2010. április 29.

Paolo Giordano: A prímszámok magánya


Alice és Mattia. Mattia és Alice. Egy fiú és egy lány. Két különböző gyerek.
Milyenek? Milyenek lettek volna, ha...? Mi történt?
A két gyerek történetének alapját, a tragédiát hamar megismerjük már az elején. A könyv olvasásakor végig azon gondolkodtam, hogy a megtört események hatására, vagy genetikai öröklődésük hatására vált olyan fiatallá, emberré Alice és Mattia, amilyenek lettek. Számomra fontos? Mennyire alakulhatunk át, melyek azok a befolyásoló tényezők, amik nagyon nagy hatásfokkal irányítják, igazítják útba az embert?

A könyv felépítése igazán érdekes. A rövidke 300 oldalon bepillanthattam a két gyerek/kamasz/felnőtt életébe. Bepillanthattam. Jeleneteket láthattam. Olyan érzésem volt, mintha színházban ülnék egy olyan előadáson, ahol gyakran változtatják a díszletet, és addig teljes feketeségbe borul minden, majd hirtelen fény lesz.
Olyan volt, mintha egy fotó összeállítást látnék a két emberről. Minden fekete-fehér, csak egy-egy fontos tárgynak lenne színe, ami befolyásolta, befolyásolhatta életük -további- alakulását.

A röpke kisiskoláskori tragikus fejezet után egyből belecsöppenhettem Alice és Mattia kb. 15-16 éves korszakába, ami tele volt vadsággal, devianciával. Folyamatosan azon rágódtam, gyötrődtem: Ilyenek a mai fiatalok? (Nekem ezek kimaradtak az életemből, de mostanában van okom izgulni mindenféle dolog miatt...)
Kábítószer, anorexia, nem megengedett tetoválás, dohányzás, ivás, ... a lány oldalán.
Magány, csöndesség, szótlanság, a papírok tisztasága, a matematika realitása, az "én-bántalmazás"- a fiú oldalán.

Itt ez a két fiatal, akik egy titkot hordoznak. Csak családjuk ismeri ezeket a megtörtént eseményeket, de ők ezeknek a feldolgozásában nem segítenek.
A két fiatalt egymás mellé sodorta az élet, találkoztak, keresztezték egymást, és úgy álltak egymás mellett, hogy mindig volt közöttük valami vagy valaki. Lehet, hogy csak a magány. Lehet, hogy csak a félelem az élettől. Lehet, hogy csak a rettegés a jövőtől, lehet, hogy csak a szótlanság. Mindenesetre valahogy nem kerültek szoros kapcsolatba. Barátságuk megvolt a maguk módján, szerették is egymást, de féltek. Magányosan tengődtek, szenvedtek. Életük ennyit volt. Szükségük volt egymásra, de ismeretségüket nem tudták kihasználni.
Alice fotósként élte problémákkal teli életét otthon, Olaszországban. Mattia kiváló matematikusként élte magányos életét valahol Észak-Európában. Számára mindig a matematika volt a fontos, valahogy a tények, a realitás, a számok misztikuma megfertőzte. Mindenben a matematikai összefüggéseket látta. Számolt. Mindig és mindenkor és mindenhol.
Olyanok voltak mint két ikerprímszám: magányosak és elveszettek, akik nagyon közel vannak egymáshoz, de mégsem olyan közel, hogy tényleg összeérjenek. Reménykedtem, hogy összeérnek, de nem voltak alkalmasak rá.
Így egy kőkemény valóság lett, nem egy hollywoodi sikersztori.

"A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, hogy kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai."

4/5

2010. április 25.

Tracy Chevalier: Isten teremtményei


Olyan nagy reményekkel kezdtem bele ebbe a könyvbe. Tipikusan olyan érzésem volt, muszáj tetszenie. Chevalier munkássága, szép borító, a vízpartok-tengerek imádata....
De nem jött be. Annyira.
Valahogy nem állt rá a hangulatom Mary Anning és Elizabeth Philpot hobbijára, gyűjtögetésére, szenvedélyére a fosszíliák, kövek, elhalt állatok maradványai, csontjai iránt.
Mert itt erről van szó. A XIX. század-ban már huszonévesen vénlányoknak számító Miss Philpot-ok egyedül maradtak. Nem találtak férjet maguknak. Lyme-ba száműzve élték boldog, mégis hiányos életüket. Elizabeth Philpot a csúnyácska kisasszony , aki a természettudományok iránt vonzódott, hódolni kezdett ennek a gyűjtőszenvedélynek, így ismerkedett meg az alacsony rangból (rang nélkül) származó Anning családdal, akiknek viszont szükségük volt az eladott fosszíliákból, ammonitákból, csontokból, tengeri lilomokból, állati maradványokból származó jövedelemre. Mary a keresgélés során olyan állatot fedezett fel, amelyeket először krokodilnak mondanak, állapítanak meg, de Miss Elizabeth Philpot első perctől kezdve gyanakodni kezd az vélhető igazság miatt. Mary ezek után is olyan állatokat talált a sziklákban, amelyek nem felelnek meg a ma élő állatok anatómiai leírásának.
A történet e köré a biológiai téma köré épül.

A könyv elején kiderül, hogy Mary-be belecsapott egy villám csecsemőkorában, vagy, hogy csodálatos módon megmenekült egy kőomláskor, de ezek nem hagytak mély nyomot bennem. Miközben megismerjük a kisasszonyokat, beleshetünk életükbe, ami a mai körülmények között kissé unalmasnak tűnhet. Sajnálhatjuk Maryt, hogy használta ki őt egy férfi, tanúi lehetünk a két nő barátságának, ill. a közöttük kialakuló mosolyszünet okai is kiderülnek.

Igazából sokkal jobban érdekelt az a téma, hogy az "Isten teremtményeinek" nevezett lényeket, amelyek ma már nem léteznek, hogyan magyarázzák biológiailag. Hogyan vélekedik az egyház a teremtés napjairól ("korszakairól"), az özönvízről. Milyen tudományos dolgokat magyaráznak el nekünk a geológusok?

"Ő a kézzelfogható bizonyíték, hogy nem az ichthyosaurus az egyedüli kihalt faj- hogy talán sok más ilyen faj van még, rengeteg kihalt teremtmény. Ráadásul alátámasztja az érvet, hogy a világ állandó változásban van.(....) ..,mert ez sok embert megrémít, mert megkérdőjelezi a mindenható, örökkévaló Istenbe vetett hitet, és kérdések merülnek fel Isten szándékairól."

Az események peregtek, nem tudtam falni a sorokat olyan "lassú víz partot mos" szindrómát éreztem. Tudtam, hogy közeledünk valami felé, de sejtelmem sem volt mi felé.
Olvastam, fogytak a lapok, az oldalak, végre felcsillant valami számomra, és............ érdekelni kezdett, de végül új-at nem adott. Mindenesetre örülök, hogy a korabeli írásokban (amikor még a nőknek nem sok hírnév juthatott) említik ennek a két nőnek a nevét, vagyis neveik fennmaradtak az utókornak a szakmai anyagokban.

Bevallom őszintén, továbbra is tetszik ahogy Chavelier ír. Megismertem a kisasszonyokat, megismertem jellemüket, láttam őket magam előtt főkötőjükben, hosszú ruhájukban, de a történet vezetése most nem volt elég. Nem égtem teljes hőfokon.
Tanultam új kifejezéseket, az írónő tényleg beleásta magát a geológiába, a két hölgy életébe, jól ábrázolta a kort, amelyben a történet játszódik, de engem a geológia, a csontok nem érdekelnek.
Sajnos.
Sajnos, mert így nem lett kedvenc ebből a könyvből; sajnos, mert nem egy hatalmas élménnyel tettem le a kezemből, hanem egy megkönnyebbüléssel, hogy vége van.

:-((
3/4

2010. április 20.

Cormac McCarthy: Az út


"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Férfi és fiú. Apa és fia. Az anya feladta.
Céltalanul bolyongani. Vagy menni egy cél felé. Mi a cél? Merre a cél? Meddig van értelme? Vagy mi értelme van? Mit teszünk? Félünk a haláltól? Félünk, hogy gyermekünk egyedül marad? Küzdünk? Hogy küzdünk?
Küzdjünk. Menjünk. Haladjunk.
Jó.

Egy anyának mennyire kell kétségbeesettnek lennie, hogy elhagyja a gyermekét? Egy apa ettől még jobban védi gyermekét? ....még jobban védi gyermekét. Megtesz mindent érte.

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt."

A könyvben ennyi a szín. Na meg a tengerről: "valaha kék volt."

Fekete és szürke minden. Sehol egy kék. Sehol egy sárga. Sehol egy piros. Létezik egyáltalán? Sárga kabát egy emberen. Piros vér. Ennyi. Ezenkívül hamu. Mindenütt hamu. Fent-lent. Kint-bent. Repked, száll, száll. Mindenhol.

Férfi és fiú: Apa és fia.
Mennek. Bandukolnak. Menekülnek.
Hova?
Meddig?

Férfi és fiú: Apa és fia.
Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Éheznek. Éhesek. Nagyon. Lassan itt a vég. Fel kell dolgozni. El kell fogadni. Érted, értem. Érted??
Menj tovább. Haladj tovább. Jó úton jársz!

Igenis nézz magadba, és értsd meg, hogy van tovább!
Igenis van akkora mérhetetlen szeretet, amit apa a fiú iránt táplál;
Igenis lehet állandó félelemben, könyörgésben és rettegésben élni.

Elgondolkodtam azon, hogy, mi kell ahhoz, hogy egy gyerek, a "Talán meg akarsz halni?" kérdésre azt válaszolja: "Nem érdekel".

Édesanya vagyok. Imádattal, szeretettel, sírással, problémákkal.
Nagyon sajnáltam az apát. Nagyon sajnáltam a kisfiút. A sok hideg, látszólag érzelemmentes elutasítás miatt
sírni, zokogni, üvölteni akartam: egy gyerek fél, és nem lehet rajta segíteni? egy gyerek éhes, és nem kaphat enni? egy gyerek fáradt, és nem tud hol félelem nélkül aludni, egy gyerek csak egy gyerek, felelősségek nélkül, aki megszületett, aki azt sem tudja mi az élet, aki fel sem fogja mi történik vele?
Mennyit panaszkodunk, mi NEM jó nekünk, mit szeretnénk másképpen, milyen a mi életünk? Járjuk végig ezt az utat, aztán gondolkodjunk el: Milyen is? annyira rossz? annyira mást szeretnénk?
Milyen lehet úgy végigmenni az előre nem látható úton, hogy van mellettünk egy gyerek, akiért felelősek vagyunk, de tisztában vagyunk vele, sőt nagyon is tudjuk, hogy mi a végét járjuk.

"Minden egyes nap egy újabb hazugság-mondta. Haldokolsz. És ez nem hazugság."

Férfi és fiú: Apa és fia.
Mennek. Bandukolnak. Menekülnek. Betegek. A fiú beteg. A férfi beteg. Nagyon.
"Vigyél magaddal. Kérlek.
Nem tudlak.
Kérlek apa.
Nem. Nem tudnám a fiam holttestét a karjaimban tartani. Azt hittem képes leszek rá de tévedtem.
Azt mondtad soha nem fogsz elhagyni.
Tudom. Sajnálom. Teljes szívemből szeretlek.
..
..
Nagyon félek apa.
Tudom. De nem lesz semmi baj.
Szerencsés leszel."

Fiú: a gyerek.
"A fiú megpróbált beszélni Istennel de legjobban az apjával szeretett beszélgetni és beszélgetett vele és sosem felejtette el."

"Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből."

Talán visszaáll a rend. Egyszer.
Mindenkinél.
Nálad.
Nálam.

5*-ös. Mindenképpen.

2010. április 19.

Nehéz dolgok ezek.....

Hja kérem, nem volt egyszerű ma ez az eszmecsere. Tulajdonképpen nem is tudom eldönteni boldog vagyok-e azoktól a dolgoktól, amit hallottam, vagy éppen nem vagyok boldog?

Nem vagyok boldog, mert az igazság sokszor fáj, DE boldog vagyok, mert az őszinteség fantasztikus dolog. Még akkor is, ha oltári nagy szomorúságot okoz. Be merni vallani (olykor hatalmasnak tűnő) bűnöket, na az már valami! Úgy gondolom.
Amit hallottam, azt már tudtam eddig is. összeraktam a kis mozaikdarabokból. Legalábbis nagyon ez jött le. Mármint az egyformaság. Két oldalt egyformának tűnő dolgok, valahogy igazságszagúak.

De baj is van ám! Valahol, valakik nem így gondolják, és ha ez bejön, azaz az igazságosságot homályba és feketeségbe borítják, akkor az áldozati bárányt lehet, hogy ordas farkasnak kiáltják ki.
Most, nekem ez lenne a vég!

Kedves ismerőseim, akik tudjátok miről szólnak ezek a sorok: Majd élőszóban rátérek, egyelőre feldolgozási stádiumba tettem be ezeket az infokat.

2010. április 11.

Jancsi és Juliska táncmese


Névnap és elő-szülinapra voltunk hivatalosak. Nagyon kedves Barátaink gyermekéhez.
Nem egy egyszerű .....nap....
Kérem szépen, valljuk be őszintén milyen szülinapokra járnak a mai gyermekek?
Voltunk jó néhányszor McDonaldsban, ezek a "katasztrófa-kategóriába" tartoznak, felejthető alkalmak voltak. (Nem tagadom, nekünk volt egy darab ilyen, vágyódás miatt...)
Voltunk játszóházban, a gyerekek csatakosra izzadva rohangálnak fel-le, de tulajdonképpen élvezik.
Voltunk bowlingozni, az Enyémek imádják ezt a fajta sportot, így az klassz volt.
Voltunk háznál, ahol tényleg klassz bohóc produkált a gyerekeknek.
Hallottunk még barlangban tartott szülinapról is, erről nincsen véleményünk.
Ma egy olyanon voltunk, amilyenen még sosem.
A kisfiú apukája, Sanyi barátunk táncos. Kicsiknek és Nagyoknak tart kurzusokat (musical, hip-hop, miegymás), mindezek mellett most állította színpadra 3 (volt- vagy még mindig azok??) tanítványával együtt a Jancsi és Juliskát.
(Tudtam, hogy tetszeni fog, mert a tavalyi Piroska és a farkas fantasztikusra sikerült, néhányszor láttuk is.)


Most a Jancsi és Juliska nyilvános főpróbája zajlott a kisfia névnapi buliján.
A meghívott ovistársak és barátok szüleikkel együtt áhítattal figyelték a színpadon zajló csodát. Hiába nem volt benne szöveg, mindent értettek, a klasszikus zene válogatások és a hozzá koreografált táncos elemek a szemük elé vetítették Jancsit és Juliskát, a gonosz banyát, ill. egy szereplőt pluszban a boszorkány macsekját.
A zenék olyan szuperul voltak válogatva, annyira tetszettek, hogy kedvet kaptam kideríteni milyen zeneszerzők darabjaiból hallottam részleteket.
Igényes, szemrevaló előadás, továbbra is rajongótáborát fogom képezni nekik, amikor ráérünk.
Természetesen az előadás után a buli folytatódott zenével játékokkal, mosolyokkal, jókedvvel.

Jeffrey Archer: A szerencse fiai


Végeztem ezzel a könyvvel. Nem volt egyszerű az elolvasás, de annyira kedvesen ajánlotta nekem Apukám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.
Az első elolvasás után ennyi volt a véleményem:
Irreális, hihetetlen, néhol nehezen követhető, de mégis érdekes volt elolvasni. Szórakoztató irodalom, ami viszonylag sok évet ölel át gyorsan. Kikapcsolódásnak megfelelő volt, bár magamtól nem vettem volna a kezembe. Sokat nem nyújtott számomra.

A történet lényege, hogy egy kétpetéjű ikerpárt elszakítanak születésükkor egymástól, erről a szülők semmit nem tudnak, ők az egyik fiú haláláról értesülnek. A könyv ennek a két fiúnak az életéről szól, hogyan nevelkednek, hova járnak iskolába, ott mennyire szuper osztályelsők lesznek, a továbbiakban hogyan nősülnek, és hogyan válnak hőssé vagy szuper politikussá, milyen intrikák, cselszövések áldozataivá válnak, vagy éppen milyen szomorúsággal kell együtt élniük.
Nem tudnak egymásról semmit. Természetesen a könyv végén fény derül a titokra, de ezen kívül semmi nem történik.
A könyv szerkesztése nem tetszett, a fiúk (Nat és Fletcher) története váltakozva szerepel, így -még a könyv elején- azt sem tudtam melyikkel mi történik, tulajdonképpen ki is Nat, vagy ki is Fletcher? A fiúk élete nem igazán keresztezi egymást a könyv 3/4 részéig, inkább barátaik kerülnek kapcsolatba velük.
Az egész történet egy könnyed szórakoztató irodalom, inkább csak az Amerikában zajló választási ceremónia érdekelt benne, és még arra voltam kíváncsi, hogy Archer mit fog kihozni ebből az egész sztoriból.
Számomra semmit nem jelentett, semmit nem adott, még a végén is fent maradt a labda, hogy mire volt jó ez az egész, mi volt az értelme, miért lett vége, miért így lett vége?

Eltöltöttem Jeffrey Archerrel jó néhány alkalmat, de randevúink nem győztek meg, hogy ő a nekem való ember. Szétváltunk. Egy életre. Sőt, még barátok sem maradtunk.
2/3

2010. április 6.

Mindig van új a Nap alatt, a könyvek között


1.Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.
2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet.
3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

Tehát:
1. Köszi Csengának és Krisztinek !

2.
- Amin Maalouf: Levantei kikötők
Oszján életének története a Közel-Keleten. A regény stílusa, hangulata, mondatai odavarázsoltak a helyszínekre.
- Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Hatása alatt vagyok, elvarázsolt, elgondolkodtatott, reményt keltett.
- Joanne Harris: Szederbor
Megfigyelőként ott voltam a könyv lapjain, éreztem az illatokat, ízleltem a Különlegességeket, amelyeknek málnapiros, bodzavirágzöld, szederkék, csipkebogyósárga, szilvafekete színük volt, megtudtam mi is az a földialma, hogyan kell a darazsakat kifüstölni és ismét megtudtam milyen „növénykeverék” hozhat nekem szerencsét. Minden sorát élveztem.

3. Szeee-nek

Theresa Révay: A muránói üvegműves lánya


A könyvre nagyon gyorsan felfigyeltem. Érdekel az üvegművesség, érdekel a második világháború, így érdekelt a könyv is. A muránói üvegműves lánya. Nagyon kecsegtető cím, de másra számítottam. Sajnos az eredeti cím lefordítva teljesen mást jelent véleményem szerint: Livia Grandi ou le souffle du destin .
Theresa Révay könyve nem lopta be magát a szívembe, nem került a kedvencek közé. A regény olvasása közben végig azt éreztem, hogy két nagyszerű történet van egybedolgozva, de az összekötő anyag hiányzik belőle, vagy pedig nem elegendő.
Az egyik szál Livia Grandi története, aki a híres Grandi üvegfúvó család leszármazottja; a másik szál pedig a szudétanémet Wolf család története. Livia Grandihoz pedig a francia Nagel család kapcsolódik, aki családjába a nő beházasodik.
A három család mindegyike összefüggésben áll az üveggel valamilyen formában, ill. mindhárom család összefüggésbe került a háborúval: sorsuk, történetük az életük valamelyik pontján találkozik egymással és keresztezik egymás útját.
A regény olvasatja magát, tényleg kíváncsi voltam a leírt eseményekre, de nem a lelkes izgalom tartotta bennem a lelket, hanem az érdeklődés: vajon mi fog történni amit nem sejtek, és amit nem tudok? Hogyan fog tovább izgalomban tartani az írónő, illetve hogyan lesz érdekesebb a regény? Vártam rendületlenül de hiába. „A labdát senki sem csapta le.”
Mondhatom, hogy mindhárom család élete a háború után néhány évvel jóra-jobbra fordult, mondhatom, hogy minden szereplő élete elindult a boldogság útján, mondhatom, hogy „minden jó, ha a vége jó”, de ez egy hollywoodi sikersztori. Nekem pedig erre nincsen szükségem. Ezekben nem hiszek.
Természetesen vannak szomorúságok és bonyodalmak a regényben, megtalálhatóak benne megoldandó problémák, cselszövések; találkozunk a szerelemmel is, ami sajnálatos módon főleg a testiség formájában nyilvánul meg, de ez kevés. Többet szerettem volna tudni a muránói üvegműves UNOKÁJÁRÓL, mert itt nem a lányáról van szó. Érdekelt volna az ő tényleges története, a Grandi műhely újbóli felvirágoztatása.
Érdekelt volna a háborús vonal is, mert eddig mindenhol a zsidók meghurcolásáról olvastam. Itt halvány képet kaphattam az orosz katonák szörnyűségeiről, amit az eredetileg nem Németországban élő németekkel kapcsolatban olvastam. Sorolhatnám tovább…

T.Révay kétségtelenül jól bánni a szavakkal. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokat is olvashattam, a könyv elején el tudtam volna sírni magam egy-két háborúval kapcsolatos jelenet leírásánál, vannak a regényben nagyon tetsző mondatok, amik a fordító munkáját is dicsérik.

„De vajon voltak-e valaha is mások ezek a fényrablók, mint vágytól megszállott csábítók? Mozdulataik érzékisége, egyszerre éber és lágy pillantásuk, a lángok fényében edzett arcukon tükröződő bűvölet és tisztelet a teljességet hajszoló szerelmesekhez tették hasonlatossá őket.”


Mostanában sokat foglalkoztatott témákra is találtam néhány gondolatot, ezeknek igazán megörültem:
„Az élet nem olyan, mint egy megtervezhető, egyenes út Francois. Nagyon is bonyolult dolog, tele zavaros érzelmekkel, ködös benyomásokkal, ezek néha szépek és fenségesek, máskor pedig mocskosak és féktelenek. Az élet zsiborog, lüktet, megéget, fájdalmat okoz…”

„…Hogy anyaként és feleségként szerethessünk, tudnunk kell, kik vagyunk, én pedig nem tudok lassítani. (..) .., de el kell fogadnod olyannak, amilyen vagyok, nem pedig olyannak, amilyennek elképzeltél.”

Amennyiben megjelenik még könyve Theresa Révaynak, valószínűleg teszek még egy próbát.

Eredménye: 3.

2010. április 4.

Gyermekeim, azaz kis gyermekek -"nagy" problémák


Sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy mennyire van jogom a családomról írni.
Tépelődtem, de most érkezett el az a pillanat, hogy muszáj kiadnom magamból azt a felgyülemlett gondolatot, indulatot, ami kínoz. Amíg leírom ezt a néhány mondatot, talán kis időre elfogadom azt, ami talán megváltoztatható.

Tudjátok van az a mondás, ami azt a gondolatot takarja, hogy csak akkora terhet kapunk az Istentől, amekkorát el tudunk viselni; és olyan gyereket ad nekünk, akitől tanulhatunk.
Én tudom, mi az amit a gyerekemtől tanulok: folyamatosan a még nagyobb türelmet próbálom magamban kifejleszteni.
........és ekkor jön a pofon a szüleimtől, azaz az a mondat, hogy "Kislányom te is ilyen voltál. Nem emlékszel?" Ilyenkor támad az önvád: "Miért nem emlékszem?" meg a "Hajaj!"
Természetesen ezt is megmagyarázom magamnak, hogy én legalább kötelességtudó voltam, és tiszteltem a felnőtteket, és eszembe sem jutott volna visszafeleselni a tanárnak, stb.
Tanulunk egymástól folyamatosan: ő tőlem - én tőle.
Néha gyorsabban, néha lassabban. Ölelkezünk nagyokat, keressük-kutatjuk egymást.
Szeretjük egymást.
Egyik oldalon kiborít, másik oldalon büszkévé tesz. Büszke vagyok a sport miatt. Kiáll, versenyez, én pedig remegve fogom a kamerát, mindenféle gyomortüneteket produkálok, hogy sikerüljön neki(k). Aztán ugyanez előjön az eredményhirdetéskor, kész ideg vagyok az izgalomtól.
Minden ember más. Beszéljünk felnőttről, gyermekről, és tegyük hozzá a különböző anya-gyermek kapcsolatokat. Hiszem, hogy ha a szülő a legjobbat szeretné gyermekének, rossz nem sülhet ki belőle. Olyan mint a bor: szüretelünk, feldolgozunk, aztán valahogy érlelődik-érlelődik, és kész lesz a Tökéletes. (Csak nehogy valami rossz mag, anyag, mesterséges akármi belekeveredjen!)

Látjátok? Le is higgadtam. Húsvétvasárnap van. Mindjárt megyek értük a Vasiba. Értük hiszen nekem Ketten vannak. A Nagylány és a Kisfiú. Bár csak 2 év van közöttük.
A fent leírtak csak a Lányra vonatkoznak. A Fiú teljesen másmilyen, másféle hibákkal és örömökkel. Mostanában egymást is kutatják: hangos veszekedések, örömök és bánatok fűszerezik napjainkat. Mondanom sem kell, nekem ez is új a testvérkapcsolatok függvényében.
Vallom és hiszem, hogy jó vagyok, de lehetek még jobb is. Törekszem, igyekszem, próbálkozom.

Dessen könyvéből idézve:
„Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle.”
Remélhetem Ők is így gondolják majd egyszer.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...