2010. szeptember 30.

Töprengések, elmélkedések, aggódások, gyötrelmek

Megérett ezt a poszt, mint nyáron a görögdinnye. Persze vannak közte rossz ízűek is, mint ahogy ebben a bejegyzésben is lesznek negatívumok.

"Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?"

A témát, amiről írni szeretnék, sokféle oldalról lehetne elkezdeni: egyik sem jobb a másiknál, így belevágok a közepébe, hátha érthető lesz.

Amikor én voltam gyerek megtanultam tanulni. Nem volt kompetencia.. csak a "Maci ír" a Maci olvas" meg a többi tankönyv. Imádtam leckét írni, sormintákat rajzolni, énekelni, nem volt tornatermünk, ezért sokszor elmaradt a mozgás, de amúgy sem voltam túl ügyes. Imádtam a hetességet, megvolt a ronda nylon köpenyünk, két befont coffal (copffal) jártam 5-es koromig. Idő előtt avattak kisdobossá, mert kitűnő volt a szorgalmam, a tanulmányi eredményem, és a magatartásom. Sokaknak ez tök unalmas lehet, de szögezzük le: nekem nem volt az. Meg akartam felelni szüleimnek, hogy büszkék legyenek rám, hogy örömet okozzak nekik. Nekem teljesen mindegy, hogy ők neveltek ilyenné vagy genetikailag ilyen voltam. Nekem jó volt, örömmel emlékszem vissza az iskolai évekre. De maradjunk csak az általános iskolánál.
Visszatérve: nem tudom, hogy magamért, a szüleimért vagy a tanítónéni kedvéért szerettem tanulni, de tény, hogy volt fontos a leckeírás.

Kanyarodjunk el: itt van a mai világ, a gyermekeim iskolája. 1. osztály: alig van-volt lecke, szerintem kicsi az elvárás: tökéletesen kivitelezik az Óvoda-iskola átmenetet. Tetszik. Viszont ami nem tetszik: nem kell hazahozni semmit (vagy alig valamit), mondván a napköziben megcsinálták, megtanulták. Másodikban ici-picit terhelték őket, könyv hazahozatal csak az én felszólításomra történt, továbbra is együtt készült a lecke a napköziben, ha pedig itthon írtuk: jó tyúkanyóként kotlottam felette, mellette. ..és ez csak a szorgalom.
Kinyílt a kiscsirke szeme-szája, előjöttek a különbségek, a legfontosabb kérdés és mondat: Neked csak tanulnod kell, nincs más feladatod... stb.

De persze differenciáljon a jó pedagógus, ne akarjuk magunkat keresni a gyermekben, így hagyjuk őt önkibontakozni, így most 3-ban ott tartunk, hogy jobb napokon (ha itthon tanulunk vagy ha marad lecke, és 3-ban már mindig marad valami) már magától leül az Anyja lánya, el is kezdi, de elfárad, elkalandozik, nem érdekli az egész egy idő után, és fátyolos tekintettel elege van. Itt ismét egy problémám van: számomra hirtelen lett több a tanulnivaló: eddig csak a bemelegítő köröket róttuk, most pedig turbó-dízelre kapcsoltunk és ennyi! Küzdjünk! Oldjuk meg! Írjuk meg, tanuljuk meg, vágjuk be!
Az enyémnek nem egyszerű, bevallom őszintén. Ülök mellette, sokszor csak ülök. Sokszor dicsérem. Ha szükséges biztatom. Ha figyelembe veszem az elején leírtakat, akkor még nehezebb megértenem a sokszor megjelenő kínlódását, és akkor jön a veszekedés, hogy "Neked csak tanulnod kell.." és akkor fenyegetőzünk az egyetlen dolog megvonásával, amit igazán szeret csinálni (pedig ez az utolsó lépés, de rengeteg idejét felemészti).

Hol volt nekem leckehiányom, magatartási figyelmeztetésem, 1-em 3. osztályban-szeptemberben? Ezek mellett nem tudok elmenni szó nélkül. De érzem, hogy egy 9 éves még csak egy gyerek, de azt is érzem, hogy lassacskán felelősséget is kellene vállalnia bizonyos tetteiért.

Tudom, hogy nincs recept: ki ilyen- ki olyan... Kinek gyermeke ilyen, kié pedig amolyan. Ezek találkozása is biztosan minden esetben másmilyen.

Én csak kesergek, mert nem látom az akaratot, mert állóvízben mozgunk, úgy érzem nem jutunk előre. Mindig ugyanoda lyukadunk ki...

Jó lenne látni, minden rendben lesz-e... Addig kitartok: szigorú-következetes-vidám-bohóckodó-aztán megint szigorú-elvárásokban gazdag Mama vagyok.
Szigorú? vagy csak életre nevelő? Mi a szigor? .......

Nem hiszem, hogy bárki tanácsot tud adni, hiszen nem igazán ismertek bennünket. Inkább sokat jár mostanában az agyam ezeken a dolgokon. A tanuláson, a tanulás mikéntjén-módján, hogyan tanulnak meg a gyerekek tanulni, mit kellene másképpen tenni? Hej, de sok módszeren keresztül mentünk már...

Eszembe jut itt egy Pilinszky János vers, amihez csak azt tenném hozzá: remélem, hogy bármennyire különbözőek vagyunk, bármennyit veszekszünk, bármekkorák az elvárások, mindig tudni fogja, hogy ott van a megfelelő helyen, és soha nem hagyom magára. A legjobbat szeretném neki: egyenlőre így próbálkozom. Szóval ne következzen be, hogy nem leszek ott, amikor nagyon kell.

MÉGIS NEHÉZ

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

2010. szeptember 29.

Garay Zsuzsanna: Találkozások


Ó, jaj, mit tettem magammal?
Szóval nem tetszett, nagyon nem. Amikor beláttam, hogy ez nekem egy hatalmas NEM, akkor belehúztam, így csak egy napom ment rá.

Találkozások: vártam, hogy ebből valami jól fog kisülni. Akkor még nem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen furcsa is lehet akár, hogy egy 19 éves férfi szeme megakad egy 9-10 éves kislányon, és a vele való 18 (majdnem) véletlenszerű találkozás fontos, meghatározó lesz számára.

Apropóként megjegyzem: remélem egy 19 éves fiatalembernek sem akad meg a szeme az én 9 éves hebrencs-mosolygós-nagyszájú-beírásokat kapó kislányomon.

Visszatérve: már az elején zavart, hogy az írónő könyve E/1-ben van írva egy férfi szemszögéből. Elolvastam néhány mondatot, amikor sikerült megállapítanom, hogy itt nem egy nő mesél.
A férfi szeme megakad, az első találkozás Gabriellával emlékezetes marad. A találkozások mesélésekor nem sokat tudtam meg a lányról, mindössze annyit, hogy egy csigaházába behúzódó különc (különleges?), magányos lány, akinek elszúrták a nevelését. Aki jobban érzi magát unokatestvérénél, bár ott sincs jelen 100%-osan, aki szereti a gyerekeket.
Ennél jobban ismertem meg a mesélő fickót, akit sajnáltam, szántam, és elgondolkodtam, hogy bennem van-e a hiba, vagy esetleg más sem érti őt meg? Mert én nem voltam mellette, nem támogattam, sőt azon csodálkoztam el, hogy miért írta le ezeket a sorokat? Valószínűleg neki lehetett rá szüksége..., aki így vélekedik magáról:
"Mert hát ki voltam én? Egy bátortalan fickó, akit mindenki kedvesnek talál, és udvariasan elbeszélget vele, de aztán elfelejti, és ha nem látja, nem is jut eszébe."

A Találkozások kapcsán én nem igazán kezdtem el emlékezni, én nem merültem a múlt boldogságába, megtanultam a jelennek élni. A szépre boldogan emlékezem, de nem nyalogatom a múltamban bekövetkezett sebeimet. Szerintem nem tudnék úgy élni, hogy idősödő emberként is hiú ábrándokat kergetek, egy olyan nőt (én férfit) akarok, aki nem akar engem, olyan nőt akarok, aki nem is létezik.

Nem vagyok kritikus, én a nép egy halk szava vagyok: ha a történetet elfelejtem és csak a megfogalmazást veszem figyelembe, akkor sem tetszik annyira.
A kocsiban ülve ezeket a szavakat jegyeztem fel első benyomásként:
- "egyeztettem szüleimmel, hogy elutazok nyaralni" (24 évesen dolgozó emberként?)
- a vízben "cicáztunk" (24 évesen)- bevallom ez kiverte a biztosítékot.
- balfék
- tényleg nem ismeri saját magát :-O??
- tényleg vannak ilyen unalmas férfiak?
- folyamatos ömlengés Gabrielláról. Brrrrrr!

Így alakult...
Szoktam a múltra emlékezni...
Nekem is alakulhatott volna másképpen, ha abban hinnék, hogy én alakíthatom az életemet, a sorsomat. De szerintem nem én alakítom: max. szépítem, én az "eleve elrendeltetett-ben" hiszek.
Ez a sztori nem az enyém..

2/3

2010. szeptember 28.

Mitch Albom: Öten a mennyországban


Mitch Albom-(o)t nem régen ismertem meg a Csak egy kis hit kell könyve apropójaként. Nagyon tetszett, így utánanéztem ki is ő, miket írt még.. Ekkor jöttem rá, hogy a Leckék az életről film is hozzá kapcsolódik, így amikor kölcsön tudtam kérni a most olvasott könyvét, belekezdtem nagyon hamar- gondoltam nem csalódhatok.
(Nem csalódtam, de picikével többet vártam, vagy legalábbis picivel mást vártam.)

Kétségkívül állíthatom én is, hogy Albom jól bánik a szavakkal, a hit kérdéseit számomra megfelelően tálalja, de itt nem volt meg a mélysége.

Engem is foglalkoztat olykor az élet-halál ill. a meghalás kérdése. Úgy gondolom félek is a helyzettől, inkább nem rágódom ilyeneken, hanem élek a mának, próbálok nem aggódni feleslegesen, de sajnos az élethelyzetek mindig próbák elé állítják az embert, így engem is. Úgy mondanám érdekes volt a történet, mondhatom, kaptam egy képet: ilyen is lehet az élet a " földi életen túl".

Az Öten a mennyországban történetben megismerjük Eddiet, a 83 éves háborút megjárt, özvegy vidámparki karbantartót, aki egy szerencsétlen munkahelyi balesetben meghal. A mennyországban találkozik 5 emberrel (olyanokkal, akik valamilyen kapcsolatban voltak vele), akik megpróbálják megértetni a halálát, annak okát, segítenek a halál tényének a feldolgozásában.

Segítenek annak megértésében, hogy miért élt? mi végből?
Az öt ember kapcsán megtanulja,
- hogy az élet nem hiábavaló, csak az elvesztegetett idő az, miközben azon rágódunk és aggódunk, hogy egyedül vagyunk.
- Megtanulja, hogy az önfeláldozás természetes velejárója az életnek.
- Magtanul megbocsátani, és megtanulja, hogy haragot tartani kész méreg, ami belülről emészti fel az embert; hogy a gyűlölet görbe kés, amivel csak magának árthat az ember. Ennek tükrében sikerül megbocsátania valakinek.
- Megtanul pozitívan, a szépre emlékezni, és
- megtanulja, hogy gyűlölt munkája milyen fantasztikus volt!

Öt ember, öt tanító. Eddie, a 83 éves háborút megjárt, özvegy vidámparki karbantartó beállt a sorba, "egy Csillagpor Kagyló névre hallgató helyen várakozik, hogy majdan megossza a kislánnyal a mennyország őt megillető titkát: hogy minden összefügg egymással, az meg kihat az utána következőre, és hogy a világ tele van történetekkel, de a történetek vége mindig ugyanaz."

nem tudok dönteni: 4-4/5 között

2010. szeptember 26.

Visegrádon virgonckodtam....


Közkívánatra!

Szombati zsúfolt programunkba belefért egy játszóházas szülinapozás a délelőtt folyamán (Boldog szülit K.!), aztán rohanás haza, mert rögtön indulnunk kellett Visegrádra.
Barátnőm invitálására keltünk útra, hogy kiránduljunk egyet!
Bár Kedves dolgozott, így ismét kimaradt egy jó programból, de így legalább vita nélkül megúsztam az a kérdést: Ugye George-t is visszük? (Ő a 4 kg-os kutyánk. Vagy macskánk: öööö.. néha nyávog.)

Visszatérve a tegnaphoz: nagyon gyors és rutinos pakoló hírében állok, kb. 3 percre van szükségem ahhoz, hogy 1-2 napra való dolgot bedobáljak a táskába. (A filmekből tanultam, ott olyan gyorsan és teátrálisan végzik a hirtelen cuccolást..)
Gyors bekukk a hűtőbe, mit is tudok felajánlani a kajához: maradék felvágott, egy csoffadt kígyónak álcázott ubi, egy kis sajt, tojás, maradék kenyér. Gyorsan levontam a következtetést: valahol meg kellene állni, mert ez hűű, de kevés.
A táskába berepült a kutty edénye, 1-2 játéka, és egy takarója...
Elindultunk, már vártak a falu határánál.
Konvoj indult, hűűű de utálom a konvojt, na főleg, mert középen mentem. Betereltek két férfisofőr közé..... a leszidás elmaradt, ki szerettem volna kérni magamnak... túléltem.
Megérkeztünk, George-ot majdnem szétszedte az ott lakó két vadállat tacskó, de ettől annyira megrémült, hogy kezes bárány lett. (Az események további alakulását tekintve ez tényleg jó volt.)
Beparkolás, kutyapara után arra gondoltam pótolom Kedves hiányát, megteremtem a F-atmoszférát, így belöktem az első pálinkát. Atyesz hűzett meg házott, azta', na akkor ezt is kóstold meg-adta a kezembe egy másik fickó a poharamat.... és egy bűn rossz alma-páleszt itattak meg a fiúk: képzeljétek el, amikor a régi-jó minőségű technokol rapid illatát érezzük: ennek az italnak az íze volt olyan. Bűn rossz volt. Csak álltunk a poharainkkal, és már szédelegtem. J. aki egy pasi, gyorsan adott egy sört, úgy gondolhatta, csatlakozom ehhez a társasághoz...

Jobbnak láttam elmenni terepszemlére. Végülis kellene egy kis termés és levél az ovi foglalkozásokhoz.....Aztán kívülről láttam magamat, kacagtam, utána lehülyéztem magamat, hogy mit röhögsz f-andi?, aztán ezen is röhögtem. Ajaj, de klassz lesz... még csak 3 óra volt.

Tűz begyújt, andi melegedik, szíjja magába a füstszagot, készüljünk a szalonnázásra, ment a duma. Képzeljétek, egy moly-lyal is találkoztam, de inkább csak lesből figyel, nem aktívkodik, mint én... Láttam hatalmas repcsit reptetni, kezemben a sörrel ú-ztam, meg ááá-ztam...
Közben megettem 3 szelet kenyeret, végül olyan tábortüzes hangulat jött. Volt ott "Mint a mókus..." meg "..Április 4-ről", sokak kedvence a "Börtön ablakában" is műsorra került. Jött a következő sör, amitől már a bélbolyhaim kezdték felmondani a szolgálatot.
Eső esik.... beszorulás a házba, jött az activity, aztán valahogyan aludni kerültünk.
F-andi gyors bepakolásának eredménye: magamnak semmit nem vittem ruhát, se törölközőt, így eléggé büdösen jutottunk haza. :D, Egyszer élünk! jó volt szép volt, tervezzük az itteni szilveszterezést..

A gyomrom kikérte magának ezt a bánásmódot, és úgy döntött azért se fogadja be magába ezt a ragasztószagú egyveleget.....

2010. szeptember 25.

Anna Gavalda: Együtt lehetnénk


Aranyos kis mesécske, amit az én érzékeny lelkem képes lenne elhinni ha még néhány csepp romantikumot lila ködöt és rózsaszín fátyolt csepegtetnének (csepegtetnétek) BELÉM intravénásan. Néha túlzó eseményekkel, néhol elgondolkodtató mondatokkal tarkított történet, amiben néhány magára maradt személy próbál együtt boldogulni, boldoggá lenni.

Írhatnék róla ennyit. Olvassák el azok, akik szeretik a "minden jó, ha a vége jó" sztorikat, és ezzel semmi spoilert nem említettem, hiszen az események csordogálnak vagy zúdulnak előre a vég felé. A lényeg, a szépség a mikéntben van. Nincs benne felolvasztott cukrozott nyalóka, inkább sokszor a keserű grapefruitot lehet ízlelgetni, néhol kicsit porcukorral megszórt formában.

Hogy ne szaladjak előre a történetben, bemutatom a szereplőket, a "féllábúak társaságát", akik szerint az emberek nem azért nem tudnak egymás mellett élni, mert különbözőek, hanem mert hülyék:
Camille: a nagyon sovány (másképpen nevezve kecses, vékonyka) művészlány, aki hányatott gyermekkorát tekintve, a nem megszokott módon növekedett, cseperedett, érett beteg édesanyja-édesapja mellett-közelségében. Nem beszélt csak rajzolt. Egy férfi szerint C. egy csiga aki mélyen elbújik a házában és nem is jön ki onnan. Tele titokkal, ami egyszer csak napvilágra kerül. Ő egy tündér a fiúk szerint. "Kavicsokkal a gyomrában" él, amíg nem jön valaki, aki felkarolja őt.

Franck: egy fantasztikus szakács, akinek érzékenységét, kimutatott-keménységét szintén gyermekkora alakította. Nagyszülei (Paulette és Maurice) nevelték gyermekkora nagy részében, tőlük kapta a benne rejlő Fantasztikumokat. Fél az élettől, a munkába hajszolja magát. Beleszeret egy lányba, de fél az érzéseitől, így csak magában kínlódik egy darabig.

Philibert: egy régebbi századokból itt maradt család sarja, akinél a tisztelet, a lojalitás, a segítőkészség, a lovagiasság, az udvariasság van mindenek előtt. Hatalmas tudását képeslapok mögé szorítja. Ő az, aki vidékről megérkezvén "nem farmerban és baseballsapkában volt, és akihez sem táska, sem kerekes bőrönd nem tartozott. Lassan bandukolt, egyenesen, mint egy I betű, és egyik kezében katonai hevederrel átkötött nagy bőrtáskát cipelt, a másikban pedig egy nyitott könyvet tartott". Tökéletes némelyek szerint. A "Supernesquik".

Paulette: egy idős, egyre betegebb hölgy, aki kapcsolatban van ill. kerül ezekkel az emberekkel. Akik megszépítik életét, megszépítik élete alkonyán lévő napjait.

4 ember, 4 személy, 2 nő és 2 férfi. Anna Gavalda az ő életük egy részét írta le, fogalmazta meg az Együtt lehetnénk regényében.
Együtt lehetnénk, ha tudnánk.
Együtt lehetnénk, ha mernénk.
Együtt lehetnénk, ha lenne aki támogat.
Együtt lehetnénk, ha bátrak volnánk.
Együtt lehetnénk, ha lenne, aki segítene.

Együtt vagyunk egy darabig........ boldogan, problémák előkerülésével és megoldásával...... együtt vagyunk egy darabig........ időközben próbálunk a saját lábunkon megállni......... segítség nélkül próbálunk élni...... keressük önmagunkat...... megtaláljuk önmagunkat.......zajlik az élet...... múlnak a napok..... újra az utcán állunk. Egészen egyedül-ketten. Meddig? Hogyan? Miért?
Valaki lépjen már... Két gőgös, félős ember, akik egyedül fél-embernek gondolhatják magukat.

Osztályzat: bevallom nagyon kíváncsian vártam, mi fog számomra kisülni belőle, mert "kedvenc" blogot író ismerőseim között is eléggé megoszlottak a vélemények. Éppen ezért nem olvastam egyik posztot sem, csak kíváncsi lettem a könyvre. Őszintén bevallva a 150-200. oldalog nem találtam túl vonzónak, de aztán érdekelni kezdett.... mindenképpen
4 (az én értékeléseim szerint), azt viszont semmi esetre sem lépi túl.

Köszönöm Gesztinek a kölcsönzést!

A borítót tekintve: a filmes változatút olvastam. Jobban tetszik az eredeti, amit betettem a poszthoz. Sőt nekem ez tetszik legjobban a könyv tartalmát tekintve. Szépek a külföldi színesek, és a könyv olvasása nélkül arra mutatnék rá, de így ezt tartom hozzá illőnek.
Érdekes ismét, hogy kinél mit váltott ki a történet..... :))

2010. szeptember 21.

Játék-díj...és a könyvek!


"Egy szórakoztató játékra hívja az orosházi Justh Zsigmond Könyvtár a játékos lelkületűeket.
Röviden a lényeg: A veszítsd el a könyved! játék részeként a könyvtár „nyitott könyvtári napok” programsorozatot indított, s október 9-én remek programokkal várják az érdeklődőket. Lesz bloggerek közötti kerekasztal-beszélgetés, párbeszéd könyvekkel kapcsolatban, és sok minden, ami az olvasással összefügg, köztük az alábbi játékot érintő témák boncolgatása.
Aki részt akar venni a játékban, nincs más dolga, mint bejegyzésben vagy e-mailben az alábbi 5 szóra, ill. témára asszociációkat alkotni. A feladathoz hozzátartozik, hogy miután megírtad a bejegyzést, nevezz meg 5 másik bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. S ha mindez nem lenne elég, a hab a tortán, hogy a játékban részt vevők között kisorsolnak egy három könyvből álló könyvcsomagot a Partvonal Kiadó jóvoltából."

Köszönöm Aninak, Miestasnak, Szaniknak, Meseanyunak
Igazán megtisztelő, hogy rám is gondoltatok. :)

Olvasás: szerelem, kikapcsolódás, magány, gondolatok, emlékezés
Kortárs magyar irodalom: felfedezések, rácsodálkozások, kedvencek, merészség, mélység
E-könyv: fárasztó, időigényes, túl modern, csúnyaság, ridegség
Könyves blogok: ismeretségek, ajánlások, vélemények, kíváncsiság, írás
Könyvtár: közelség, idegeskedés, függőség, könyvhalmozás, olcsóság

....és bár tudom, hogy már megkapták, de őket mindig olvasom:
Szeee
Szanik
Csenga
Meseanyu
Miestas
Borostyán
Kriszti
Entropic
Fukszia
Ani
Nima

... és akire kíváncsi lennék, de nem ír blogot: Neela és Geszti!! Csajok legalább nekem privát.... plízzz

2010. szeptember 19.

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák


Csalódott vagyok! :(
Én -is- másra számítottam a vélemények alapján.
Szó sincs róla, hogy nem jó, de más, mint amire szükségem van.
Elolvastam, mert tényleg olvastatja magát, de végig problémám volt vele. Hihetetlen, összeférhetetlen dolgok halmaza.

Ennyi negatívum után is nehéz róla írni bővebben, így most bemásolom a fülszöveget:
"A három Neshov testvér anyjuk halálos ágyánál találkozik. A legidősebb fiú, Tor, a pusztulóban lévő családi birtokon él, Margido egy kis temetkezési vállalatot vezet, Erlend felkapott kirakatrendező Koppenhágában. A testvérek évek óta nem látták egymást, és most türelmetlenül várják a temetést, hogy utána végleg búcsút vegyenek a farmtól és egymástól. De az apjukkal kényszerűen együtt töltött karácsonyeste váratlan fordulatot hoz, és fény derül egy régi, elhallgatott történetre, amely mindhármuk életét meghatározta."

Ezen kívül szereplők: Torunn-Tor lánya, Krumme-Erlend dán szeretője-élettársa-szerelme
, a fiúk apja, akit semmibe vesznek.

Valósággal kiborított a sok férfi szenvedése. Krummén kívül egy normális ép lelkű férfit nem találtam benne. Őt viszont bírtam. Magam elé képzeltem egy Danny Da Vitot a mátrixköpenyében és jókat mosolyogtam rajta.

A történet alapötlete tetszett, némely szereplő jellemének kidolgozása tetszett, némelyikét kiegészítettem volna, de tény, hogy én másra tettem volna a hangsúlyt: sokkal inkább érdekelt volna az életük, mélyebben szerettem volna megismerni a kisfiúk életét, szerettem volna ott lenni, amikor elhagyják a farmot, amikor meghozzák azt a döntő lépést, hogy "kilépnek" a családi birtok kapuján, hogy a testvéri kapcsolatuk "majdnem" megszakítása mellett döntenek.

Az írónő helyében ott hagytam volna a kérdőjelet, hogy gyorsan előkapjam a következő kötetet. Így most pihentetem, mert annyira nem vonz a folytatás.

2010. szeptember 15.

Philippe Grimbert: Titok


Miért különleges Sim a kötött kardigános-pulóveres plüss kutya?
Grimbert vagy Grinberg?
Egy titok, ami rejtve van, de érződik…
Amit annyira titkolnak, hogy már fájdalmat okoz másnak is.
Egy titok, ami egy egész család életére kihat a háború előtt, a háború alatt és a háború után.
Vajon meddig fogunk emlékezni az áldozatokra, mi akiknek a rokonságában nincsenek háborús áldozatok?
Vajon meddig fognak emlékezni az áldozatokra azok, akiknek a rokonságában vannak háborús áldozatok?
Egy titok, aminek muszáj kiderülni, hogy ez által megváltást hozzon az érintetteknek.
Vannak akik kétszer halnak meg… tartja a mondás.

Philippe Grimbert önéletrajzi ihletésű regényében megismerhetjük családját, bepillantást nyerhetünk titkokkal teli múltjába, amiről neki soha nem beszéltek, csak azt érezte, valami nem stimmel.
Nagy testvért talált ki magának, aki éppen az ellentéte neki. Érezte, hogy apja nem szereti vagy nem fogadja el olyannak, amilyen valójában ő maga.
Lassan indult a cselekmény, de éreztem, hogy a titok ki fog szivárogni. Nem gondolkodtam, hogyan, de tudtam, hogy jönni fog.

Egy film a koncentrációs táborokról olyan elementáris erővel hatott a fiúra, hogy a lényeg szép lassan kitudódott, az apró mozaikdarabkák szép lassan összeálltak képpé.
Nehéz lehet feldolgozni a második világháború borzalmait. Nem is tudom, lehet-e?
Kész a kép...lassan a gondolatok is megfelelő helyekre kerülnek, és ismét ott a kérdés: lehet azt mondani, hogy megfelelő helyre kerültek.
Szörnyűségek, gyilkosságok, megbocsáthatatlanság, küzdés, titok...

"Louise remegett. Túl sokat mondott,de nem állhatott meg itt. Tartozott nekem az igazsággal. (...) Mégis vállalja, hogy megtöri a csendet, segít annak, aki hasonlít rá, aki más, mint a többiek. Soha többé nem fogom azt képzelni, hogy az első, az egyetlen vagyok."

2010. szeptember 14.

Farkas Péter: Nyolc perc


Ismét egy olyan irodalmi alkotás, ami megoszthatja az Olvasókat. Ami megbotránkoztathat, ami elgondolkodtathat, ami utálatra-utálkozásra késztethet, ami könnyeket fakaszthat.

Kinek mit jelent.... Kinél mit vált ki... Kinek mi a fontos az életében... Ki milyen jellem... Ki mennyire racionális... Ki mennyire viseli el az elmúlás gondolatát... Ki milyen mértékben és mélységben képes szeretni...

Lehetnek benne -némelyeket- megbotránkoztató kifejezések, mondatok; lehetnek benne jelenetek, amelyeket el sem bírunk képzelni, mert nem láttunk magunk mellett súlyos beteg idősödő embereket, akik életük vége felé járnak esetleg; lehetnek benne apró örömök, amelyek olykor utat mutathatnak nekünk, a lényeg az, hogy bármi is van benne, bárhogy is ír Farkas Péter a lényegtelen semmiségekről, azt olyan intenzitással teszi(tette), hogy engem elkápráztatott.
Elnéztem az öregasszony és az öregember lakását, elképzeltem életüket, és, bár semmit nem tudtam meg róluk, de arra rájöttem, hogy jó lehetett nekik. Talán még akkor is jó volt.

Ki ne gondolna az életére, az élete végére, annak milyenségére, annak intenzitására? Ki ne keresné a tökéletes párt, házastársat, akivel megöregszik, akivel a "jóban-rosszban-t, egészségben-betegségben-t" átéli?

Ez a könyv megmutatta, hogy tényleg létezhet ilyen. Két ember, egyik betegebb, mint a másik élete alkonyán éldegél, csendben, békében, szeretetben. Sírtam a végén, meghatódtam, reménykedhetek.

Elfogadás.
Segítőkészség.
Szeretet.
Szerelem.
Egymásrautaltság.
Elmúlás.
Őszinteség.

"Némán és kézen fogva lépkedtek végig a kavicsos úton, aztán fölmentek a faragott famellvéddel körbekerített teraszra, átvonultak a fölállított, üres, zöldre lakozott, összecsukható vas kerti székek között, és mielőtt beléptek volna a házba, csak úgy menet közben, mintegy az utolsó lépésben egymás felé fordultak és összecsókolóztak, mint a valóságos szerelmesek. De csak egy pillanatra, aztán eltűntek a házban."

5.

(Utoljára Kicsifiú) Peti szülinapja



Itt van újra a NAGY NAP! Boldog szülinapot a Kis-Nagyfiamnak!
Kicsifiú még nagyobb lett. Igazából nem is szeretem a "kicsifiúzást", de amikor elkezdtem a gyermekeimet említeni, akkor ez olyan szájraállós volt: Kicsifiú és Nagylány.
Holott a Kicsi nem kicsi, a Nagy pedig nem nagy.
Így ezt most el is temetem/felejtem innentől- a mai naptól!

Peti 7 éves lett. Reggel 6-kor már köszöntöttem, elmeséltem a szokásos: mi történt 7 éve sztorit.... Üvöltettük az Alma zenekar "Ma van a szülinapom..." nótáját, és mutogattuk a "Nád a házam tetejét". Iskolába menet lehúzott ablakkal utazva (köszönet az Időjárásnak, a Mindenhatónak, vagy akárkinek) sikerült üvöltetnünk az autós-lejátszót, hogy mindenki megtudja, szülinapja van valakinek a kocsiban!
Ő pedig irult-pirult :).

Milyen is ő?
- Most lett elsős, ha valaki megkérdezi, hogy milyen isibe járni, közli, hogy nem jó, de közben tudom, hogy büszke arra, hogy már elsős;
- imádja a képernyőket,
- szeret focizni,
- szeret nevetni,
- általában két esetben szokott hisztizni: ha nagyon képernyő-bambulásra vágyik, vagy ha a bevásárláskor valamit kapni szeretne. (Általában nem jön be neki, de kb. 3 éves kora óta űzi ezt a sportját.)
- imád engem, olyan igazi kisfiú-anya kapcsolatunk van.
- ő készíti nekem a legfinomabb "neszkávét"- erre bármikor megkérhetem, még a tévé elől is felugrik,
- szereti az édes ízeket, (tulajdonképpen egy mindenevő gyerekből 4 év alatt egy válogatós gyerek lett,)
- szeret biciklizni, de nem szeret a levegőn lenni,
- imádja a plüss kutyákat!! Bármennyit kaphat, becsben tartja őket, nevén nevezi őket, emlékszik melyiket mikor kapta,
- saját tévére gyűjt :D!

Imádom őt! Boldog szülinapot neki!






2010. szeptember 11.

Kim Edwards: Az emlékek őrzője


Az emlékek őrzője: vajon mi lehet?
A moly.hu-n már említettem mostanában fellendült könyvjelző-mániámat. Amikor ezt a könyvet elkezdtem olvasni, még csak nem is sejtettem, hogy milyen jelzőt használjak az olvasáshoz.
Az emlékek őrzője...
Gondolkodtam valamilyen régi fekete-fehér képeslapon, de nem kötődött semmihez. Eszembe jutott Anyukám, aki minden régmúltbeli eseményre képes visszaemlékezni, de nem volt kedvem a fényképét könyvjelzőként használni. Ilyen erővel Peti képét is használhattam volna, de akkor nem akadt a kezembe a "könyvjelzős kosárban" tartott jelentkezők közül. Hirtelen a szemem elé került egy kedves képeslap, amit 1995. április 22-én vettem, amikor kedves német barátaimmal (Inken, Boris, Björn, Christian) egy napot töltöttem Sylt szigetén. Emlékezni kezdtem, pedig én nagyon könnyen felejtek, majd Ez az! felkiáltással rá is véstem a könyv címét gyorsan!


Ennyi kis kitérő után el kell gondolkodnom, mit is írhatnék erről a könyvről spoiler nélkül. A fülszövegben olvashatjuk a lényeget, azaz: Az 1960-as évek Amerikájában egy ortopéd sebész orvosnak és feleségének két gyermeke születik. Egy egészséges fiú és egy Down-kóros kislány. A kislány elkerül tőlük, és a segédkező asszisztensnő neveli fel. Erről a tényről csak az apa tud. A feleség, az anya csak azt tudja, hogy az ikerpár fele, a kislány meghal a születéskor.

Ezek a tények elég hamar kiderültek az elején, és vártam a fantasztikus olvasmányélményt. Kim Edward művében nagy vonalakban megismerhetjük a család életét, mi történt velük, hogyan alakult életük, hogyan távolodtak egymástól, hogyan őrizte az apa a titkot, megismerték-e a kislányt? Elolvastam a könyvet, mert hitetlen voltam. Hittem, hogy lesz jobb is. Mérges voltam az apára, hogy merte ezt a lépést megtenni? Mérges voltam az anyára, hogy nem tudott normálisan viselkedni az első időkben. Utáltam az apát,mert titkolózott. Ez a hazugság ott lógott a levegőben mérgezve az egész életüket, kapcsolatukat. Norah és Dávid házassága érdekesen alakult, Paul-a fiúk sem egyszerűként élte meg a család széthullását. Egyikük életmódváltással, a rengeteg munkával; másikuk az emberek, a jellemek fényképezésével; harmadikuk a zenébe való meneküléssel próbálta túlélni/átélni az életét.

"Mi lett volna ha.....
De anyjának igaza van; már soha nem tudhatja meg, mi történt volna."

Szerintem ez a történet hatalmas lehetőségeket rejtett az elején, de sajnos csalódtam. Folyamatosan vártam a megoldást, hogy másképpen lesz. Nem egyszerűen a történet nem tetszett, nem egyszerűen "én másképpen írtam volna meg", hanem egyszerűen nem láttam a fő mondandót a család történetében. Nem találtam benne rációt, sőt inkább csodálkoztam azon, miért így történt, így nem történhetett. Az események kuszán követték egymást, sokszor nem írtam volna hozzá bizonyos dolgokat. Gondolom ebben az időszakban a Down-kóros (vagy egyéb fogyatékossággal született-) gyermekek megítélése és elfogadása még nem volt egyszerű, de ez "nem menti fel a történetet". A könyv végén az író elmondja, hogyan került kapcsolatba először a könyv történetével. Én az érzelmekről szeretek olvasni, itt csak az üres szenvedést találtam.

Az emlékek őrzője: vajon mi lehet? Olvasd el, és kiderül miért ez a címe (legalábbis szerintem)...

Nem jött be. [Halkan megsúgom, én a történet folytatására lennék kíváncsi, hátha a labdám nem keringene fent a magasban, hanem valaki lecsapná végre. Azt is megsúgom, hogy én a gyerek-vonalra vagyok kíváncsi, és még másra is..... és tulajdonképpen nem érdekel Frederick! :(]
3.

2010. szeptember 4.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka


Egyszer nyáron valamikor közvéleményt kutattam, melyik könyvre költsem az ajándékösszegemet. Kaptam jobbnál jobb ötleteket, közöttük volt A szél árnyéka is, de mégsem elsöprő fölénnyel győzött. Már éppen egy másik befutót avattam, amikor is találtam egy üzletben egy elrejtett Palatinus Kiadós példányt, amire lecsaptam, mivel a zöld példány nem tetszik. (Sőt én egy ezressel olcsóbban vettem.)
Tehát ajánlották jó néhányan, nyomon követtem az értékeléseket, olvastam a blogokat, nem tűnt rossznak, sőt... mégis pihentettem a polcon, Semperéék pedig türelmesen várakoztak (még jó, hogy nem felejtődtek el :) ). Aztán úgy, mint mindenkinél jött egy pillanat, hogy most kell.

Kinyitottam, az eleje tetszett. De hirtelen lelassult nekem, de arra gondoltam, hogy nem lehetek ennyire különc, hogy nekem ne, így tovább olvastam. Számomra lassan bontakozott ki a történet. Szívembe zártam Danielt, bár kedvenc (epizód-)szereplőm Daniel édesapja lett. Kb. a felétől élveztem a történetet, akkor lettem kíváncsi hogy keresztezték egymást a sorsok, az életek. Mi is lett Juliannal, Miquel-lel, Furmanoval, Fernandoval. Megismertem a fantasztikus humorú Fermínt, beleleshettem a régi Barcelona életébe, sétáltam az utcákon, amik néha olyan sötétek voltak, hogy én is csak az égő cigarettavéget láttam.

Daniel őrangyala voltam olykor, és azon tűnődtem, vajon miért kíváncsi annyira Julian Caraxra, miért kíváncsi annyira arra az íróra, akinek könyvére az "Elfeledett Könyvek Temetőjében" talált rá, illetve mondhatjuk, a könyv kiválasztotta ezt a gyereket. Hihetetlen volt, miért ennyire elvakult ez ügyben, miért kezdi beleásni magát ennyire ebbe a történetbe. Néha úgy éreztem, hogy Barcelonában csak ez a néhány ember élt, a kör egyszer csak bezárult, így a két kor története, szereplői szép lassan összeolvadtak, és lett belőle egy.
A felétől tényleg élveztem C.R.Zafón könyvét. Jól megírt, kidolgozott eseményekkel alakított történetet alkotott, amibe kevés "hibát" találtam. Nem is hibát, hiszen én ilyet sem tudnék alkotni. Mindig nehéz értékelnem, mert milyen jogon teszem? Nem vagyok kritikus, csak tetszik/nem tetszik alapon mondom meg a magamét.

Visszatérve a hiányra: nem gondolkodtatott el, csak sodródtam. Daniel Sempere 10 éves korában kapta a Julian Carax: A szél árnyéka könyvét. 1955-ig tart a történet, szerettem volna egyéb információkat kapni az életükről. Valahogy kevésnek tűnt az, hogy csak Carax után nyomoznak.

Így csak 4.

Ajánlom az elolvasását, mert sokkal jobb rengeteg könyvnél! Viszont mit nem adnék ha olvashatnám Boris Laurent: Ködangyal című könyvét :)!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...