2010. október 31.

Bartis Attila: A csöndet úgy


Nem vagyok író, mégis csillagozni, értékelni szoktam.
Nem vagyok fotográfus, mégsem csillagozom.
Tetszett? Nem tetszett? Jó minőség? Rossz minőség? Hiper-szuper fényképezőgépes, vagy sima mobilos felvétel?
Ilyen pixel, olyan felbontás? Én nem értek hozzá. Valami tetszett Bartis gyűjteményében, valami nem tetszett. Hiányzott a fekete, hiányzott a fehér. Olyan szürke volt minden.... ennyire ilyenek vagyunk? Ennyire szürke minden? Világít a szürkeségben a fényes fog, a kutya édes orra, világít a lámpa, sőt egy árnyék is virít a fényben. Tisztára úgy éreztem magam némely kép nézegetésekor, mint amikor bandukoltam Mccarthy-val az Út-on. Csak szürkeség és szürkeség...

Egyébként is olyan nehezen nézem meg más személyek fényképeit ha hozzá még információkat is mondanak, történeteket is mesélnek. Hiszen nem voltam ott, nem láttam, a képzeletem pedig beszűkíti olykor a határokat.
Most a képek mögé néztem- az én emlékeimmel, az én eszemmel, az én fejemmel, az én gondolataimmal, az én nyugalmammal.
Ha belelátnék Bartis Attila fejébe valószínűleg találkoznék egy nagy zűrzavarral. Na és? kit érdekel, látnátok csak az én fejemet….. Ítéljünk? ítélkezzünk?
A képek?
pillantás,
távolba meredés
elcsodálkozás
intimitás
vicces
csodaszép
sajnálatra méltó
szexualitás
erőltetettség
továbbgondolós
szomorúság
gusztustalanság
sejtelmesség
fényesség
hiányérzet
szeretet

Lettek kedvenceim, másképpen megfogalmazva vannak olyanok, amiken tovább időzött tekintetem, tovább bámultam, csodáltam, emlékeztem.

Kiss Mirella: Lilla és a Prof


Jött, ment, ennyi volt.
Elég erősen elgondolkodtam, vajon kell-e ez nekem? Bebizonyítani az első megérzés ellenkezőjét..szeretném vagy nem szeretném. Stippistopnak hála előttem a könyv, elkezdtem a versek olvasását.
Mirella (engedjétek meg, hogy így szólítsam a költőnőt) művei tele vannak rejtett (és nem rejtett) szexualitással, amik persze szépek, gyönyörűek, sőt izgatóak is lehetnének, de sajnos....... hmmm.

A kötetben két esetleg többszereplős versek olvashatók, amik Lillácskának és párjának napi történéseikre és kapcsolataikra utalnak.
Lilla és barátnőjének élete, és a velük élő HÍM-mel (=Viktor a kutya) kiegészítve.
Lillácska mikor akar tangózni tanulni, vagy éppen mikor akar flörtölni, vagy éppen mikor hiszi azt, hogy bevécézett éjszaka sok csokizabálástól.
A 32. oldal leverte a biztosítékot, szó szerint lehunytam szememet, szép lassan bezártam a könyvet, és nem nyitottam ki azóta. Nem büntetem magam, hisz nincsen miért. Ennyi volt. Nézhetjük mindkét oldalról: vajon melyikünk nyert és veszített Mirella és én közöttem?
Elgondolkodtató, hogy milyen az ízlésem. Biztos nem olyan, mint Márton Lászlóé és a kurátoroké. Biztosan nem lennék képes ennyi -számomra- minősíthetetlen kortárs irodalmat olvasni.

Tulajdonképpen nem is tudom, mikor fogom rászánni magam, hogy az elmúlt évek Bródy Sándor díjasait olvassam. Bevallom, hogy kortárs irodalomban van pótolnivalóm, de semmiképen nem fogok megfutamodni. Inkább olvasatlanul fogom bezárni a könyveket. Az időm drága, a véleményem az enyém, a tetszési indexemet én alakítom.

Jay Asher: Tizenhárom okom volt...


Elgondolkodtam:
- idős vagyok?
- az a baj, hogy ezen a helyen élek?
- az a különbség, hogy másképpen neveltek?
- nincsen fantáziám?

Mindenesetre nem tetszett a könyv. Természetesen nem szenvedtem rajta, érdekelt a történet, így simán, könnyen, gyorsan végigolvastam, de számomra hihetetlen.

Hannah Baker: élt 16-17 évet. Sajnos ez sem derült ki a könyvből, pontosan hány éves gyerekekről, fiatalokról beszélünk. Van már jogsi, de még nem végzősök...
Hannah Baker akkorát csalódott életében, hogy öngyilkos lett. Előre eltervelt öngyilkosság. Csalódott életében, telt az előtte lévő pohár, és senki nem öntötte ki a benne lévőt, csak telt, folyamatosan telt. Hogy is van ez? Mindenki lesz szomorú, csalódott, kirekesztett, de szerintem önmagunk megöléséhez bátorság kell. Nem is kicsi. Hihetetlen, hogy az életéhez való bátorság nem volt meg. Kitervelte, véghezvitte, kész.

Csak azon háborodtam fel, ahogy csinálta. Az életéhez nem volt bátorsága, de ahhoz volt esze, hogy "búcsúlevél" formájában kazettára mondja az apró cseppeket, amik őt arra késztették, hogy nincs helye az élők között.
Hogy mer egy 16-17 éves lány felelősségre vonni ugyanolyan fiatalokat? Nagyon mérges voltam... mérges, dühös, hogy, ha igaza is van, akkor sem az ő dolga ezt megtenni. Egy-egy őszinte beszélgetéssel -családdal, pszichológussal, kedvenc tanárral, baráttal- Hannah Baker nem jutott volna el eddig a lépésig.
Haragszom Hannah-ra szerintem ezek a kazetták és a hozzá fűződő dolog nagyon aljas húzás volt. Tiszta fejjel, megfelelő gondolkodással rótta le a büntetést, hogy bizonyos emberek szenvedjenek. Nem mentem fel a többi fiatalt, de ki gondolkodik egy csóknál, egy kamaszos hazugságnál, egy szerelmes megaláztatásnál, egy csajokat osztályozó levélnél.... Részünk volt benne sokunknak, ha nem ő írta, akkor róla szólt. ha nem ennyi idősen, akkor korábban kicsit. Igen, elindulhat egy lavina, de meg is lehet állítani a hógolyót, ha valaki akarja és képes rá, nem pedig a szenvedést választja. Biztos vannak ilyen jellemek. Én nem ilyen vagyok.

[Clay a narrátor. Sokkal többet tudunk meg jelleméről: segítőkész, udvarias, kellemes-jóindulatú édesanyja van, tiszteletteljes, jó tanuló.
Az ő kazettahallgatása közben bontakozik ki előttünk a történet, és bár ő nem a rossz oldalon szerepel, mégis önmagát is hibáztatja, hogy nem mentette meg a lányt, akibe titkon szerelmes volt.]

Összegezve: Hannah Baker öngyilkos lett. Ürügyet keresett önnön való megöléséhez. Keresett-talált. Az egész kiindulása egy csóknál, és az őt megcsókoló fiúnál kezdődött.
Nem láttam életét, nem láttam bele családi hátterébe, tulajdonképpen azt sem tudtam meg, milyen tanuló volt. Ezek az információk nagyon hiányoztak nekem a történet hihetősége miatt.
Csók, ciki/dögös fenék...stb, és már saját magát is hibáztatja bizonyos eseményekért.
Amilyen kitervelten megalkotta ezeket a kazettákat, olyan összeszedetten élhette volna életét.

Visszatérve: idős vagyok? nekem voltak céljaim? jobb (volt) az önértékelésem? foglalkoztak velem? más értékek között neveltek Magyarországon? Biztosan, de nem értem meg a 16-17 éves Hannah Baker motivációját, hiába voltak mellette ezek az emberek, akik tényleg kihasználták őt valamekkora mértékben.

3/4

(A témával mindenképpen foglalkoznék az iskolákban. Osztályfőnöki órán, közös beszélgetéssel és olyan pedagógussal, aki tényleg ért a fiatalok nyelvén.)

2010. október 28.

Bartis Attila: A kéklő pára


Bartis Attila A nyugalom című kötete anno (nem olyan régen) annyira lenyűgözött, hogy kíváncsian vettem kezembe az író A kéklő pára című novelláskötetét.

Ha arra gondoltam volna, hogy a Nyugalom olvasásához is csend és mozdulatlanság (=azaz nyugalom) kellett, akkor lehet, hogy el sem kezdem, és át sem futom ezt a kötetet, mert éppen ez hiányzik az életemből.
[Jöttem, láttam, elolvastam, most ennyi időm volt rá....., és ez kevés volt, de most nem vagyok megfelelő hangulatban az újraolvasáshoz.]

Bartis jól ír, általában nekem tetszően ír, de nem könnyű olvasni amiket ír:
Néhány iszonyatosan, nagyon jó volt, néhány viszont nem. Itt nem Bartist hibáztatom, egész egyszerűen nem értettem meg a történetet, vagy nem tetszett a történet maga, az alapja.
Történhetett volna akár a nagyszüleimmel, vagy más itteni falusi emberekkel, de eddig nem hallottam ilyenről, és olykor szegényes képzeletem miatt nem is tudtam befogadni a nem tetszőket.

Amitől hanyatt estem, mert nagyon-nagyon igen (igen, mert szerettem a szereplőt; igen, mert értettem; igen, mert ott voltam a történetben; igen, mert velük éltem, szagoltam, tévét néztem, verset írtam, majdnem sírtam..)
– Bohumil
– Onedin
– Károly
– Dr. Umba
– Valentin

A többi megjelent művet is keresem, mert ez a vélemény egyáltalán nem vonja le az értékét az író munkásságának.

2010. október 24.

Guillaume Musso: Szerelem életre-halálra

Maradnék az eredeti címnél: ..és azután

Mit is írhatnék? Már a csodapirulás Musso könyv után is furcsa érzéseim voltak, de most tetőzött a véleményem. :(

Van egy Nathan szereplőnk, aki 8 évesen visszatért a halálból, az alagútból, a kómából. Ennél többet nem igazán tudunk meg az elején erről a szakaszról. Ellenben gyorsan felvázolódik: ki is Nathan?
-Sztárügyvéd, temérdek munkával, 0 szabadidővel, aki felküzdötte magát a nagy semmiből;
- megszokott történet: anyuka egyedül neveli őt, három helyen dolgozik, hogy őt tisztességgel nevelhesse: ebből a helyzetből "tanulja ki magát";
- gyermekkori "szerelmét, Malloryt vette feleségül (akit megmentett a fulladástól, miközben majdnem ő fulladt meg), aki elvált tőle. Természetesen a lány családja nem fogadta el a vejt, mert ő "nem ezüstkanállal a szájában született".

Nathan találkozik egy onkológus doktorral, aki egy Hírnök, aki látja, ha egy személy a közelében, rövid időn belül meg fog halni.
Ügyvédünk pánikol, extragyors kivizsgálásra rohan, ami szerint minden oké, de mégis felteszi magának azt a kérdést: vajon mért jelent meg a doki, ha nem azért, mert a feje felett a halálglóriát látja?

A néhány napos történet olvasása közben zajlanak az események, megismerjük a főhős életét, kiterjedően megismerjük pályafutását, exfeleségével, apósával és gyermekével való kapcsolatát, részt veszünk napjaiban, olykor úgy éreztem magam, mintha egy gyorsulási versenyen lettem volna. Egyik percben még itt vagyok, a másikban pedig már ott. Volt itt minden: bankrablás, zsarolás, gyermeket másra hagyás, alkoholizmus, baleset.....

A regényt áthatja a halál témaköre, tulajdonképpen a Hírnök vonal miatt ez a lényeg: meg tudjuk-e változtatni a sorsunkat? Van-e sors, eleve elrendeltség? Be fog következni a sejtésünk? Vagy nem? Hepiend lesz? vagy nem?

Bevallom, több okból nem igazán tetszett a történet. Az egyik: nekem voltak felesleges szálak, szövegek, nem odavaló dolgok, kihagytam volna. A másik: én ennél józanabbul gondolkodom. A harmadik: nem az én világom.

A végénél már éppen belelendültem a történetbe, már éppen érdekelni kezdett a dolog, mi is lesz ezzel a tökéletes testű ügyvéddel és életével(az utolsó előtti oldalon), akkor lett vége.
Egészen addig nem, csak a végén lett egy szál, amit tovább olvastam volna.

A végétől majd továbbgondolom, de a végeredmény 3.

2010. október 23.

Astrid Lindgren: Oroszlánszívű testvérek


Hogy hol van Nangija? Már az elején megtudjuk: valahol a csillagokon túl......
Ott ahol az Oroszlánszívű testvérek, Károly és Jonatán élnek a haláluk után.

Hogy ne vágjak a közepébe: egy fiú testvérpár egyik tagja, Kalle haldoklik. Véletlenül tudja meg betegsége tényét, szenved, fekszik, köhög a nap minden percében. A testvére, a szép, csinos, fess Jonatán tartja benne a lelket, ő mesél öccsének Nangijáról, hogy ne aggódjon, mert a halál után gyönyörű környezetbe, az édes életbe fog csöppenni, ahol a későbbiekben úgyis találkozni fognak.
Valami véletlen folytán felcserélődik Nangijába való érkezésük sorrendje, de mint minden mesében itt is be kell következnie a jónak, az örömnek. Találkozásuk után, "minden jó, ha a vége jó" is lehetne, olvashatnánk a gyönyörű életükről, a mesebeli találkozásokról, állatokról, képzeletben csodás tájakra utazhatnánk, ha......

Egy másik verziót olvashatunk. A megérkezés, a fiúk egymásra találása a "Paradicsomban" megtörténik, de az ígért élet, (hogy minden rendben lesz, a mesék szépek lesznek az élet pedig könnyű és egyszerű) még várat magára.
A két völgy egyike egy gonosz ember Tengil keze és emberei közé kerül, pusztulnak az emberek. Jonatán vállalja magára a feladatot, hogy a helyzetet és a kedves embereket megpróbálja megmenteni.

Egy fantasy-t olvastam gyermekkoromban, egy fantasztikus mesét olvastam felnőttként. Akkor a mese varázsolt el, most az összetartozás, az önzetlenség. A feltétlen szeretet, a segítségnyújtás. A fiúk közötti hatalmas testvéri szeretet a történet egészén végighúzódik. Elvarázsolt a képzelet világának sokrétűsége, hogy merjünk álmodozni!

A mese tartalmazza mindazon elemeket, amelyekre szüksége van: izgalom harcosokkal, katonákkal, lovakkal, árulóval, szeretettel. Megtalálható benne a gyöngédség, a lágyság a testvéri összetartozásban, Zsófia és a galambok személyében, Mátyás segítőkészségében.

Oroszlánszívű Jonatán jelleme, viselkedése egy példát állíthat a gyermek elé. Ő az aki még az ellenség emberét is megmenti, mert állítja, hogy "vannak dolgok, amiket meg kell tenni, különben nem ember az ember, hanem csak egy rakás lekvár."
...és, hogy hol is található Nangilima, és hogyan jutnak el ebbe az országba a fiúk? ... A titok megfejtése a könyvben található.

Astrid Lindgren nem csak Harisnyás Pippi írójaként alkotott maradandót, hanem az Oroszlánszívű testvérek megszemélyesítésével is. Hiteles, csodaszép.

Gyermekirodalom kategóriában: 5.

2010. október 18.

Johanna Adorján: Exkluzív szerelem


"A nagyszüleim 1991. október 13-án ölték meg magukat. Éppen vasárnap volt."

Az első két sor elolvasása után gondolatban megpróbáltam visszamenni erre a napra, és átgondolni, elképzelni, vajon én mit tettem akkor? 3-os voltam a szakközépben, ezt tudom. Arra is emlékszem, hogy ebben a tanévben -magamhoz képest- brutálisan rossz bizonyítványt sikerült kézhez kapnom, így feltételezem, ezen a vasárnapon sem a hf-eket készítettem. Gondolom az állapotom a "csak-olyan-amilyen-vasárnapi-pihenős" volt.
Ugyanezekben a percekben valahol Dániában Johanna Adorján nagyszülei kéz a kézben a halálukba aludták magukat.

Exkluzív szerelem
Vera és Pista. Zsidó származású értelmiségi magyarok. Pista átélte a koncentrációs tábor borzalmait, Vera nem. Ezekről az iszonyatokról természetesen nem tudtam meg semmit, mert a takargatnivaló témák közé tartozik.
Johanna Adorján az unoka. Kis rész zsidó vér csörgedezik benne. A vallását nem gyakorló nő a zsidók társaságában, Izraelben érzi magát otthon, így nagyszülei halála után egyszer csak nyomozásba kezd. Kutat, beszélget, nyomoz, kombinál: az olvasó számára lejegyzi ezeket a mondatokat, így összeáll a kép.

Vera és Pista.
Az ő egy napjukat, a nevezetes 1991. október 13-át végigéljük velük. Miközben tudjuk, mi fog történni, arra vagyunk kíváncsiak, hogy fog megtörténni? Miért kell megtörténnie? Hogyan tudják végigcsinálni, végigélni ezt a napot? Ennyire szerették volna egymást? Hihetetlen számomra ez a tett, ez a nő. Én meg merném tenni? Te meg mernéd tenni? Olyat már hallottam, hogy meghalt egy idős néni nappal, és a férje a bácsi utánahalt: megszakadt a szíve fájdalmában. De öngyilkosnak lenni, mert a másik beteg, és haljunk meg együtt- ez érdekes, furcsa, hihetetlen, borzalmas.

Miközben kis epizódonként kapunk egy-egy kis töredéket a napból, úgy ismerjük meg a házaspár életét. Életüket: röviden, összefoglalva. Néha olyan érzésem volt, mintha felsorolásként olvasnám életük mozzanatait. Sallangmentesen, olyan emberek össze-vissza mondataival, akik kapcsolatban álltak velük, de számomra semmit nem jelentenek sem ők, sem pedig a mondandójuk. Nem tetszett ezen részek irodalmisága, nem tetszett sok helyen a történet összeillesztése. Én csak a történetet olvastam volna kicsit más szerkesztéssel, adattal, történelemmel. (épp ezért a 4-es)

Nekem egy volt a
lényeg: Vera és Pista 1991. október 13-án ölte meg magát. Éppen vasárnap volt.
Volt egy kutyájuk is. Mici.

""Hogyan érzi magát két ember élete utolsó napján? Eszükbe jut-e minden egyes mozdulatról, hogy az utolsó? Utoljára a kertben, az utolsó pohár tej, az utolsó fogmosás? Vagy ezen a napon mr túl van az ember az ilyesfajta gondolatokon? Az előtte eltelt hetek, hónapok során búcsút mondott már lélekben mindazon dolgoknak, amelyekből az élet áll, legyenek azok jók vagy rosszak, és megtilt magának minden gondolatot, ami a végre vonatkozik, csak él tovább ugyanúgy, mint addig, míg el nem jön az óra, amely tervei szerint halála órája lesz? Milyenek voltak a nagyszülei a haláluk napján?, tettem föl magamnak gyakran a kérdést. Sírtak? Felajzottak voltak? Feszültek? Csöndesek? Alighanem valamivel egyszerűbbé tett mindent, hogy ketten voltak. A szenvedés megoszlik, ha együtt viselik. De vajon igaz-e? Érvényes volt-e mindkettőjükre?"

Vera és Pista. Egy szerelem, egy élet. A nő 71, a férfi 72 éves volt.
"... 1991. október 13-án ölték meg magukat. Éppen vasárnap volt."

"-Köszönöm magának.
(...)

- Nem-mondja.- Én köszönöm magának.
Sötét lesz."



4.

2010. október 15.

Brunonia Barry: A csipkeolvasó


Tulajdonképpen sokszor gondoltam már arra a tényre, hogy eléggé földhözragadt vagyok. A képzeletem sosem szárnyalt, szerepjátékaim csupán az gyermek mesék bábozásáig és az Activity társasjátékig terjednek, sőt ismert emberek között merész, magamutogató vagyok. Skizofrén, boszorkány ősökkel megáldott énem próbálta is befogadni a történetet, visszahúzott folyton a regény, de csak a végét olvastam egyhuzamban. Talán be szerettem volna fejezni.. :$

Sophya Whitney? Towner Whitney? Mindegy-nem mindegy? Elhisszük a történetet? Melyik történet a lényegesebb: a boszorkányosság? Esetleg a 32 éves főhős csapongása, idegessége, "nem is tudom mit akarok"-sága, vagy éppen a szenvedése, önmaga keresése?

A lány/nő hazajön vagy pontosabban fogalmazva visszajön gyermekkora helyszínére, nagymamája eltűnése miatt. Salemban vagyunk valamikor a XX. század végén, mikor is a képek keverednek. Ebben semmi meglepő egy ilyen hangulatú könyvben. Bár néha elvesztettem a fonalat, és elgondolkodtam, hogy ez most a valóság? vagy éppen a másik dimenzió?

Towner élete és családjának élete betűről-betűre, sorról-sorra, mondatról-mondatra bontakozik ki. Megismerjük családját és őt, e különlegesnek tartott lányt.

Ki-ki eldöntheti magában miért is különleges:
1. családjában mindenki különleges: A nők jósolnak csipkéből, koponyából, (stb.) csipkét vernek, szervezkednek, boszorkánykodnak...
2. esetleg azért mert "megőrült"? az tény, hogy a pszichiátrián kezelték őt, a gyógyszerek még mindig vele élnek..

Különlegesség, kuriózumként is megfigyelhetjük a történetet: egy boszorkányos kitaláció, amelyben megvan a misztikum, a titok,a krimi, a család egysége-szentsége, a harag, a féltékenység, a tenger, a problémák és örömök. Minden megvan benne, ami tetszetőssé varázsolhatja sokak számára. Én nem voltam elájulva. Tagadhatatlanul vonzott a borító, a cím, az oldalak visszarántottak. De nem bűvölt el. Sokszor azt sem tudtam, hol vagyok, hol tartok. Ki is Cal? Mit akar itt? Mi a célja? Mit tett? Mi van Lyndley-vel? Ki Lyndley? A könyv vége egy csavar, bevallom nem találtam ki. Másra számítottam. Írnék egy alternatív véget :)

A boszorkányosság jobban vonz, mint a pszichiátria. Ikertestvérem sincsen. Boszorkány viszont van a közelemben. Álmodik, kártyát vet, és ki tudja, mi mindent nem mond még el nekem :$.
Ez érdekelt volna. Ettől még a történet nem rossz. Csak éppen nem ezt vártam.

4.


U.i: első gondolatom ez volt: Kell nekem egy ilyen ház: teázóval, özvegyek balkonjával és a narancsillatú ágyneműkkel!!

2010. október 7.

Jack Ketchum: A szomszéd lány


Nem, nem és nem!
Nem tudok róla írni..

Egy nő, Ruth, aki egy idióta beteg
állat. (de a csúnya értelmezésben. Szigorúan!!)
A fiúk a kis állatok, a ragadozók


Minősíthetetlen brutalitás.
Nem írok semmit. Nem tudom azt megfogalmazni, miért is érdekelnek ezek a könyvek.
Ha van valaki annyira hülye, mint én, azaz elolvassa a gyermekbántalmazásról szóló irodalmakat, az úgyis elolvassa. (Irodalom? Kicsit erős megfogalmazás...)
Ha valaki annyira gyenge, mint én, akkor készüljön fel, hogy rosszul lesz, hogy hányingere lesz, hogy sírni fog, hogy abba akarja hagyni az olvasást, de egy könyvbe épített mágnes visszahúzza.

Az egy dolog, mi is történt valójában:az borzalom a köbön.
De David, a mesélő emlékszik vissza ezekre a hetekre sok-sok évvel később. Próbálja feldolgozni, próbál felelős lenni?, próbálja felmenti magát. 12 éves volt azon a nyáron.... Úgy olvastam, hogy a lelki szenvedést, az önmagának való magyarázatot, hazugságokat próbáltam megérteni, értelmezni.

Nem írok többet. Bemásolom a fülszöveget.
"Külvárosi környék. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember. Ez persze nem igaz a tinédzser Megre és mozgássérült húgára, Susanra. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében Meg és Susan saját nagynénjük áldozatává válnak, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi mindhárom fiát is - végül pedig az egész környéket. Egyetlen fiú, a tizenkét éves Dávid ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy nagyon felnőtt döntést kell meghoznia... Igaz történet, amely valóságos eseményen alapul. Jack Ketchum nyugtalan, minden határt felülmúló horror-thrillerében az emberi lélek szakadékait mutatja be."

Osztályzat nélkül...

2010. október 3.

Jézus Krisztus Szupersztár a Madách Színházban



Színház!

Azon gondolkodtam tegnap este, és arra jöttem rá, hogy a színházi előadásokat nem nézem olyan kritikus-kekeckedő szemmel: azaz nagyon tetszett-tetszett-nem tetszett alapon mondok véleményt.

Itt a Jézus Krisztus Szupersztár: örömtáncot jártam az esti szereposztást illetően: Polyák Lilla, Feke Pali, Serbán Attila, Nagy Sándor, Posta Victor. Aztán már induláskor eljutott hozzám a hír, hogy Feke P. megbetegedett, így majd valaki helyettesíti.

Színházi készülődés, négyen mentünk a gyerekekkel.
Utazás, parkolás után gyorsan megkerestük helyünket, előtte gyors pillantást vetettem a szereposztásra: Feke P-t Tóth Attila másik társulatos alakítja (halk hurrá, hogy nem Csengeri Attila). Itt következett az én lelki bonyodalmam: sajnáltam a változást, de annyira örültem, hogy Tóth Attilát hallgathatom. Fantasztikus a hangja: tisztán énekelt, öröm volt nézni arcjátékát Jézusként. (Szeretem Feke Pált, szeretem a nyugodtságot, ami belőle árad, de a hangjával nem 100-osan vagyok elégedett. Pontosan énekel, de -véleményem szerint- a hangja olyan rezes.... Úgy vagyok vele, mint Csányival : őt is szeretem, de szerintem beszédhibás :) )

Visszatérve az előadásra: nekem az összképet tekintve tetszett. Nem ért el a katarzist, nem estem extázisba, nem sikongattam. Csak tetszett.

Az előadás jól meg van szerkesztve, tetszenek a fények, a háttérképek (köszi Zsolt!) Tetszenek a jelmezek, bár Júdás piros bőrkabátjával valamit csináltam volna (vagy hosszítottam volna és nem bőrből...). Tetszettek az énekhangok.

Ami nem tetszett: a kritikus tömeggel együtt én is sajnálom, hogy megváltoztatták a szövegeket. Sehol nem az jött, mint amit vártam, pedig Mária Magdolna-dala és a Gecsemane kerti Jézus-dal vagy a Hozsanna sokunk fülében benne van.
Olykor azt éreztem, hogy a szereplő énekel, de a zene máshol van, valahogy nem követi azt. pl. Júdás egyik magánszáma.
Nem tetszett Heródes szemet vakító és csillogó-villogó háreme , nem tetszett a sok modern miniszoknya, harisnya, "kint a fenék"-dolog (de ezt betudtam a Szupersztár mivoltnak, és inkább túltettem magam rajta).

Így összegzésül a véleményem az, hogy sok ember leszólhatja a musicaleket vagy az átdolgozásokat, de azt nem szabad elfelejteni, hogy a mai fiatalokat a legtöbb esetben ezek a pörgések tartják fogva, nekik ezek a darabok tetszenek. Én úgy vagyok vele, hogy ha a színházi élmény után egy valaki is kezébe fogja a könyvet vagy a Bibliát, hogy átgondolja mit is látott a színpadon, akkor már megérte. Igen, tele színkavalkáddal, igen tele egymásnak ellentmondó jelmezekkel, tele különböző műfaji elemekkel-hangulatokkal (legalábbis szerintem), de én megkönnyeztem a keresztre-feszítést.
Én a csili-vili mögé láttam. Ez nekem többet nyújtott.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...