2010. augusztus 25.

L.Hallberg-M.Nordquist: Kedvencünk, Szigge


Arra jöttem rá a Kedvencünk, Szigge könyv olvasásakor, hogy a mai gyerekeknek kétségtelenül jobb a helyzete a könyvek terén. Tévedés ne essék, olvastam én a Tüskevárat és a Két Lottit, Janikovszky Évát is, de felnőttként a gyerekem kezébe adva rá kellett, hogy jöjjek, még nem neki való a gyerekkönyvek többsége. Hosszú, tömény. (Legalábbis szerintem.)

Ez a lovas könyv (jó néhány társával együtt) nagyon kedves történet. Szedése, tartalma, szövege teljesen alkalmas a 7-9 éves korosztály számára, akik még nem vágnak bele a számunkra "monumentálisnak" tűnő művekbe.

A Kedvencünk, Szigge egy gyönyörű fehér shetlandi póniról szól, aki a CSINTALAN lovasiskolában él. A kis- és nagylányok, 4-4-en, ebbe az iskolába járnak Ingelához, hogy megtanuljanak mindent a lótartással és a lovaglással kapcsolatban.
Elina, a könyv főszereplője itt ismerkedik meg Sziggével és a többi pónival és egyből beleszeret a fehér, gyönyörű kancába. Aggódik, amikor a ló megbetegszik, amikor kórházba kerül.

A könyv a gyerekek számára hasznos és érdekes információkat tartalmaz a lovakkal kapcsolatban, leegyszerűsítve érteti meg velük a lótartás csínját-bínját.

Kedves képekkel kísért történet!

Ajánlom a gyerekeknek, főleg a kislányoknak! (A történetnek két részes folytatása van: Csütörtök van? Akkor Szigge! és a Gyerünk, Szigge!)

2010. augusztus 24.

Charles Martin: Ahol a folyó véget ér



Abbie listája:
1. Felülni egy régi körhintára.

2. Hátrabukfenc egy régi repülővel.

3. Tengerparton borozgatni.

4. Meztelenül úszni.
5. Delfinekkel úszni.

6. Lerészegedni.

7. Modellt ülni.

8. Táncolni a férjemmel.

9. Annyira nevetni, hogy már fájjon.

10. Végigevezni a folyón le, egészen Moniactól.



Ki ne látta volna A bakancslistát? Vagy ki látta Az élet nélkülem című filmet?
A filmeket megnézve mindenki elkezdhetett gondolkozni: mi az amit meg szeretnék tenni mielőtt meghalok.
Abbie csupán viccből felelt egy nagyon kíváncsi riporter ilyen irányú kérdésére, nem is voltak benne túl nehezen megvalósítható dolgok 1-2-t leszámítva.

Abbie 35 éves.
Beteg.
Halálos beteg.
Rákos.

Férjét, Dosst kéri meg, hogy a listáján szereplő 10. pontot csinálják végig.
Nekünk olvasóknak hihetetlen lehet ezt a kenuzást elképzelni, de Doss járatos ebben a dologban. Így törvényt megszegve vágnak bele ebbe a kalandos utazásba. Doss evez, Abbie fekszik. Evezünk, harcolunk, küzdünk. Nagyon drukkolunk, hogy sikerüljön nekik.

Miközben telnek a napok a Georgia és Florida államok határaként hömpölygő St.Marys folyón, úgy ismerjük meg ennek a két embernek életét, hátterét, szerelmét.
Azt a szerelmet, amiért fogadalmat tettek:"...egészségben-betegségben.."

"Nem vagyok én mindentudó. Nem teszek úgy, mintha mindent értenék a világon, de tudom, hogy vannak, akiknek szép életük van, vannak, akiknek szép haláluk van, de csak kevesen szeretnek szépen. A miértre nem hiszem, hogy választ tudnék adni. Mindannyian élünk, és mindannyian meghalunk egyszer- ez alól senki nem lehet kivétel. Ami számít, az a kettő között van. Szépen, jól szeretni a másikat…ez már valami más. Ez választás kérdése- valamit újra és újra megteszünk. És újra. Mindentől függetlenül. Tapasztalataim szerint ha ezt az utat választjuk, felkészülhetünk a pokoli szenvedésre. Nem néztem se hátra, se előre. Csak bámultam Abbie-t, és evezni kezdtem."

Bevallom őszintén közhelyeknek tűnő mondatok felett hunytam szemet, mert nem érdekeltek. Sokkal jobban belemélyedtem a történetbe, amiből új információkkal gazdagodtam a művészetek terén, az emberi akaraterő kicsúcsosodása terén, aminek hatására elgondolkodtam saját magamon, aminek hatására sírtam, nevettem.
Ott voltam a St.Marys-en, előttem egy USA térkép volt, és követtem útjukat egészen addig, ameddig eljutottak.

Eljutottak a végéig? Mi volt Abbie 11. kívánsága?

Minden szentimentális lelkületű Olvasónak ajánlom! Szép könyv, öröm olvasni és a kezünkbe venni.

5*

( Végezetül:
1. egy kedves ismerősöm Szeee bejegyzésére utalva: ez a könyv "én vagyok"-talán.
2. a Kiadó-tól megtudtam, hogy jövőre két könyvet terveznek megjelentetni az írótól, ők is most fedezték fel.)

2010. augusztus 21.

Iskola előtt- 1.rész- 2. rész


2 éve hagyomány nálunk, hogy a Gyerekkel az iskolakezdés előtt elmegyünk, és egy nagyot kirándulunk kettesben és beszélgetünk az elmúlt tanévről ill. az előttünk állóról, magunkról és mindenről, ami eszünkbe jut!
Ma megtörtént ez Nagylánnyal=Hannával.
Két éve a Normafát és a Libegőzést választottuk ki, így évről-évre odajárunk. Most is oda mentünk: megbeszélni minden fontosat és nem fontosat; fogadalmat tenni, amit remélhetőleg nem szegünk meg; nevetni-vihogni-kacagni-játszóterezni; kiköpni a tüdőmet mire felérek a kilátóba; nyalókázni, amit soha nem csinálunk amúgy; ismét köszönteni Óriásunkat!

Szuper volt, felhőtlenül boldogok voltunk és még könyvet is vettünk hazafelé.
Klassz: idén Kicsifiú is elkezdi az iskolát és ragaszkodik ő is ehhez a kis Fantasztikumhoz. De....... ő is libegőzni szeretne, így vele is a Normafa lesz a helyünk.
Jajj, de már alig várom. Kíváncsi vagyok vele milyen lesz! :D


Ez a mi Fánk. Mindig meglátogatjuk, megsimogatjuk, és közöljük vele, hogy ő az Óriás egyik lába! (Megvan a másik is. Idén megtaláltuk: elmondhatjuk hatalmasat lép éppen.)






A folytatás:
Kicsifiú (végül) a margitszigeti bringó-hintózást választotta. Tekerhettem egy órán keresztül mivel neki a lába a pedál közelébe sem ért. Ő kormányzott, több-kevesebb sikerrel. Néztük imádott hajónkat, és azt, a kacsák lába, hogy teper a nagy hullámokon...
Fagyiztunk, vele is kellett nyalókázni, de ezek az élmények semmik ahhoz a felfedezéshez képest, hogy Hanna két évvel ezelőtt sokkal komolyabb Lányka volt, mint most Peti.
Nem volt egyszerű vele ez a mai nap, de végül sikerrel zártuk.
Én nagyon klassz eseményeket, dolgokat éltem meg velük, amik kapcsán sokkal okosabb és gazdagabb lettem.


Mindenképpen kéket kellett választani, megkaptuk "Morgót"!







Találós kérdés: Milyen állat ez? Olyan az alja mint a meztelen csigáénak, de a teteje?
Nem tudjuk a választ!

Kakukktojás


Mindenki kakukktojás bizonyos nézőpontból nézve?

Mostanában elég sokat foglalkoztat a dolog: kakukktojás vagyok a családomban. Kire hasonlítok leginkább? Főleg természetben.
Ha szüleimet és nagyszüleimet tekintem, akkor legközelebb egy nagymamám áll hozzám, aki 19 éves koromban meghalt.
(Testvéremet pedig bele sem keverem, mert véletlenül záp-nak nevezném :-S)
Ő volt az, akivel rengeteg időt töltöttem, aki belém plántált sok olyan szeretetet, amit én csak nyújtani tudok. Ő adott nekem olyan értékeket, amelyeket máig őrzök, és idővel elő-előtörnek. (Persze ezt is csak felnőttkoromban értettem meg, amikor már késő volt...)
A családban sokan nem érdeklődnek az "én" dolgaim iránt. Gondolok itt pl. a könyvek szeretetére, vagy a népzene, néptánc szeretetére, stb.
Ha gyerekeimet figyelgetem, hogy milyenek, mit szeretnek, akkor ismét meg kell állapítanom, hogy kevéske tulajdonságomat figyelhetem meg rajtuk.

A Kedves ismer, segített, de a gyerekek nem voltak igazán befogadók. Én pedig nem erőltettem, hiszen: mi értelme lenne? Jelen van napjainkban, megadom a lehetőségeket, de ők választanak bizonyos határokon belül.
Tudom, hogy ez még alakul, de ezek által nem egyszerűek a családon belüli kapcsolatok.
Sok-sok tolerancia szükséges.
Terelgetések, önkritika gyakorlása, hinni abban, hogy jól csinálom. Hinni abban, hogy elérem azt, amit szeretnék: ez pedig mindössze az, hogy megállják majd helyüket a világban, kapcsolataikban mindig megtalálhatóak legyenek az ÉRTÉKEK.

A fejemben lévő célokat idővel módosítgatni kell az ő igényüknek, természetüknek megfelelően.

Ki mondta, hogy a gyereknevelés egyszerű feladat lesz? Senki?....Akkor én miért gondoltam?

Nem rosszkedv íratta meg ezt a posztot. Csak napok óta a fejemben van. Hetek, hónapok, évek óta küzdöttem sok minden ellen és mellett, de be kell látnom, hogy majd kialakul.
Hangolódni kell tovább egymásra. Mindig, mindenkor és folyamatosan.











2010. augusztus 20.

Díj :)


Szánom-bánom, pirulok, de elfelejtettem. Utólag nagyon köszönöm Miestasnak és Szaniknak.
Mindig öröm, ha gondolnak rám, eszükbe jutok.

Nehéz a továbbadás: gurul, repül és tarol mindenkinél aki meg meri írni a véleményét, és ezt számomra is láthatóvá, olvashatóvá válik!

Köszönöm Molyok/Könyvmolyok!

2010. augusztus 19.

Gary Chapman: A házasság négy évszaka


Gary Chapmannel a könyv írójával már régen barátságot kötöttem. A Gyerekekre hangolva, az Egymásra hangolva című könyvei kapcsán belemélyedtem egykor a "szeretet-nyelvek" tanulmányozásába, amiben szerintem van sok-sok igazság.
Ebben a könyvében a házasság intézményét vesézi ki.
Gondoljunk csak bele, milyen hiedelmek/babonák keringenek körülöttünk ha eszünkbe jut a 7 éves ciklus, vagy ha csak az esküvőkön megjelenő rizsszórásra vagy egyéb dolgokra figyelünk. Aztán ha véletlenül nem sikerül a házasság, jönnek az emlékek, mit, hol rontottunk el, mit nem úgy csináltunk ahogy kellett volna.

G.Chapman összehasonlítást tesz könyvében az évszakok változásába és a házasságban. Nem egyszerűsíti le, hogy a tavasz a kezdet, .... a tél pedig az együtt megöregedés, nyugdíjas korszak, hanem ennél sokkal bonyolultabb formában összegzi mondandóját.

A tavasz az új kezdet, amikor izgatottan rendezkedik az új pár, a fantasztikus közös élet előtt állnak. Még mindenben és mindenkiben hisznek, derűlátóak, izgatottak, reményteljesek, boldogok. A legtöbbet szeretnék kihozni magukból és kapcsolatukból.

A nyár a vidámságé, a pihenésé. Házasságunkban komoly előrelépéseket tettünk egymás megértése érdekében, örömteli érzésekkel, a megelégedettséggel élvezzük egymás közelségét partnerünkkel. Ez az "egy húron pendülünk" időszak.

Az őszre azt írja Chapman: a kivülálló számára szép, d belül már a változás jelei találhatók. Megérkezik a szomorúság, az aggodalom, az elutasítás, időszakos kiüresedés a jellemzője.

A tél pedig a hidegség. A házasság telét a ridegség, durvaság, keserűség jellemzi, ami a partnerek merevsége -egymás nézőpontjának figyelmen kívül hagyása- miatt alakulhat ki. Megjelenik a magányosság, az elutasítottság érzése, a csend és a veszekedés váltakozása.

Chapman Amerikában élő házaspárokon keresztül mutatja be ezeket az időszakokat. A fázisok, évszakok után érdekes, érthető nyelven megfogalmazva vázolja fel, milyen módszerekkel lehet a házasságot megújítani. Hét módszerről ír könyvében, ezekből néhány ízelítő:
Tanuljunk a múlt kudarcaiból! Gondolkodjunk pozitívan! Fordítsuk javukra a különbségeket! Használjuk párunk szeretet nyelvét!

Gyakorlati tanácsokat is ad a módszerek első lépésének megtételéhez, és ami a fontos :Gary Chapman támogatja a házasság intézményét!

Kedvelem könyveit, kedvelem megfogalmazásait. Egyetlen gondom csak annyi vele, mint minden ilyennel: ha valakinek problémája van a házasságával és elolvas egy ilyen szakirodalmat vagy esetleg szeretne terápiás segítséget kérni, még nem biztos, hogy működni fog a dolog, mert ehhez is mint a házassághoz két ember kell. Ha mindkettő szeretné, akkor van esély, ám ha nem....

"A házasság évszaki változnak.Azonban valamennyi szakaszban van lehetőség az érzelmi stabilitás és a boldogság elérésére és megőrzésére. Minden évszaknak megvannak a maga kihívásai és nehézségei. (...) A fák ki vannak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak és sok egyéb természeti jelenségnek. Mi, emberek azonban rendelkezünk a döntés képességével. (...) Felvértezhetjük magunkat jó érzésekkel, és élhetünk a nyílt kommunikáció eszközével, melyek segítségünkre lesznek az ősz és a tél átvészelésében."


2010. augusztus 17.

Karen Blixen: Ehrengard – Egy csábítás története


Hogy is mondjam? Nem is tudom mit írhatnék erről az irodalmi alkotásról...
Szavak hiányában nehéz a beszéd. Pedig beszélni, na azt tudok. Szüleim alig várták, hogy megszólaljak, mert csak nem akartam beszélni, ha még nem tudtam akkor éppen azért, ha pedig duzzogtam akkor éppen azért. Aztán amikor beszédfejlődésem a csúcspontjára ért, be nem állt a szám, sőt magvas gondolataim olyan szövevényesen követik egymást azóta is, hogy hadarok, hogy nem hagyom szóhoz jutni a partnert, hogy képes vagyok közbevágni.
Uppsz! Beárulom saját magam...........

Ehrengard történetét egy kedves hölgyike mesélte el nekem. Hú, de szeretném én is megélni, hogy nyugdíjasan egy karosszékben ülve csak mesélek az unokáimnak. (Itt átválthatnék "A nyugdíjrendszer Magyarországon" témára, de nem szeretnék.)

Visszatérve e kecses és bájos leányra, ő lesz Ludmilla és Lothar neves nevezetes hercegi pár egyik segítsége, amikor is kissé pironkodva bevallják, hogy már az esküvő előtt kipróbálták, megtekintették egymás testi képességeit. Pironkodva bizony, mert a XVIII. sz-ban járunk valahol egy arisztokrata családnál.
Hűha, sem a korai nász nem megengedett, sem pedig a "koraszülés" fogalmát nem ismerik. Egy szó mint száz, a fiatalokat egy másik palotába küldik lakni, nehogy kiderüljön a Valóság, ott lesz Ehrengardnak és Herr Cazotte művésznek nagy szerepe.
Kettejük fantasztikus természete és helytállása segít a családon.

Rövidke könyvecske, lassan haladtam, félretettem de csak azért mert az izgalom éppen egy oldallal később kezdődött. Az öreg hölgy csak ült és mesélt. Láttam magam előtt az őszes haját, láttam ahogy maga elé réved, láttam, hogy mosolyog magában, és nem ítélkezik. Mesél, mesél, mintha ő is részese lett volna a történetnek.
Nem dobogott a szívem gyorsabban, nem kaptam belőle semmilyen magvas gondolatot, de tulajdonképpen kellemes volt olvasni.

(Sokszor vagyok gondban az értékeléssel, az "osztályozással". Maradok a régen bevált szokásnál, adok egy négyest, mert nem szenvedtem vele, nem volt olyan rész, ami nem tetszett vagy ellenérzést váltott ki. Egyszerűen jó volt.)

4

2010. augusztus 14.

Alessandro Baricco: Novecento


Úgy simogatja a tenger a bőrömet és úgy melengeti a zongoraszó a lelkemet, mint a Selyem.

Elolvastam mert:
- tenger van benne;
- hajó van benne;
- zongoraszó van benne;
- rövid volt és száguldott felém;
- Alessandro Baricco írta.

Mintha nekem írta volna....

Rabul ejtett ismeretlenül: Az Óceán zongoristájának-meséje.



Beültem a fotelbe, átadtam magam ennek a történetnek. Felkiáltottam: végre valaki nekem mesél! Belemerültem a tengerbe, a zongora hangjába, a boldogtalanság hangjaiba, a boldogtalanságból a boldogságba való átmenet próbálkozásaiba, a félelem kibontakozásába, a megnyugvásba. Azt szerettem volna, aki kézen fogja Novecentot, és átsegíti a nehézségeken…. nem én lettem az, sőt….más sem.

Tánc az óceánnal...
Szeretem a zenés darabokat. Nekem teljesen mindegy, hogy énekelnek benne, énekelnek és táncolnak benne, vagy csak táncolnak benne. Színház az egész világ. Imádom a könyeket, a színházat és még sok mindent.

Novecento... egy könyv hangjegyekkel!

Baricco elvitt egy óceánjáróra, ahol ültem a sarkokban, és hallgattam a muzsikát, a zongora 88 billentyűjének összekapcsolt hangjait. Hallgattam és megismertem Novecento érzéseit. Boldogtalanságát. Boldogságát. Elgondolkodtam életén, elgondolkodtam az életemen. Hallgattam a zenét. Ültem a színpadnál, az első sorban. Magam előtt láttam a trombitást. A hajót. Az embereket. Magam előtt láttam magamat. Félelmetes volt.

"...az istenért, nem lehet, hogy egész életedben csak ide-oda ingázz, mint egy hülye, te nagy vagy, és a világ ott van, csak le kell menned azon a kibaszott lépcsőn, mi az neked, néhány szaros lépcsőfok, istenem, ott mindent megtalálsz, a lépcsőfokok végén, mindent. Miért nem hagysz mindent a francba, és mész le innen, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer. Novecento... Miért nem szállsz le? Miért? Miért?"

Keressük azokat a megfelelő lépcsőket, és ne féljünk lemenni rajtuk!

4/5

2010. augusztus 13.

Eric-Emmanuel Schmitt: Noé gyermeke


Eric-Emmanuel Schmitt. Néhány hónapja, hete még csak ízlelgettem ezt a nevet, mostmár fogalommá vált számomra.
Eljutottam oda, hogy bármit, bármikor megveszek majd tőle, hiszen 3 olvasott könyvből mind a három tetszett.
Amiben egyforma három történet:
- van benne egy gyermek és egy felnőtt kapcsolata, amiből mindketten "profitálnak",
- rövid,
- velős, van mondandója.

Ha visszatekintek az Ibrahim úrra, vagy az Oszkár és Rózsa mamira, elmondhatom, hogy teljesen más a Noé gyermeke.

A II. világháború alatt játszódó történet főszereplői Joseph a 8 éves zsidó kisfiú és Pons katolikus atya, aki az egyedül maradt zsidó gyermekeket a "Sárga Villa" nevezetű házban nevelte, óvta.
Kapcsolatuk alakulása, a történet menete elindult egy pontról, eljutott a végkifejletig, miközben a vallás súlyos, fajsúlyos, fontos kérdéseit érintette.

Legalábbis számomra fontosakat.
A hit: kinek fontos , kinek nem. Ki érti, ki nem. Ki ismeri a vallások közötti különbségeket, ki nem. Ki törődik ezekkel a különbségekkel, ki nem…..

Soha nem tagadtam, hogy hívő vagyok. De miben is hiszünk? Ki ebben, ki abban. Schmitt számomra fontos mondatokat alkotott, amiknek megalkotására ÉN eddig nem voltam képes.
Könnyű a dolgom, valaki megtette ezt helyettem, én pedig ízlelgetem ezeket, és egyre tisztábban látok. Pl.
"Az emberek komiszak egymással, de ez nem Isten baja. Szabadnak teremtette az embert. Az örömünk és a fájdalmunk nem függ össze a jó és a rossz tulajdonságainkkal. (...) Isten nem avatkozik a dolgainkba."

Nehéz írni most. Tetszett. Noé bárkája? vagy Noé gyermeke? Mi a közös? Mi a más? Mi a lényeg? Mi a mondandó? Miért elég ez a rövidke történet? Olvassátok!

A kedvenc mondataimat megosztom mindenkivel:
"Ne is kérdezzék, milyen volt az anyám: le lehet írni a napfényt? melegség, erő, vidámság sugárzott belőle. Jobban emlékszem arra, milyen hatással volt rám, mint a vonásaira. Mellette folyton nevette, nem érhetett semmi baj."

Nem tudom elhinni, hogy egy majdnem 8 éves kisfiú ilyen komolyan tud gondolkodni, ezért:
4/5



2010. augusztus 11.

Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen


"Mindvégig sajnáltam, hogy gyermek volt.
Felhőnek kellett volna lennie.

Olyannak, amelyekbe elbújnak a madarak,

ha félnek."

(Miltos Sahturis)

Félelmetes, hogy milyen érzéseket képes kiváltani egy könyv. Miért is mondjuk egy könyvre, hogy tetszik? Jó a története? Jól van megírva? Szépek a mondatok? Magunkra ismerünk benne? Elgondolkodunk rajta?
Vannak nem tetszőek: ezért, azért valamiért.
Vannak tetsző-kikapcsolódós könyvek, amelyek mosolyra fakasztanak, elgondolkodtatnak.
Vannak tetsző, de felzaklató könyvek.
Vannak tetsző-felzaklató-megsirató könyvek.


Elina Hirvonen ez utóbbit érte el nálam. Megijedtem, megrémültem, miért is?

Félelmetes, hogy milyen érzéseket képes kiváltani egy könyv. Milyen gondolatok, emlékek törnek elő a felszínről, a mélyről?

Anna és Ian.
Anna és Ian családja.
Anna és Ian családi háttere.
Anna és Ian gyermekkora.
Anna és Ian gyermekkora, emlékei.
....amelyek befolyásolják életüket, ami nem engedi a változtatást, aminek hatására változtatni akarnak, aminek hatására elgondolkodnak, hazudnak maguknak, becsapják magukat, hibáztatják magukat, kapcsolatokat keresnek, szerelmesek lesznek egymásba. Szerelmesek lesznek egymásba? Inkább két szárnya törött kis madarat látok magam előtt, egyiknek a jobb szárnya, másiknak a bal szárnya van eltörve; egymást támogatva próbálják túlélni az életüket.

Anna családjában tragédiák sora megtalálható, ami rányomja bélyegét az egész család életére: bántalmazás, őrültség...
Ian családjában, életében is megtalálható a kirekesztettség, az elmebetegség...

Két felnőtt ember kapálózása, fuldoklása, életben maradása, miközben megtudjuk, miért is kapálóznak, küzdenek, fuldokolnak. Miért is nem képesek felnőttként a normális életre?

Elgondolkodtam: ha felmenőink életében valamiféle nyomot hagyó tragédia történt, a mi életünkre is kihat? Egyértelmű, hogy mi is szenvedni fogunk?

Olvastam a könyvet, kívülről láttam a két családot, főleg Annát és Iant........, aztán hirtelen beléptem a történetbe, megijedtem....., minden esemény, történet, amit nekem meséltek, egyszer csak a szemem elé tárult, átlényegült a mondandó az én eltelt 35 évemre, és remegve kezdtem figyelni, mindez kihat-e majd a gyermekeim életére, vagy a még előttem álló évekre.

Ki mondhatja ki, hogy jó az életünk? Hogy könnyű az életünk? Hogy ne siránkozzunk? Csak magunk. Mi magunk!

Anna próbálkozott. Talán a legnormálisabb, legegészségesebbnek próbálta beállítani az írónő az összes személy közül. De nem az. Szerintem súlyos beteg ő is. Lelki.

Elina Hirvonen jó könyvet írt. Elgondolkodtatót, magunkba nézőt, lelkizőst. Remegek. A múlton, a jelenen, a jövőn.
Félhetek. A múlt miatt, a jelen miatt, a jövő miatt. De nem teszem! Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád!

Egy könyv, ami felerősít mindent! Sír a kislányom az edzőtáborban, ilyen soha nem fordult még elő. Hiányzunk neki. Legszívesebben ülnék a kocsiba, és tepernék érte. Jó lenne? Mi a jó? Honnan a manóból tudjam, hogy mi okoz neki jobbat/rosszabbat? A tábor kötelező, nem újdonság számára. Ott lennék, ölelném, babusgatnám, ehelyett itthon küzdök a szomorúsággal.

Sajnálom Annát a könyvben. Sajnálom az egész életét.
Sajnálom Iant a könyvben. Sajnálom az egész életét.
Sajnálom Anna és Ian kapcsolatát. Sajnálom az egész közös életüket.

"Olyan gyerekkort akarok, amire lehet emlékezni. Olyan életet, amiről lehet másoknak beszélni. Olyan testvért, akinek van igazi élete. (...) Egy átlagos nő akarok lenni, padon ülni egy napos délutánon, várni valakire, vagy készülni valahová."

Ne olvassa az, aki nem bírja a gyermekbántalmazást.
Ne olvassa az, aki szórakoztatásra vágyik.
Ne olvassa az, aki nem akar sírni, szomorkodni.

Olvassa az, aki irodalomra vágyik. Kortárs szépirodalom, ami egyáltalán nem "szép"!

5

2010. augusztus 8.

Változások itt és errefelé



Sablont váltottam, mert kezdett zavarni, hogy úton-útfélen szembejött velem a könyves gyári sablon. Így keresgéltem, de megalkuvásra kényszerültem.
Olyan igazi, nekem tetsző könyves hátteret nem találtam, de időközben rájöttem, hogy nem is annyira lényeges, hiszen nem csak könyvekről írok. Így lecsaptam erre, amin megtalálható (majdnem) minden nekem tetsző: fotó, hajó, kávé, és a füzetbe beleképzelem az ide leírt könyves- és nem könyves élményeimet.

Most ez marad.
Ki tudja meddig?
Én sem tudom.

Néha kesze-kusza összevisszaságra vágyom. Néha napraforgós réten futkároznék. Ami mindig biztos, az a víz látványa, a könyvek olvasása, és egy jó fotóapparát- ami éppen nincsen, mert a mostaninak a végzete K.O.

Tulajdonképpen pici-kicsi-nagy-hatalmas változások történnek mostanában az életemben.
Most éppen egy olyan, ami mély szomorúságot okoz. Mivel meghoztunk (ill. szüleim meghoztak) egy döntést, most már csak azt kívánom hogy minél gyorsabban sikerüljön kivitelezni: sikerüljön eladni azt a házat, amiben felnőttem, amiben családot alapítottam, amiben el van ültetve a gyermekem fája.

Változunk, változik minden: az időjárás, ami a felettünk lévő felhőket mozgatja, ami a körülöttünk lévő színvilágot változtatja, ami kihat a hangulatunkra, a cselekedeteinkre stb.

Megváltoztattam a sablonomat. Én maradok itt, ilyen-olyan-amolyan: amilyenekké ezek a felhők alakítanak.

Nyaralni voltunk ...........



Sok év után talán elment az átok, mert sikerült viszonylag jó időben nyaralnunk. Ettünk-ittunk nagyokat, fürödtünk, kirándultunk, sümegi várat másztunk, hűtőmágneseket vettünk. Aztán van még közös nyakláncom az Aprónéppel.
A hűvös is elért minket, akk
or bevonultunk az élményfürdőbe, majd a nyaralás lezárásaként kalandparkoztunk és boboztunk.

I love Balcsiiiiiii!

Köszönöm a Családomnak a szép napokat, és köszönöm a siófoki napokat Bozs-nak és tüneményes családjának! Tényleg szuper volt!





Imádott hajóim
:



















2010. augusztus 4.

Garth Stein: Enzo, avagy az emberré válás története


„… amikor egy eb a végére ér kutyaként élt életeinek, a következő inkarnációjában emberként tér vissza majd. Mindig is úgy éreztem, hogy majdnem ember vagyok. Tudtam, hogy van bennem valami, ami megkülönböztet a többi négylábútól. Igaz, ugyan, hogy egy kutya testébe vagyok belegyömöszölve, de ez csak egy burok. A lényeg – a lélek- belül rejtőzik. És az én lelkem nagyon is emberi.

Készen állok rá, hogy emberré váljak, bár azt is tudom, hogy ezáltal elveszítem majd mindazt, ami addig voltam. Az emlékeimet, az élményeimet. Szeretném magammal vinni a következő életembe –annyi mindenen mentem keresztül a Swift családdal!-, de persze nem sok beleszólásom van a dologba.”


Az Enzo –számomra- egy különleges történet. Enzo egy kutya.

Bár ez a könyv nem egy tudományos irodalom, mégis azt kell mondanom, hogy megerősített abbéli hitemben, hogy a kutyák egy csodálatos élőlények. Enzo maga a csoda!


A Swift család történetét Enzo, a keverék kutyus meséli el nekünk. Az ő szemszögéből ismerjük meg Dannyt és családját: feleségét Eve-t és kislányát Zoët. A család története, drámája jelenik meg szemünk előtt, betegségek, halál, pereskedés, szomorúság, amit a kutya kommentálásában, véleményeivel és gondolataival fűszerezve élhetünk át.

Enzo szeret tévét nézi. Sokat néz tévét, megesik, hogy egyedül is bámulja a csatornákat, és szívja magába az információkat. Enzo szeretne emberré válni, szeretne beszélni. Bár mimikájával, csaholásaival és fejlett intelligenciájával képes érzelmei kimutatására, de ez mégsem elegendő: a kutya meglátásai, gondolatai fontosak lehetnének a történetben.


Denny amatőr autóversenyző. Kutyája, aki életében az első helyek egyikét foglalja el, nagyon szereti az autóversenyzést, a felvett videókat; kedvence régen Ayrton Senna volt. A könyvben nagyon sok az autóversenyzéssel, az autóvezetéssel kapcsolatos párhuzam, ami sajnos nekem néha túl sok volt. Sok, mert nem mindent értettem, de mindenképpen nagyon eredeti ötletnek tartom ezt a fajtájú/irányú/tartalmú párhuzamot.


A könyv egyik mondandója számomra: ne adjuk fel. Az első körben még senki nem nyert menetet, de az utolsóban már sokan elvesztették.


Szeretem a kutyákat, szeretem Enzot, szeretem a saját kutyámat és hiszek a történetnek.


„Láttam egy dokumentumfilmet a Mongóliában élő kutyákról. Azt mondták, hogy miután az eb meghal, emberként tér vissza majd. (…) Ebben a dokumentumfilmben még azt is mondták, hogy miután a kutya meghal, a lelke kiszabadul a körülöttük lévő világba. Kiszabadul, hogy végigszáguldhasson a világon, a mezőkön- hogy élvezze a földet, a szelet, a folyókat, az esőt, a napot… Amikor a kutya meghal, a lelke szabadon szárnyalhat, amíg csak készen nem áll az újjászületésre.”


Elsősorban azoknak a kutyatulajdonosoknak ajánlom a könyvet, akik „hisznek” a kutyájukban és egy jól megírt élményre vágynak, másodsorban pedig minden olvasni szeretőnek, mert egy jól megírt történetet olvashatnak el. Szerintem.

Vajon ott lehetünk Enzo halálánál, megtapasztalhatjuk, hogy emberré válhatott; … miről is szól a történet tulajdonképpen? ……. Csak 350 oldal……… :))


4/5



2010. augusztus 1.

Bolgár György: Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten



Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval irodalmi alkotása után mindenképpen kíváncsi voltam erre a könyvre, kíváncsi voltam, hogy egy általam kedvelt képből Bolgár György mit tud fantáziálni.
Érdekes volt elolvasni, ráadásul véletlenül éppen egy másik francia illetőségű festőművész könyve után olvastam, és nagyon érdekelt ez a téma ebben a formában is.
(A festmény Georges Seurat neoimpresszionista francia festő alkotása, aki ezt az irányzatot ezzel a képével elindította.)

Prológus, 6 fejezet, Epilógus= Rövid festmény bemutatás után megismerkedtem 6 szereplő előéletével, akiket a Seurat ráfestett a képre, majd az Epilógusban felkerült az "i"-re a pont, azaz minden kirakó-darab a helyére került, és a festmény elkészült.

A könyv olvasása közben megismertem Madeleine történetét, a Csónakos élvezet-hajhász életmódját. Bepillantottam rövid ideig egy hadnagy nem mindennapi életébe, majd egy amerikai-francia ruhagyáros férfi ön- és anyakeresésénél asszisztálhattam. A kürtös egy "nem mindennapi" napjába is betekintettem, majd az özvegy magánnyomozó házassági hirdetését is feladtam.
Mind-mind szerencsétlen sorsú emberek, akik tele vannak szomorúsággal, bánattal, vagy legalábbis hányatott sorssal, ami olyanná alakította őket, amilyeneknek a festményen láthatjuk őket.
Bolgár György történetet varázsolt a kép egyes szereplői köré. Számomra nem tökéleteset (helyenként a történet nem tetszett, helyenként a kidolgozottság, helyenként az érzés), de tulajdonképpen mi a tökéletes? Valaki számára a festmény sem szép. Valaki számára a franciák nem jók, valakik számára a XIX.század nem tetszetős.
Arra mindenképpen megfelelő, hogy leüljünk a kép elé (nekem a monitorom háttérképe jelenleg), figyeljünk, átadjuk magunkat az akkori francia korszak ruhatárának, normáinak, történelmi hátterének, és olvassunk. Nézzük a képet és fantáziáljunk. Bár a mondatok megfogalmazása nekem túl egyszerű, de kárpótolta a látvány; az alakokat legalább részben megismertem, így tudom, hogyan kerültek vasárnap délután a Grande Jatte-szigetre.

Vihar volt készülőben, egymásra találások voltak készülőben.... egyszer csak, váratlanul lecsapott a villám. A szigetre, az életekbe, és hatalmas változásokat hozott a szereplők számára.

4.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...