2010. május 29.

Búcsú az óvodától......


Kicsifiú búcsút vett az ovitól. Vannak néhányan, akik a nyarat is oviban töltik. Mi nem. Alig várom, hogy együtt Legyek az Enyéimmel.

Kicsifiú búcsút vett az ovitól. Valaki ballagásnak mondja.

Köszönet a tartalmas 4 évért az óvónéniknek Violetta néninek, Zsóka néninek!
(Külön megköszöntem az "Illetékesnek" a sok-sok pluszt, amit nem tanítanak a főiskolán, amire nem tanít meg az élet, ami "csípőből jön", ami csodával határos módon árad ebből az óvónéniből.)

Érdekes érzés ez búcsú. Itt a "VÉGE" felirat. A Lány után a Fiú is az iskolapadot és a ceruzákat koptatja majd. Nem járok az ovijukba nap-nap után. Nem fogok három helyre szaladni: már csak kettőre.

Néztem az ünnepi műsorukat, és megint feltettem magamban a kérdést: "Miből lett a cserebogár?" 4 éve izgatottan készültünk a minicsoportba, most elmegy az egész csoport. Kiürül a terem, jönnek az új kicsik, akik izgatottan fognak beleülni az óvónénik ölébe, ámulnak-bámulnak rájuk. Vajon kié lesz a pöttyöslabda jel? Olyan sok ez a 4 év. Olyan hosszú volt, mégis olyan gyorsan elröpült.
Többet töltött az óvónénikkel, mint velem. Én több időt töltök a saját ovis csoportommal, mint velük. Érdekes-nem annyira kellemes érzés ez.

Az élet megy tovább, forog a kerék, peregnek a napok! Az ovis barátságok megmaradnak-e? A Lánynál nem maradtak meg, én nem is erőltettem. Most szeretném, mert ezek a Fiúk (négyen-öten) annyira jóban voltak 4 éven keresztül. Reménykedem, hiszen hárman egy iskolába mennek. Bár nem egy osztályba, de hátha sikerül nekik, nekünk.

Olyan véges...
Köszönöm a jóérzéseket visszatekintve a Lány ovis életére is!

2010. május 25.

Gyermeknapra...

Veress Miklós: Vaseszű Mihók

Megkérdeztem az apám,
hátha megmondja talán:
miből van a vas,
miből van a víz.

Azt felelte az apám:
Ezt se tudod kiskomám!
Vasból van a vas,
vízből van a víz.

Megkérdeztem az anyám,
hátha megmondja talán:
miből van a só,
miből van a sár.

Azt felelte az anyám:
Ezt se tudod kiskomám!
Sóból van a só,
sárból van a sár.

Most már én is okos vagyok,
mindentudó szemem ragyog:
apából van az apám,
anyából van az anyám.
Én meg gyerekből vagyok.



Gyerek vagyok, de ezt sokszor nem érzem. Döntéseket hozok, intézkedek teszek-veszek. Merek vitatkozni a szüleimmel, bár még mindig nem szeretik, ha ellenkező véleményen vagyok, mint ők.

Gyermeknap lesz. Kapok egy ölelést, puszikat, örülnek, hogy vagyok nekik.
Ha kérhetnék valamit gyereknapra, csak azt kérném, hogy kimehessek egy napsütéses, meleg napon a tó partjára egy könyvvel egyedül: pihennék, hallgatnám a csendet, nézném a horgászokat. Egyedül, ők pedig unokázzanak.



..és nem kérem, mert olyan kevés kihasználható időt töltünk Mi együtt, hogy képtelen vagyok egy egész napot egyedül tölteni a saját gyerkőceim nélkül. Bevallom őszintén: jó lenne. De tudom, hogy el fog jönni ennek is az ideje. Elérkezik az az időszak is, amikor a gyerekeim becsukják a szobájuk ajtaját. Így egyelőre nem az én gyerekségemet "ünnepeljük", hanem a majdnem 9 és majdnem 7 éves családtagokét!

Gyerek vagyok.... remélem még sokáig.

2010. május 23.

Bartis Attila: A nyugalom



NEM, NEM VAGYOK NYUGODT!

Tulajdonképpen megdöbbenéssel ülök. Nem is tudom, hogyan kezdjem el a véleményalkotásomat.
Amikor olvasok, formálódni szoktak fejemben a gondolatok. Természetesen ezeket el szoktam felejteni, így a könyv elolvasása után leülök, és spontán írom le a sorokat. Nem szokott gondot okozni.
Most, Bartis Attila könyve után nem így van.
Le lehet-e írni azt a sok szörnyűséget, brutalitást, erőszakot, félelmet, kiszolgáltatottságot, betegességet, amit e regényben olvastam?
Benne volt egy társadalomkritika, a rendszerváltás okozta változások, törések amelyek az emberek életében, munkájában, családjában következtek be.
Benne volt a csalódás: csalódás mindenkiben: családban, emberekben.
Benne volt a magány: emberek, akik kihasználják egymást, a bennük lévő szeretet mögé bújnak, elrejtőznek, elmenekülnek, tulajdonképpen nem is értik a szeretet nyelvét.

Felmerült bennem a gondolat: mindenki kerülhet abba az állapotba, hogy nem látja értelmét az életének, illetve lehet, hogy nem is foglalkoztatja ez. Mindenki tudja vagy érzi, ha eléri ezt a "legalsó" állapotot milyen szavak hagyják el a száját, milyen gondolatok másznak a fejébe, ott kúsznak, és ha nem vigyáz elfertőzhetnek mindent ott belül. Meg merjük ezeket fogalmazni? Ki merjük ezeket mondani?
Bartis Attila regénye felbosszantott, két vállra fektetett, sikítottam, hitetlenkedtem, sírtam vagy éppen nevetettem azon, hogy "ilyen nincs is"- kizárt dolog, hogy ez így megtörténhet, ez abszurd! Ledöbbentem.

Az már csak részletkérdés, hogy Weér Andor, 30-as éveiben járó író adja ki magából azokat a pozitív és negatív indulatokat, amik folyamatosan felszínre törnek benne, amelyek közül az egyik oldal majdnem mindig győz, még ha nehéz küzdelemben is.
Weér Rebeka, Fehér Eszter, Weér Judit, Jordán Éva mind-mind fontos szereplői ennek a történetnek. Hogyan élnek, hogyan vannak kapcsolatban a regény mesélőjével Weér Andorral, hogyan befolyásolják a férfi életét? A férfi hogyan befolyásolja ezeknek a nőknek életét? Hogyan hatnak ezek mind egymásra. Körben-körben, és a kör bezárul.
Kedvenc karakterem Fehér Eszter, ne kérdezzétek mért, ez csak egy érzés. Ha elolvassátok, talán megértitek!

Jobb lett volna nyugalomban olvasnom, most ez egyszer zavart a családom, a környezet, a kutya. faltam (volna) a sorokat, figyeltem, ideges lettem, összecsuktam, félredobtam, felfordult a gyomrom, rosszul lettem, aztán elemi láthatatlan erő húzott vissza hozzá. Ez adná a nyugalmamat? AZ én értékrendszeremmel össze nem egyeztethető családi kapcsolatokról olvastam.
A Weér családnak nem volt meg ez a nyugalma, pszichés betegségekben szenvednek, zsarolásokkal, kínokkal élik megváltozott életüket.
Velük éltem, velük ittam a mentateát. A jegesteát. Figyeltem őket, ahogy a szem a borítóról. Komolyan, érdeklődéssel.

Nyugalom, ami nyugtalanná tett.
Nyugalom, amitől ideges lettem.
Nyugalom, amibe beleőrültem.
Nyugalom, amibe beleszerettem.
Nyugalom, ami visszaemlékeztetett.
Nyugalom, ami felébresztett.

5.

2010. május 20.

Tikkasztó hőségre vágyom, és kitikkadok lassan..


Nyári szünet!-kiáltom egyre hangosabban. (Vágyódom egy csendes halászfaluba..)

Van még jó néhány nap, vár rám egy évzáró, ami csak félig van megszervezve, de nem csüggedek. Volt egy szülőim, ezt nem részletezem, előttem áll egy egész napos kirándulás a csoporttal, amit már ismét teljes értékű kolléganő nélkül töltök el. Aztán majd paprikáskrumplizok is az ovi udvarán, megsiratom Fiacskámat, ahogy elbúcsúzik az ovitól. Addig be kell szereznem fekete gatyát és fehér inget! Mert bár ezt könnyebbség miatt kérik az óvónők, de nekem épenhogy teher, mert ilyenünk nincsen. :(
Ehhez hozzátenném, hogy nem kedvelem ezt a fajta "ünneplőruhaságot" az oviban, mert én nem vagyok fekete/fehér párti, és nem is kértem az én ovisaimtól. Na, majd riadóztatom az ismerősöket, hátha nekik van és reménykedem:
- hűvös lesz 28-án
- vagy a rövid fekete gatya engedélyezett :).

Aztán túl vagyok Peti első 1.osztályos szülőién, amin megint megállapítottam, hogy vannak túlaggódó/túlintelligens/"nemérteksemmihez"/"milyenleszazénkicsikémnekaziskolában?" szülők. Hogy én milyen vagyok? Azt hiszem, nem várom el a tanítónéniktől azokat a dolgokat, amik nem az ő feladatkörükbe tartoznak.
Előttünk állna egy Peti ovijának a sportnapja, amire nem szeretnék elmenni, mert két éve a korosztályosat nyertük meg, tavaly pedig az egész oviban elsők lettünk. Most megfutamodom, mert Kicsifiam ismét első szeretne lenni. Csendben, halkan megjegyzem, hogy minimax-hajójegyet is nyertünk, amin való részvételünk az agysejtjeimet rombolta.

Szóval tikkadok: bőszen számolok vissza, fel is vállalom ezt, még jó néhány oldalnyi évet lezáró papírmunka vár rám, néhány kreatív-ajándék megalkotása, de már látom a fényt az alagút végén!
:-D
Jó ez a pedagógusi munka, csak a bértáblán szereplő összegek növekedhetnének. ...
(.........a szabadságom első napjaiban elutazunk, a Fiú focitáborban lesz, esélyem sem lesz kialudni magam: ez viszont nagyon szomorú.)

Hirtelen rájöttem, hogy Nagylány Hannáról nem esett egy szó sem. Hebrencske, remélem viszonylagos zökkenőmentességgel leszünk túl az év végi iskolai hajrán. Egyre kevesebbszer, de még mindig gyakran teszem fel Janikovszky Éva egyik fontos kérdését: Kire ütött ez a gyerek? (Könyvudvarban 990,-, egyszer beszerzem biztosan. )

Imádom mindkettőmet!

És ne felejtsem el azt sem: kedves Könyvmoly ismerőseim szerint túl sok depresszív-hangulatú könyvet olvasok. Tényleg Csajok?? Vonzzák a kezemet ezek a kötetek, mint mágnes a vasat.

2010. május 16.

Jean Mattern: Király fürdő



Magány.
Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Valami akadályoz. Az Úr adta-elvette. Ez a két szó.

Mindent elsöprő magány. Akkora, hogy ezen nem lehet túllépni. Vagy inkább menekülés az ismerttől, inkább az ismeretlen választása.

Gabriel története. Gabriel élete. Gabriel kapcsolatai.
Léo és Laura: két fontos személy. A barát és a szerelem.

Leoval való barátsága igazán egyoldalúnak tűnt: Léo mesélt, ő hallgatott. Ez valószínűleg nyomasztotta barátját, de G. képtelen volt megnyílni előtte. Léo fájdalma testvére elvesztése miatti gyászában alakult ki, Gabriel magára ismert ebben a történetben, felhasználta és kihasználta ezt a barátságot.
Érdekes érzésem volt e barátságról szóló mondatok leírása közben: valóban létezik ilyen barátság fiúk/férfiak között? Soha nem hallottam ilyenről, sőt nem is tudom elképzelni. Valószínűleg szegényesek az információim vagy a fantáziám ezzel kapcsolatban. Két fiú, akik közelében gyerekkorukban tragédia történt. Akik hordozzák ezt a negatív eseményt, akiknek megnehezíti életét ez az esemény.

G.képtelen a barátságokra: a magányra hivatott. Adni-elvenni: minek kapjak, ha aztán nem lesz? Minek legyek boldog, ha annak egyszer vége lesz? Hogyan tudok boldog lenni, amikor ezt a nyelvet nem értem? A boldogság, a társas kapcsolatok nyelvét.

Laura: ki ez a nő? Hogyan sikerült elvarázsolnia a férfit? Mivel? "Attól a pillanattól kezdve szerettem Laurát, hogy meghallottam a nevetését." Laura volt Van Gogh napraforgója... Gabriel élete egy Rembrandt képhez hasonlít: Jeremiás siralmaihoz. Merengés, töprengés, szomorkodás.
Miért nem sikerült nekik? Nem tudunk kibújni önmagunkból? Nem tudunk változni? Gabriel nem tud változni vagy nem akar változni?
Mosolytalan, boldogtalan, barátságtalan, magányos. Keres-kutat-nyomoz. Keresi gyökereit, keresi a sok Miért?-re a válaszokat. Keresi, de aztán nem is igazán szeretné megválaszolni ezeket.

"Az Úr adta. Az Úr elvette. És ebbe bele kell törődni. És folytatni tovább. Ez volt a törvény. Az élet örökre elragadta. (....) Az anyám nem értette meg, hogy a gyermekkorom összetört abban a pillanatban, amikor Marianne teste összetört, egy októberi estén, egy kanyargós úton Champagne-ban. Jóvátehetetlenül. Az anyám nem látta, hogy én képtelen vagyok túl lenni rajta."

Gabriel szenved. Képtelen megnyílni, képtelen szeretni. Szeret, de nem jól. Inkább a magányt választja. Bár megpróbál kérdéseire választ kapni, a válaszok nem érkeznek el hozzá. Hogyan képes így élni? Nem értem meg őt. Itt áll egy harminc-egynéhány éves fiatalember, aki képtelen változtatni. A szenvedést választja. Megráznám őt és kiáltanám neki: "Hahó fiatalember! Ébresztőőőőőőőőő!"
Reménykedik, de fél megtenni a lépéseket, fél a következőtől, fél a következménytől.
Tulajdonképpen szerencsésnek tartom Laurát, hogy nem kell ezzel a férfival élnie tovább. Sajnálom Gabrielt, de az első lépés megtételéhez és kivitelezéséhez olykor nagy bátorság kell.
Haragszom rá. Haragszom a szülőkre. Drukkolok neki: "Megadatik-e még nekem, hogy becseréljem az életemet egy másik életre? Hogy kinyissak egy másik ajtót, megtaláljak egy másik utat?"

Mostanában sok magányról szóló irodalom jön az utamba. Elképedek, megrettenek, felkarolok.

A történet szépen van megfogalmazva, mégsem tudok 4-nél jobbat adni, mert voltak benne számomra felesleges történések, hiányoztak fontos mondatok. Nekem. Itt és most. Ebben a pillanatban, 2010.május 16-án, amikor elolvastam.

2010. május 15.

Egy nap Pécs városában...


Kirándulás, pedagógus kirándulás.

Bevallom őszintén, így a tanév vége felé én nagyon fáradt vagyok. Sok munka, fáradt, változékony hangulatú gyerekek, változékony hangulatú én... még sorolhatnám.

A két napos kirándulásról én az első este hazajöttem, mert esküvői meghívásunk van.
Pécs: gyönyörű, még mindig. 16 éve voltam utoljára ott, akkori kedves barátomnál (hahó Olivér), de még mindig élénken él bennem, hogy szeretem Pécset.



Időjárásunk kedvezett: 25-27 fokos verőfényes napsütésben róttuk az utcákat........ na és a múzeumokat. Bevallom őszintén, nekem sok volt ez a művészet. Beszélgetésre, sok-sok beszélgetésre-kávézásra vágytam kis művészettel fűszerezve. Sajnos az én aznapi értékrendemben ezek aránya felcserélődött.





Sebaj!
Megtekintettem Munkácsy Mihály Krisztus trilógiáját, a festmények akkora hatással voltak rám, hogy nyáron szeretném elővenni a Dallos-könyveket. Képes lettem volna egyedül leülni a terem közepébe, és csak bámulni.
Így csak arra volt időm, hogy keressek kedvenc karaktereket a festményeket, és kiválasszam a három közül a kedvencet: a Golgota lett.

Molyos ismeretlen-ismerőseimnek köszönhetően tudtam, hova kell mennem antikváriumba is. Meg is találtam őket:
1. a drága tényleg drága
2. a kutyásban csak a kutya ugatott, a néni rögtön jött, ami nem is volt annyira rögtön
3. a harmadikban nem volt időm.

Az érzés megcsapott, de könyv nélkül tértem haza.
Hazafelé vonatoztam 3 órát, olvastam.

Visszatérek Pécs! Kevés voltál nekem! Szeretnélek a színházban érezni, szeretném ismét magaménak tudni Csontváry munkásságát, mert erre nem volt idő), szeretnék barangolni a tereken!

Kutyáimra emlékezve avagy, John Grogan: Marley & Én



Kutyák!

A világon létezik három csoport (az én felosztásomban):
1. nem szeretik a kutyákat,
2. szeretik a kutyákat, de csak a szabad levegőn kerti vérebként,
3. és végül akik beengedik, családtagként bánnak velük, közelebb engedik magukhoz a kuttyot.

Egyértelműen a hármas csoportba tartozom. Évek alatt alakult ki, Kedves nagy nehezen elfogadta, mert ő alapjában Ketteske volt. Megfontoltan elmagyaráztam, hogy utálom a hideget, így semmilyen kutyát nem fogok simizni, este, amikor megérkezem haza; ő is egy családtag számomra; milyen klassz, hogy folyamatosan látjuk őt, nevelhetjük; stb.....
Életem 35 évében a 4. kutyával élek. Gyermekként egy pöttyös dalmatát szeretgettünk, ő volt a kinti kutya, a fent említett érzéseim, akkor fogalmazódtak meg. Ármikánkat 10-12 évesen elaltattuk folyamatos csigolyabetegség miatt: nem tudott néha felállni, nagyon fájt neki.
Másodikként úgymond nászajándéknak vettünk magunknak egy aranysárga spánielt, Bonifácot. Ő egy idegesféle állatka volt, meg kellett tanulni a gyerekeknek, hogy mikor közeledhetnek hozzá, mikor hagyják őt békén; szegény Boni szép lassan a felső szintről leköltözött a szüleimhez ( annyira kiszámíthatatlan volt), amikor a gyerekeink világra jöttek. A megismerkedés után már rendben ment minden. A spánielekre jellemző hatalmas, gyógyíthatatlan fülbetegség vitte el a kutyamennyországba 10 évesen.
Ekkor azt mondtuk Apukámmal (ő a másik Mániás), nem kell kutya!
Aztán egy hónap elteltével már kezdtem betörni Kedvesemet, hogy "kutya nélkül lehet élni, de minek?", és amúgy is "Lányunk fél a kutyáktól, Fiúnk pedig hatalmas vonzódást érez, így mégis kellene", szóval eleget doromboltam, így a nyaralásról egy vizslával jöttünk haza. Szerelem volt első látásra, halála 7 hónapos korában megrendített: "szél-kifújta" kapunkon kirohant egy autó kerekei alá: műtét, szenvedés, majd az elaltatás kimondása.

Mostani kuttyunk: egy fekete-szürke minieb: George, a bichon havanese. Természetesen szobakutya, de bármikor kimehet a kertbe a barátjához Borishoz a németjuhászhoz.

Csak azt bánom, hogy minden kutyám utolsó percei elől menekültem: képtelen lettem volna ott lenni az utolsó levegővételénél.











A Marley & Én ezeknek az érzéseknek az igaz története. Egy labrador (Marley) és gazdái-családja életét kíséri nyomon, csakis a kutyára koncentrálva. Olykor elhűltem, miket csinált ez a rossz kutya, sírtam-nevettem a családdal.
A hatalmas szeretet, amit a kutya iránt éreznek, árad a könyv lapjain keresztül. Kevés személy vélekedik így, fogadja el a családtagként a szeretett állatot, mint ez a család.
A végét végigsírtam, pedig a könyveken nem sírok általában. Fantasztikusan megfogalmazta benne az író a fájdalmat, az elvesztést, az állat családból való hiányzását.
Megtörtént esemény.
Kellemes/kellemetlen; vidám/szomorú; jó/rossz.
Olvasd el, ha a kettes vagy hármas csoportba tartozol.

"Mindennek ellenére, a csalódások és a be nem teljesült várakozás ellenére Marley egy egyszerre felbecsülhetetlen értékű és ingyenes ajándékot adott nekünk. Megtanított bennünket a feltétel nélküli szeretetre. Hogyan adjuk, és hogyan fogadjuk el azt. Ahol ez megvan, minden más rendben lesz."

4.

2010. május 12.

Jens Christian Grøndahl: Virginia


Hogy úgy mondjam, szóval..... nem is tudom, hogyan kezdjem, de nem is tudom mit lehet erről a könyvről írni?
Meresztem a szememet, nézek magam elé, gondolkodom, vagy legalábbis próbálok, hátha ki tudok préselni magamból egy-két értékelésre szánt mondatot:
1. Nem tetszett.
2. Csak azért nem tettem félre olvasatlanul, mert 98 oldalas. Gondoltam hátha lesz valami fordulat a végére. ......... Nem volt.

Történet: Európa, Dánia háborús időszak. Egy fiú és egy nála néhány évvel idősebb lány együtt nyaral a fiú nagynénijével és nagybácsijával. A lány édesanyja a nő varrónőjének a lánya.
A lány: nem érdeklődik a fiú iránt, találkozik egy angol lezuhant pilótával, akinek titokban ételt-italt visz egy távoli kis házba. Aztán 2 német megtalálja, de már a fiú is ott van, mert követte a lányt. Aztán telnek az évek, találkoznak, de nem történik semmi.
Semmi.
Még több semmi.
Természetesen történik valami: ilyen-olyan találkozás, de nekem nem vette be sem a jobb-, sem a bal agyféltekém ezt a történetet. Semmi szépet nem találtam benne. Unatkoztam.
A fülszövegben benne van ez a mondat: "Több regényének főhőse a válságba jutott középkorú férfi." Nem érdekelnek ezek: egyenlőre.

Mivel egy elismert íróról írom ezeket a szavakat, mondatokat, így gondolom az én készülékemben a feszültség, vagy a "másság".

2010. május 11.

Guillaume Musso: Ott leszel?


Érdekes élmény volt számomra Mussonak ez a könyve. Valahogy vonzanak azok a könyvek, történetek, filmek, amikben a szereplők valamilyen módon az idősíkokat lépik át. Gondolok itt a Deja Vu, a Vissza a jövőbe és a Ház a tónál filmekre vagy Az időutazó feleségére.

Az „Ott leszel” című könyvben valami hasonló történik. Elliott Cooper egy sebészorvos 2006-ban. 60 éves. Egy észak-kambodzsai gyógyítása után egy öregember megkérdezi tőle, hogy mit kívánna az életében? Elliott a 30 éve halott szerelmét szeretné még egyszer látni. Az Öreg 10 db gyógyszernek tűnő pirulát ad neki, aminek hatása a kipróbálás után az időutazásra való képesség lesz.

A találkozások rövidek, tömörek, lényegre törők. A két Elliott találkozik egymással éppen 9-szer, az teljesen mindegy, hogy melyik éppen hol van. A kapcsolat csak a két (egy) férfira terjed ki. Azzal nem árulok el titkot, hogy nemsokára a cél: Ilena, a "nagy szerelem" megmentése lesz.

Vajon hogyan alakul a sors? Alakul egyáltalán? Rendeződik?
Megváltoztatható az életünk, sorsunk? Én erre számítottam? Nem erre számítottam. Bár egyes lépések kiszámíthatóak voltak, de valahogy számomra elkanyarodott a történet az általam elvárttól. A regény karakterei éppen annyira vannak mélyen, részletesen ábrázolva, amennyire fontos egy szórakoztató irodalomban. Könnyű olvasni, lapozunk, fogynak az oldalak, a lapok. Lesz, aki kitalálja a történetet, lesz aki mást szeretne.(A vége gyors volt, nekem nem volt rá szükségem. Ill. nagyon nem tetszett egy jelenet a második találkozásuk után.)

Én nem olvastam Musso másik könyvét, de mindenképpen érdekelni kezdett. Kikapcsolódtam, nem gondolkodtam, kellemes volt. Magas röptű gondolataim nem alakultak ki, bár bevallom őszintén a fejezetek előtti kis idézetek (amik más művészek tollából származnak) nagyon tetszettek. Találóak, elgondolkodtatóak, odaillők. Nagyon jól kiválasztotta ezeket Guillaume Musso.

"Abból nem sokat tanulsz, ha egyszerűen könyveket olvasol. Életre szóló tanulsággal igazán csak a pofonok szolgálnak." Swami Prajnanpad

3/4.

(A magyar borító nem tetszik.)

2010. május 9.

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet


364 oldalnyi irodalom.
364 oldalnyi emberi sors.
364 oldalnyi történet egy eltitkolt életről.
364 oldal mennyiségű információ Roseanne McNulty vagy Roseanne Clear életéről.
McNulty vagy Clear?
Mi igaz és mi nem?
Kinek hiszünk és miért hisszük el azt?

Bevallom őszintén nehezen indult ez a történet a számomra. Nem volt róla információm: egyszerűen beleszerettem a könyv borítójába és a hátoldalán található fülszövegbe.
Nehezen indult, lassan gyorsult, turbóra váltott, majd hirtelen a tetőpont után lezuhantam, és csak ott pihegtem percekig.
Fantasztikus írás, tele nagyszerű mondatokkal, metaforákkal, irodalommal, költészettel.

A regény a 100 éves Roseanne életéről szól. Egy elmegyógyintézetben él több mint 60 éve. Az intézet bezárása előtt az igazgató Dr. Grene feladata eldönteni, hogy kik hagyhatják el egészségesen az intézményt, hogy a falakon kívül "új" életet kezdjenek, és kik kaphatnak az új épületben helyet, ellátást?

A könyv két embernek vallomása, monológja. Önvallomás formájában megismerjük az idős hölgy életét, amint a sorokat írja, amint napról-napra emlékszik vissza a pszichiátria előtti életére, és bepillanthatunk Dr.Grene szürkének tűnő életébe is. Hogyan él a férfi, hogyan kerül egyre közelebb az idős asszonyhoz, hogyan lesz közöttük ez a csendes, de meghitt kapcsolat?
Roseanne hányatott sorsára nem térhetek ki, hiszen akkor nagy mennyiségű információt tálalnék fel az érdeklődők előtt. Hogyan került az intézetbe? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan élt? Hogyan került kapcsolatba Gaunt atyával?

"A lábaimban szinte lobog a tűz, a bőröm sima, mint a fém, észrevétlenül, méltányolatlanul buzog bennem a fiatalság. Miért tudtam oly keveset? Miért tudok oly keveset ma is? Roseanne, Roseanne, ha most odakiáltanék neked, én saját magamnak, meghallanál? És ha hallanál, hallgatnál rám?"

Számomra a könyv egy nagy érték. A könyv érdekes és fontos információkat szolgáltatott számomra az akkori Írországi felfogásokról, fontossági sorrendekről. Nem könnyíti meg életemet, nem nyújtott nagy mennyiségű "átgondolnivalót", de irodalmiságával legyőzött, meggyőzött és átformált.
Megkönnyeztem Roseanne életét. Neki hittem. Szorult a gyomrom a kiszolgáltatottságán, az egyedüllétén.
Drukkoltam, de magam sem tudtam miért, hiszen a jelen mindvégig előttem volt.

"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfedezünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők.
Ha ennek folytán nagy is a mi szenvedésünk, az élet adománya végső soron mégis mérhetetlenül nagy. (...)
És ahogy a késztetés is, amelynek hatására a vénkisasszony, kertet ültet, amelyben egy szál csenevész rózsa meg egy gazok közt növő nárcisz árválkodik, valamiféle paradicsom eljövetelét sejteti."


Ültess, gyönyörködj, szeress!

4/5



(A könyv fél pontos levonására azért kényszerítettem magamat, mert nem értettem az írországi eseményekről szóló fontos információkat. Őszintén bevallva Írország történelmében, a függetlenedési polgárháború témájában, és az ezzel összefüggő kérdések tekintetében nem érzem otthon magam, így ezen rész megértéséhez utánaolvasás volt szükséges. Hiányosnak éreztem ennek kifejtését a könyvben.)

2010. május 8.

Barangolások Budán.......


Hűha, ez meredek volt. Értem ezt a túrázásnak mondott kirándulásunk néhány emelkedőjére, és értem arra is, hogy meredek, hogy ennyire nem bírom a menetelést.
Mentségemül szolgáljon, hogy a családi kirándulásra már fejfájással indultam, ami a sinus-görbéhez hasonló hullámokat mutatott: emelkedőn fel iszonyatosan fájt, lefelé kevésbé.
Hja kérem tényleg szuperek a budai hegyek! A gyerekek nem szeretnek gyalogolni, de nagyon meg szerettük volna találni a csillebérci kalandparkot, így csak szedték a lábukat, néha nyöszörögtek, de beígértünk egy nyalókát nekik (ilyet soha nem kapnak, csak vágyódnak), szedték is lábukat ezerrel.
A Kalandpark nem esett az utunkba, sebaj, majd legközelebb kocsival megyünk. A fáradtságom tetőpontján végre megtaláltuk a kisvasút egyik megállóját, onnan már könnyűszerrel visszajutottunk a kitaposott-aszfaltos út melletti (városi embernek való) útvonalra.
4 kg-os vérebünk nagyon bírta, bár hazajövetelünk óta kipurcanva alszik a lábamnál.
Ennyi volt, ez volt, hideg volt, eső volt, de klassz volt.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...