt egy fertályóra. Télen azonban más törvénye volt a furfangos Habók Fügedinek. Ilyenkor csak reggel nyolckor végezte a hivatalát, de akkor egyfolytában eldudálta az egész napra valót. Igen becsületes tisztviselő volt az öreg, egy kürtszóval meg nem károsította volna a várost. Kilencvenhatszor fújt bele a tülökbe egymás után, s ehhez kellett körülbelül egy óra. Mivel pedig a szép tülökszótól egy álló óráig nem lehetett szót érteni az iskolában, Habók Fügedit igen sokra becsülte minden deákgyerek.

Azért nem volt szép, hogy a nagy Cintula éppen a kis bice-bóca napján árulkodott ellene. Fölágaskodott az utolsó padban, és billegette a két ujját.

- No, mi baj, Cintula? - nézett föl a tanító úr az írásból.

- Tanító úr, kérem, a toronyőr máma csak kilencvenötöt dudált.

A tanító úr nem jött ki a sodrából, mert hozzá volt már szokva a Cintula vásottságához. Csak a léniát vette a kezébe, és azzal odaballagott az utolsó padhoz.

- Hát csak kilencvenötöt?

- Igenis, annyit.

- Hát aztán hogy tudod te azt?

- Tanító úr, kérem szépen, megolvastam.

- Úgy? Hát ráértél? Mutasd az írásodat, kész-e már a dolgozatod.

Nem volt kész, de Cintulát nem olyan fából faragták, hogy ilyen kicsiségek zavarba hozták volna.

- Tanító úr, kérem szépen, még van egy kis híja - húzta a válla közé a fejét.

- Te Cintula, belefogtál te abba a föladatba?

- Tanító úr, kérem szépen, bele - mondta Cintula, s fölemelte mind a két mancsát. Könyökig tintás volt mind a tíz ujja.

- Na, látom, hogy dolgoztál. Hát most már olvasd föl szépen, amit írtál.

Cintula fölemelte a füzetet, és nagy hangon nekikezdett:

- Írjatok öt kötőszót. Első...

Itt aztán egyszerre megszakadt a szava, mintha ollóval vágták volna el.

- Éppen most akartam leírni az elsőt.

- Hát hadd hallom. Melyik lesz az első kötőszó?

- Hát... hát... izé... zsákmadzag - vágta ki Cintula elszántan.

Akkor a lénia fölemelkedett a tanító úr kezében, de mire lecsapott volna, csikordult az ajtó, és mindnyájan odanéztünk. A tanító úr is odanézett - Cintula megszabadult. A kis bice-bóca mindjárt jót tett, mikor először lépett az iskolánkba.

Velem egyidős fiúcska lehetett, lenhajú, búzavirágszemű.

Ezt ugyan csak később vettem észre, akkor csak azt láttam, hogy mind a két hóna alatt mankó van a gyereknek. Nem is annyira ment, mint inkább úgy odaugrált a tanító úr elé, mint a veréb. De szinte jól állt neki, olyan csinosan, vidáman ugrált.

- Mit akarsz, fiacskám? - kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.

- Iskolába szeretnék járni - mondta bátran.

- Kicsit megkéstél, gyermekem.

- Most kerültem a városba, négy héttel ezelőtt.

Nekitámaszkodott a falnak, és írásokat szedett elő a zsebéből. Sok zsebe volt - csak most vettem észre, milyen rongyos a ruhája. Akárhová nyúlt, mindenütt zsebre talált.

- Itt vannak a bizonyítványaim. Három osztályt már elvégeztem.

A tanító úr belenézett az írásokba, aztán megcirógatta a gyerek fejét.

- Hát az édesapád mért nem jött fel veled?

A bice-bóca féloldalt szegte a fejét.

- Nincsen nekem se apám, se anyám. Elhaltak idegen városban. A nagyapám vett magához, ő idevalósi.

- Hogy hívják a nagyapádat?

- Küsmödi Kelemen.

- A Gergő Küsmödije, az öreg Maksus unokája - zsibongott végig az osztályon.

A tanító úr csöndet parancsolt, és azt kérdezte a gyerektől, hát az ő neve micsoda.

- Pálistók Peti.

De már erre a furcsa névre megint csak elcihegtük magunkat. A tanító úr is elmosolyodott.

- Éppen három embernek való neved van. Hol csinálok én most már neked helyet, mikor úgyis alig férünk?

Egyszerre szétterpeszkedtünk a padokban, hogy még kevesebb legyen a hely.

- Ide nem ül! Ide nem fér!

Pálistók Peti most zavarodott meg először.

Lesütötte a szemét, és összevissza gyurkálta a konya kalapját.

- Tudod mit, fiam? - szánta meg a tanító úr. - Kvártélyozd be magadat a kuckóba. Úgyis ott van ilyenkor a jó világ.

Nagy boglyakemencéje volt az iskolának, annak akkora kuckója, hogy bálozni lehetett volna benne. Az új deák odanézett, és szemmel láthatólag nekiörült.

- Ez nagyon jó lesz - mosolyodott el, és indult a kvártély felé nagy mankókopogással. Ott aztán meglapult, mint hernyó a levél alatt, és meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tőle arra, hogy őneki ne kelljen hazamenni délre. Nagy-messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig még rendes lábú embernek se.

- Én pedig csak olyan bice-bóca vagyok - tette hozzá egy kicsit bánatos mosolygással.

- Maradni maradhatsz, fiam - mondta aggóskodva a tanító úr -, de hát enned is kellene ám valamit.

- Van mit ennem - sietett a bice-bóca a megnyugtatással.

Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt. Egy szem elgurult, Cintula azt mindjárt fölkapta és beleharapott. El is fintorította a száját, úgy, hogy a füléig ért.

- Tanító úr, kérem, ez nem jó - jelentette olyan komolyan, mintha csak parancsba kapta volna, hogy mondjon véleményt a kökényről.

- Jó az - mosolyodott el a bice-bóca -, csak sok legyen belőle. A rigók is szeretik.

Tudtam azt én is, hogy a kökényt is meg lehet enni, ha megcsípi a dér. Valamikor még a malomházban egyszer egész kalappal kaptam Messzi Gyurkától. Egy-két szemet megkóstoltam belőle, de a színe jobban tetszett, mint az íze.

"No, én nem szeretnék kökényt ebédelni" - gondoltam magamban délben, mikor a tejbetáskalevesbe belemerítettem a kanalamat. S arra gondoltam akkor is, mikor a tündérke elejbém tolta a lekváros buktát. Kivettem egyet a tálból, és belecsúsztattam a ködmönzsebbe, azzal hónom alá csaptam a könyveimet, és húzódtam kifelé az ajtón nagy léhvel-pléhvel. Azt mondtam, énnekem most nagyon sietnem kell az iskolába.

Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta, mire odaérek.

Persze az iskola körül most nem volt egy lélek se. Csöndesen nyitottam be az ajtót - hát a bice-bóca ott térdel a nagy tábla előtt - térdepelni könnyebb volt neki, mint állni -, és rajzol az aljára mindenféle furcsa talicskákat meg kis kocsikat. Úgy bele volt mélyedve a munkába, hogy észre se vett. Csak arra rezzent fel, mikor beültem a padba, és az megcsikordult alattam.

Hirtelen elmázolta a tenyerével a rajzokat, és visszasántikált a helyére, a kuckóba. Utána mentem, leültem a padkára, és odatettem kettőnk közé a buktát.

Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, se nem szólt semmit. Közelebb toltam, de már akkor nem nézett oda. A képeket bámulta a falon.

Egészen a kezéhez toltam a buktát. Erre rám nézett, én meg megszólaltam:

- Ezt teneked hoztam. Bukta.

- Tudom - mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. - Szeretem.

- Ti is szoktatok buktát sütni?

- Itten nem szoktunk. Otthon anyáméknál szoktunk. Édesatyám a lekvárosát mindig kiharapta nekem, mert azt nem szerette.

Eszembe jutott, hogy a bice-bócának nincsen se apja, se anyja. Megkérdeztem tőle, mi volt az apja.

- Bányász volt, de már régen meghalt. Még akkor, mikor fölrobbant a bánya. Az nagyon nagy robbanás volt, egész a vasútig elhallatszott.

Megmondtam, hogy az én apám meg szűcs volt, és szerettem volna én is valami nevezeteset mondani róla. De csak annyit mondhattam, hogy a ködmönömet ő varrta.

- Szép ködmön - húzta végig rajta az ujját -, még szebb, mint a bányászoké. Én bányamérnök leszek. A mi bányánkban is volt egy bányamérnök, de az csak egy héten egyszer ment le a bányába.

Észre se vettük a nagy barátkozásban, hogy azalatt Veszkény Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.

- Hoztam neked valamit - nyújtott át valami fehér papirosba csavargatott holmit a bice-bócának. Mindjárt megmondta azt is, hogy az dobostorta. Jó, hogy megmondta, mert annak még hírét se hallottuk soha, se én, se a bice-bóca.

De még azt ki se bontogatta, mire már Tarán Laci is ott volt egy naranccsal. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot, kisvártatva úgy be volt terítve mindenféle finom pószpásszal az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bice-bóca pedig zavartan kapkodott hol egyikhez, hol a másikhoz:

- Ez az enyém? Ez is az enyém? Mind az enyém? De hát mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével?

Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat.

- Baj, baj - állott közénk mentegetőzve -, de hát minálunk csak suhintott leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod mit, kis bice-bóca? Kar-tótágast állok a tiszteletedre!

Meg is próbálta, de úgy vágódott hanyatt, hogy csak úgy nyekkent. Persze annál nagyobb nevetés lett belőle. S én még arra is mernék fogadni a legszebb tollszáramra, hogy a nagy Cintula csak azért nem tudta megcsinálni a kar-tótágast, mert nem akarta. Valaki megsúgta neki, hogy a kis bice-bócának nem lehet nagyobb fájdalom a világon, mint ha valaki a nyomorékságát juttatja neki eszébe a maga nagy testi erejével.

Mire a tanító úr megérkezett, és a kuckó-diák éléstárába ő is becsúsztatott egy csirkecombot, akkorra csöndesen ültünk a helyünkön, és buzgón dongottuk magunk elé a leckénket. Még a nagy Cintula is beledugta az orrát az olvasókönyvébe - igaz, hogy egy beteg őszi légy is mászkált a könyvön, melyet a tótágas-tudós jó szíve a tintatartóból szabadított ki, és éppen az olvasmányra tett rá száradni.

Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Korán alkonyodott, s ahogy bepiroslottak az ablakon a napáldozati felhők, mintha az angyalok dobáltak volna odafentről piros rózsákat az egész osztályra.

Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bice-bócát az utcákon. De ahogy a város széléhez közeledtünk, megzavarodottan fordult hozzánk:

- Tovább ne gyertek velem mostan. Nagyapó vár amott a Szent János-szobornál... Minden gyerekre haragszik, aki énnálam futósabb. Aki... nem bice-bóca.

A bűbájos Küsmödi toprongyos alakja feltűnt az utca végiben. Egyszerre szétrebbentünk, mint a kővel meghajított varjak. Nem féltünk már tőle, csak nem akartuk, hogy haragudjon.

2010. december 24.

Fésűs Éva: Karácsonykor



Karácsonykor
fényesek a felhők,
csillagokból
horgol a tél kendőt,
ráteríti
hegyek tetejére,
fenyőágnak
jégrojtos a vége.

Karácsonykor
Mindenki varázsol,
meglepetés
bújik ki a zsákból,
szekrényeknek
titkos rejtekéből,
édesapám
legmélyebb zsebéből.

Karácsonyra
kalácsot is sütnek,
nincsen ennél
izgalmasabb ünnep!
Ajándékot
én is készítettem,
amíg készült,
majdnem tündér lettem.

2010. december 23.

2010. december 22.

Békés, áldott karácsonyt kívánok!


Catherine Janssen Irwin: Karácsonyi képek s dalok


Vidám hangok zúgnak
A messzi domb felől
A kandallóhoz húzódunk
A téli fagy elől.

Száncsengő csilingel és
Ádventi gyertya ég,
Az ünnep hangja tölti meg
Mindannyiunk szívét.

Kíváncsian a fa alá
Les most sok gyerek
Nézik, vajon ott van-e, mit
Az angyaltól kértek.

A karácsonyi képek s dalok
Sajnos elfakulnak,
De mind átadhatjuk szívünket
Az Úr Krisztusnak.

Drága Ismerőseim, akik látogattok engem!

Békességes, boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánok Nektek könyvekkel a fa alatt, szeretettel, boldogsággal, melegséggel a szívetekben, mosollyal és meghatottságtól lecsorduló könnyekkel az arcotokon!
F-Andi
(f_andi)

2010. december 18.

Túrmezei Erzsébet: Gyertya


Túrmezei Erzsébet: Gyertya

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe' forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.

De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.

Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”

Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád.

2010. december 17.

Egy történet- nem az én tollamból


Mostanában sokszor fordulok befelé, ezért-azért, apróságokért-nagy dolgokért.
Mostanában sokszor nevetek és mosolyogok, mert tudom, hogy lesz jobb is.

Karácsony, várakozás, elmélkedés, együttlét, mosolyok, könnyek, örömök, esetleg bánatok.

Ez egy történet, amit szívesen elolvasok ilyenkor, az ünnep közeledtével.

Garay András: Karácsonyi történet

(SERBÁN ANDRÁS igaz székely ember emlékének)


"Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét.

Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka kétarasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása.

Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés. Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket. Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú.

Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.

Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön Ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán.

Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát. A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait.

A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot.
Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt. Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.

Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza.

Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye.

Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.

Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gőzölgő levest."

2010. december 12.

Lucy Maud Montgomery: Anne az élet iskolájában


Lucy Maud Montgomery ismét szépen írva és fogalmazva folytatta a szeplős vörös hajú lányka történetét, amiben Anne gyerekkorból a felnőttbe lépett. Lépett? Átvarázsolódott. Azt nem állítom, hogy élete, személyisége gyökeres fordulatot vett, de mindenképpen a komolyodás, a felnőtté válás útjára lépett.
Anne Shirley története ismét elvarázsolt engem is, de azért nem annyira, mint az első könyv. De mit is várhatunk ettől a résztől, hisz Anne Shirley már korántsem az a cserfes kislány, hanem egy "nagyon komoly" tanítónéni, aki 17 éves korában helyezkedik el Avonlea iskolájában, és aki fantasztikus személyiségével megmutatja az igazi nevelést! Sokak megrökönyödésére megreformálta a büntetés intézményét, azaz nem alkalmazott fizikai bántalmazást a büntetésekhez. Ész érvekkel, metakommunikációs jelekkel, egyéb fajta büntetésekkel próbálta rávenni kisebb-nagyobb diákjait a jó magatartásra, szorgalomra.

Hogy ne csak munkájáról, hanem egyéb elfoglaltságairól és szórakozásairól is szót ejtsek, megemlítem, hogy családjukba kerül egy 7 éves ikerpár: Davy a csibész kisfiú és Dora a szófogadó kislány. Életükbe megannyi probléma és csíntalanság hoz fényt, de a sors meghálálja példaértékű segítségüket.
Anne személyisége csak az életkorának növekedése miatt mutat változást, de ugyanolyan ábrándozó kis hölgy, mint volt, aki megismerkedik egy különleges hölggyel, majd egy véletlen kapcsán Levendula kisasszony sem marad Negyedik Charlottájával egyedül a Visszhang kunyhóban.
A könyv olvasása közben sokszor elgondolkodtam, hogy a 17 éves Anne élete, jelleme mennyiben mutat hasonlóságot az én életemmel való összevetésben. Természetesen majdnem semmiben, de ez is egy olyan könyvsorozat, amelyet nem minden fiatal tud átérezni. Sok séta a mezőn, beszélgetés, önellátás, főzés, gyereknevelés és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amiket a ma -körülöttem- élő 17 év körüli fiatalok nem csinálnak. (Legalábbis nem jellemzően.)
Ez a sorozat is egy olyan életet mutat be, amit megismertetnék a mai fiatalokkal, már csak azért is, mert a fantázia, a kreativitásunk használata nincs kihasználva. A gyerekek nagy része sémákban gondolkozik, nem tudják elképzelni a dolgokat.

A közösség, a rétek, a mezők, a folyók, az emberek ugyanakkora szerepet kapnak ebben a kötetben is. Anne személyén keresztül, életre kelnek a növények, mosolygósak lesznek a borongós hangulatú felnőttek.
Anne gyermek volt és felnőtt lett. Ennek az útnak a megismeréséhez (és annak ismeretéhez, hogy hogyan barátkozott meg 7 db szeplőjével) feltétlenül el kell olvasni ezt a könyvet is, hogy megtudjuk, hogy az élet nem áll meg, ha egy hatalmas vihar van, vagy éppen, ha leesik egy nagy adag hó az utakra!

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

4/5

Csökkentsd a várólistádat 2011-ben


Lobo indította útjára ezt a "játékot", azaz Csökkentsük a soha nem fogyatkozó várólistánkat. Sok kitétel/feltétel nem volt. Én ezeket választottam, ami a molyon is megtalálható. Sok-sok hónap óta várakoznak, várnak remegve, hogy kezembe vegyem őket és elolvassam. Most lesz rá egy teljes -2011-es- évem!

A játékot Lobo nagyon szorgalmasan nyomon követi. Köszönet neki!

Lássuk a listát:

Polcz Alaine: Karácsonyi utazás


UPDATE, 2011-09-10

2011-09-10..és akkor ide teszek egy megjegyzést: kiegészítettem kettő olyan könyvvel, amik réges-régóta vannak a polcomon, de nem tettem bele a várólista csökkentés-be. Még mindig van 2 vagy 3 olyan könyv ami belefér, de még várok, hátha sikerül a fennmaradó négy bevállaltat elolvasnom…

- Előttem az élet
- Nagyapó a cseresznyefán

2010. december 10.

Melyik íróval csevegnék?


Meseanyu adta fel a leckét/dobta ide a kérdést, azaz mely íróval/írókkal csevegnék?
Először nagyon gondolkodtam a válaszon, aztán végül hirtelen rádöbbentem. Indokolni nem igazán tudom. Szerintem fantasztikus egyéniségek, amennyit sikerült leszűrnöm az írásokból, ill. a két hölggyel való személyes találkozásból!

Máté Angi
Görgey Etelka
Eric-Emmanuel Schmitt

+ 1 játék


Entropic-tól kaptam ezt a "kör-játékot" – köszönöm szépen. Akkor lássuk:
01 – A múlt év legjobb könyve:
magyar: Máté Angi: Mamó
külföldi: Cormac McCarthy: Az út


02 – Több, mint három alkalommal olvastad:
nincs ilyen, kétszer olvastam néhány könyvet.
(Háromszor csak azokat, amiket a gyerekeknek itthon vagy az oviban olvasom)

03 – Kedvenc könyvsorozat:
szerintem a Csodaidők lesz, ha folytatom


04 – A sorozat kedvenc része:
még nem tudok nyilatkozni


05 – Boldog leszel ettől a könyvtől:
Máté Angi: Volt egyszer egy...
Lucy.M Montgomery: Anne otthonra talál

06 – Szomorúvá tesz:
Nagyon sok........

07 – Leginkább alulértékelt könyv:
?

08 – Túlértékelt könyv:
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis:
Csodaidők

10 – Kedvenc klasszikus:
Nagyon szerettem a Vörös és Feketét, de újra kellene olvasnom...


11 – Ami nagyon nem tetszett:
Szerelem a kolera idején (ez miatt bánatos is vagyok)


12 – Amit valaha szerettél, de most már nem:
? gondolkodom


13 – Kedvenc író:
nem tudom..., de több író-nő van, akinek keresem a magyarul megjelent műveit
egyet kiemelve Joanne Harris, (magyarok:pl. Szabó Magda, Bartis Attila)

14 – Kedvenc könyv az írótól:
Szederbor

15 – Kedvenc férfi karakter:
több is van pl: Ibrahim úr, Apa (Az út), Doss (Ahol a folyó véget ér)

16 – Kedvenc női karakter:
Abbie Deal (..És lámpást adott kezembe az Úr)
Anne


17 – Kedvenc idézet a könyvből:
-

18 – Csalódtál benne:
Több, de választok egyet: Theresa Révay: A muránói üvegműves lánya

19 – Legjobb adaptáció:
nem tudom :$

20 – Kedvenc romantikus:
? gondolkodom

21 – Gyerekkori kedvenc:
A két Lotti

22 – Kedvenc saját könyved:
sok-sok

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra:
nézzétek a várólistámat és egyéb polcaimat :D


24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának:
Amin Maalouf: Levantei kikötők


25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni:
-passz

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben:
Valamiben, valamennyire az összes!

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben:
Jodi Picoult: A nővérem húga
Yann Mrtel: Pi élete

28 – Kedvenc könyvcím:
...és lámpást adott kezembe az Úr


29 – Mindenki utálta, kivéve te:
Coelho: Tizenegy perc

30 – Abszolút kedvenc könyv:
...és lámpást adott kezembe az Úr


Akiknek továbbadom a játékot: Csenga

2010. december 8.

Raymond Carver: Kezdők


Sokszor elgondolkodtam eddig: melyik könyvről könnyebb értékelést ill. véleményt írni? Arról ami tetszett, vagy éppen ellenkezőleg: arról ami nagyon nem tetszett.
Igazából nem jutottam eddig dűlőre, mert vagy fogalmazható (jó-rossz; kellemes-kellemetlen) érzések kerítettek hatalmukba vagy nem. Ha nem, akkor gondolkodni kellett, hogy adjam át, hogyan érzékeltessem véleményemet?

Carver novellás gyűjteménye a "nem igazán tetszett" kategóriát ütötte meg nálam, és nehéz is róla írni. Ha a borítón található fülszöveget olvasom, néhány dolog megüti a szememet:

1. "Nem az ember azonos a szereplővel, hanem ők vele." Ízlelgetem a mondatot, aztán arra gondolok, még jó, hogy nem vagyok ill. nem azonosulok a szereplőkkel.
Egytől egyik alkoholisták (legalábbis mindenhol megtalálható volt az túlzott -múltbéli vagy jelenlegi- alkoholfogyasztás, aztán féltékenységből ütnek-vernek, dühöngenek, gyilkolni akarnak. Olyan szereplők is előfordulnak, akik egy megfulladt lányt látnak lebegni vízen, de ők velünk ellentétben nem a hatóságokat értesítik, hanem közelebb kötözik magukhoz, és a sátorozás 3-4 napján mellette esznek-isznak, horgásznak és kártyáznak. stb. Sok a normális, ép értelmű ember számára a dilisnek tűnő ember, pl. egy pék, de találkozhattam egy volt feleségére féltékeny emberrel, aki éppen a házat akarta a volt családra gyújtani.
Most akkor hogy is van ez a mondat? "Nem az ember azonos a szereplővel, hanem ők vele." Kezdek megőrülni, vagy éppen skizofrén lenni, mint egy-két "fejét/eszét elvesztő" pasi. Gondolkodom tovább....

2. "... egy csapásra az irodalmi minimalizmus hírhozójává vált, az [amerikai Csehovvá], akinek életszagú történetei és zsigerekig ható mondatai elementáris hatást gyakorolnak olvasóira."
Ez rám annyiban volt jellemző, hogy olvastam, mert mindig vártam, hátha jobban fog tetszeni. Ha éppenséggel találtam egy nekem tetszőt, tuti jött valami történés, ami lelohasztotta lelkesedésemet. Az elementáris hatás, abban fejtődött ki, hogy egyszerűen gyorsan be szerettem volna fejezni, mert nem tetszett, így nem szerettem volna több időt pazarolni rá.

3. "Carver özvegye, Tess Gallagher lehetővé tette az eredeti kézirat kiadását (What We Talk About When We Talk About Love), melyből világosan kitűnik, hogy Crver szövegeit egykori szerkesztője és barátja, Gordon Lish alaposan "rövidre vágta" ": itt akkor ismét elgondolkodtam: vajon jobban tetszett volna-e, ha az eredetit olvashattam volna? De valószínűleg nem, hiszen a történetek akkor is erről szóltak volna. Problémákról, családi problémákról, veszekedésekről, boldogtalanságokról, italról.
Tény, hogy mindig kiderül, hogy belecsöppenünk valamibe. Valamibe, ami már egy következmény. Ami előtt történt már egy olyan esemény, életszakasz, ami kiváltotta a fő dolgokat.

Ami tetszett:
Mindenképpen a címadó novella, amiben egy jó kis csöpögős történet van elrejtve egy idős házaspár szerelméről ("Szerintem mindannyian a kezdők közé számítunk a szerelemben.)." Tulajdonképpen a lelki vívódásuk, emberi lelkek ábrázolása miatt, a borzasztó stílusuk ellenére néha megsajnáltam az egyes szereplőket, mert csak boldogságra vágytak. De utána egyből el is sepregettem ezt a sajnálatot, mert sok esetben ők tehettek róla (de szerintem nem mindig). Voltak nekem tetsző írások benne.

Nem tetszett, szenvedtem a novellák többségénél:
1- vagy azért mert nem vagyok amerikai, nem ismerem az amerikaiakat,
2- vagy azért, mert az alkoholizmus (a mértéktelen ivászat vagy az alkoholtól való függőség) taszít, gyűlölöm…, és ebben a könyvben ez jócskán benne volt.
3- vagy azért mert egy pozitív kicsengése sem volt számomra, csupa lúzer ember, szenvednek, ütnek-vernek, káromkodnak, féltékenykednek…

Nálam 3, de én olvastam jó kritikát, lehet, hogy nektek tetszene! (A Kezdők erős 4.)

Köszönet a Magvető Kiadónak!

2010. december 5.

Theresa Révay: Párizs fehér fényei


"Xénia, te sokkal racionálisabb vagy nálam. Mindig meggondolod a választásaidat. Képes vagy megvédeni a családodat, tetőt kerítesz a fejük fölé, munkát találsz magadnak. A jólétük érdekében kalitkába zárod őket, és figyelsz, mindig van-e mit enniük, inniuk. Hogy megvédd őket, szabályokat vezetsz be, és jól vigyázzon magára, ki szó szerint be nem tartja őket. Nézz csak magadra! Te is az egyik ilyen makulátlan cella rabja lettél. (....) Csakhogy ez a rend félelmetes. (..) Néha az az érzésem, valahol útközben nagyon eltévedtél. (..)
Nem ez az élet, Xénia. (..) Az élet lobogó tűz, amely végigkísér utunkon. Az az élet, amikor hiszel valamiben, ami nem feltétlenül kézzelfogható és felmérhető, mégis arra sarkall, hogy cselekedj, és jobb lehetsz általa, mint amilyen valójában vagy. Ugyan mire jó a szép páncélod, ha átfúj rajta a szél?"

Xénia kénytelen volt elhagyni a cári Oroszországot, amikor kb. 16 éves volt. Hirtelen ő lett a családfenntartó, ő nevelte fel 5 évvel fiatalabb húgát és 15 évvel fiatalabb öccsét. Egy lelki támasza volt -Nyanyuska- , aki dadaként alkalmazásukban állt, követte őket feltétlen szeretetével.
Párizsba telepedtek le, és Xénia küzdött és küzdött. Egy kis szerencsének köszönhetően a párizsi, majd az európai városok kifutójainak sztárja lett.

Max, aki egy német fotós. Aki mindig független volt, akinek mindenről megvan a maga véleménye, ki fotózta Xéniát is.

A történet kettejük kapcsolatában, kapcsolatán keresztül, kapcsolatának hátterében mutatja be a háborús Európát, a bolsevik forradalomtól a II. világháború végéig.
Szerelmük, életük csak egy töltelék Theresa Révay művében. A könyv lényege a történelem, megfűszerezve az arisztokrata emberek problémáival, vagy éppen nagystílű életével. Szenvedhetnek ők is? Hogyan képesek túlélni?

Olvasás közben odakerültem Xénia mellé, hogy ellessem, hogyan csinálja. Aztán rájöttem, hogy csak az "életben szeretnék maradni" kategóriába tartozik, és ösztönösen e szerint cselekszik.
Nem lehetett egyszerű az élete. Hirtelen legidősebbként felnevelni a gyerekeket, felelősséget vállalni értük biztosan nagyon nehéz, és nem is sikerülhet tökéletesen, hiszen teljesen mások az emberek. Ami nekünk, ill. a mi szempontunkból legjobbnak tűnik, nem biztos, hogy a másiknak is megfelelő.
Xénia hozta egyre s másra a döntéseit, amiben benne volta berlini Max von Passau.

Párizs-Berlin, Xénia- Max. Életük néhol keresztezte egymást, néha nem. Olykor távolabb voltak egymástól, olykor közelebb.
Miközben olvastam a könyvet, e szerelem teljesen eltörpült. Természetesen kellettek a karakterek, de kettejük kapcsolata egy kis pluszt adott a regényhez.

Az első világháború végétől a második világháború végéig tartó történelmi háttér megfelelő precizitással mutatja be a történelmet. Egy történelemkönyvbe is megjelentethető részletek is megtalálhatók benne. Szívesen merültem bele az arisztokraták életébe, problémáiba. "Szívesen" olvastam a Hitlert támogatók köréről, az egész zsidóüldözés megkezdéséről, folyamatáról. Szívesen böngésztem a neten további történelmi információk után kutatva.

Nagyon élveztem, és bevallom sokkal jobban tetszett, mint az írónő Magyarországon megjelent másik regénye, A muránói üvegműves lánya.

Véleményem szerint Theresa Révay egy nagyon olvasmányos könyvet írt, amiben megtalálható a történelem, az izgalom, a szerelem, a család!

Végül, bevallom, Xénia is próbált változni és változtatni önmagán, de tudjuk, ez nagyon nehéz:
"..mert végül mégiscsak rájött a manzárdszobában, a párizsi tetők alatt, hogy nem rendelkezhet minden és mindenki fölött, hogy az erővel emelt védőbástya végül sírbolttá válhat, és nem számít semmi más, csak a vágyak és a remény, mert bármennyire is megtagadhatatlan mindkettő, mégiscsak ezek viszik előre az embert az életben."



Őszintén bevallva, az eredeti borító jobban tetszik.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...