2010. február 28.

Vendégségben.....

Rövidke élmény.
Élményke.
Kicsi, de annál hatalmasabb.
Annál tartalmasabb.
Sokat érő.
Az év elején felvettem a kapcsolatot egy olyan rokonnal, akivel tulajdonképpen nem is igazán tartottuk. Soha. Soha eddig. Januárban eljöttek hozzánk hárman. Egy házaspár egy fél éves kislánnyal.
Olyan nagy élményt nyújtottunk egymás számára, hogy azóta a viszontlátást terveztem. Ma voltunk náluk,élmény és feltöltődés hegyeket kaptam ma is. Ha nem történik semmi különös, akkor is a harmónia ott van körülöttük, pedig tudom (már) mi van mögöttük.

Tervezem a következő látogatást.
Bármikor mehetek, betoppanhatok. Vasárnap délelőtt bármikor. Hiszen a templom a munkahelye.
Az csak még jobban összekovácsol, hogy Lányaink nevében csak egy betű különbség van. Életkorukban éppen 8 év. Talán nem véletlen.

Az üvegpalota


Jeannette Walls: Az üvegpalota

Megkönnyebbültem, hogy vége ennek a könyvnek. Letaglózott. Felháborított. Kiakasztott. Dühített. Boldogságot az utolsó oldalnál éreztem: becsukhattam a könyvet.

Jeannette Walls önéletrajzi regényében elmeséli életét. Elmeséli, hogyan élt családjával és 3 testvérével egy olyan családban, ahol szabályok nem léteztek (maximum annyi, hogy tiszteljék szüleiket), ahol a felelőtlen életmód volt a divat, ahol semmi olyat nem kaptak és tapasztaltak, ami a mi „normális családban élőknek” természetes.
Mi a normális? Bárhogy is élek én, bárhogyan is nevelem a gyermekeimet, sokszor elgondolkodom: vajon jót teszem velük?, vajon megértik az én következetes nevelésemet?, vajon kellemesen fognak visszaemlékezni a gyermekkorukra?, stb… A könyv hatására, elkönyveltem, hogy igen, jót teszem velük, igen megértenek, és igen a következetes nevelésem jó, és igen..stb.

Olvastam, hogy a szülők mennyire szerették a gyerekeket. Én ezt nem éreztem. Nem éltem a 60-as évek Amerikájában, de felháborít mindaz, ami ezekkel a gyerekekkel megtörtént. Szeméttelep, szökés, lopás, bank-csalás, verekedés, felmerülő molesztálás, patkány a házban, alkoholista apa, összeverekedő szülők a gyerekek előtt, hideg, jégcsapos fűtetlen, beázós lakás, áramrázás akár naponta. Sorolhatnám tovább, de minek spoilerezzek?
A lényeg Jeannette Walls látásmódja, esze, ahogy túlélte a kisgyermekkorát, ahogy kitalálta kamaszként a menekülési útvonalat, ahogy rendbe tette az életét.

A regény olvasatja magát. Fogynak a sorok, fogynak az oldalak, telnek az évek, és semmi újat nem olvasok, nem számítok jobbra, csak várom, hogyan alakul a gyerekek sorsa, mikor lesz nekik jobb, hiszen tudom, hogy Jeanette Walls megírta a történetét. Szívesen megkérdezném tőle mennyi időbe tellett neki, mire ezeket az „élményeit” feldolgozta a pszichológusa segítségével, mikorra tudta tényleg feldolgozni, hogy a szüleinek minden más fontosabb volt, mint a gyerekeik (akiknek ezért nélkülözni kellett, nem is keveset).

Jeanette Walls szélesen mosolyog rám a könyv borítójának belső oldalán. Megemelem a kalapomat előtte, és gratulálok neki.

Osztályzat: 4/5
Kedveltem Jeannettet.
Nem tudom Anyukáját vagy Apukáját utáltam jobban. Talán az előbbit egy kicsivel jobban.

(Ahhoz, hogy megtudd, vajon miért is lett üvegpalota a címe, ahhoz olvasd el. Ne veszítsük el álmainkat..., hátha egyszer...)

2010. február 23.

Harmónia-harmónika (ami harmonika)


Talán mindenki ismeri a tangóharmonika hangszert. Mostanában én is így érzem magam, mint ahogy mozog a zenész kezében a harmonika. Összetolja-széthúzza, alakítja a hangokat a billentyűzet segítségével. Most éppen egy szép hanghoz tudnám hasonlítani a harmóniámat.
Aranyos és kedves ismerőseimmel csak úgy mondjuk: "harmonikában vagyok magammal".
(Most tudtam meg éppen, hogy a harmonika rövid "o".)

Röviden: jól vagyok. Jól vagyunk.
Jön a tavasz, mosolyognak a gyerekek, jó lenne néhány hét szabadság-szünet-együttlét-elutazás.
Mivel ezek nincsenek kilátásban, így örülök, hogy kész az autó, nem kell minden hajnalban zötyögni a buszon (már megint benzinár emelés lesz holnap), ma itthon voltam már negyed 3kor, sőt véletlenül volt hely a fodrásznál, így a hajam is rövidebb lett.
A könyvtári könyvek száma gyarapodott eggyel, el is kezdtem olvasni.
A Kicsi nőtt néhány centit, a Nagy egész jól tudja a dolgokat a holnapi német dolgozatra. Apró örömeim vannak.
Ha a Kedves is itthon lenne, az lenne az Igazi!

2010. február 20.

L. Frank Baum – Maria Seidemann (szerk.): Oz, a nagy varázsló


Szeretek a gyerekeknek mesét olvasni. Nappal is, este is. Sajnos nem minden este sikerül, de próbálkozom. Ma este befejeztük az Óz a nagy varázsló legrövidebb változatát, amiben Dorkát egy hurrikán elröpítette a kutyájával, de a végén minden jóra fordult, és hazaért. Útja során barátokat szerzett, ismerkedett, harcolt, örült és szomorkodott.
Elfogult vagyok ezzel a mesével.
Szeretem.
Szerettem gyerekként hallgatni a bakelit meselemezt: „Mindig a sárga úton,mindig a sárga téglán. Lalalalalalalalala-lalallaa-lalala…” Még mindig szeretjük hallgatni.
Drukkoltam Dorkának és Totónak.
Szeretjük a filmet is Judy Garlanddal.

A legfontosabb, hogy örülünk. Örülünk, hogy hazaértek ismét. Örülünk, hogy kellemesen telt az este.
(A gyerekek a nappaliban nyaralnak. Kiköltöztek a közelembe, hogy velem aludjanak. :-D)

Elie Wiesel: A hajnal


Ritkán csukok be könyvet olvasatlanul. Ma megtörtént. Ez a rövidke elbeszélés 134 oldalas. Azt hiszem. A feléig sem tetszett annyira, ott hirtelen elegem lett belőle.
Biztos nem vagyok alkalmas a mű befogadására, mert egyébként jó értékeléseket olvastam róla.
A főhős Elisa. Fiú. Már az a tény, hogy egy zsidó fiút Elisának hívnak, idegesített. Zavart. Szóval Elisa megmenekült a buchenwaldi koncentrációs táborból, szülei nélkül. Elhatározta, hogy Párizsban megtanul franciául, majd a Sorbonne-on fog filozófiát hallgatni, tanulni, hogy megfejtse Isten mibenlétét és az egyéb filozófiai tanokat.
Még tanulmányai megkezdése előtt valahogyan rábeszélték, hogy menjen Palesztinába harcolni a zsidókkal, a zsidókért, mert hirtelen népeknek elegük lett, hogy ők csak némán állnak, és nem csinálnak semmit. Így elhatározták, hogy ők is harcolni fognak.

"Valahányszor zsidókat mészárolnak, a világ szót se veszteget rá. Húsz évszázados történelmünk mást se bizonyít. Nem áll mellénk senki, csak magunkban bízhatunk. Ha igazságtalanná, embertelenné kell válnunk, hogy kiűzzük azokat, akik velünk igazságtalanok és embertelenek, ám legyen. Nem öröm nekünk halált osztani. Mindmostanáig az áldozat szerepét vállaltuk, nem a hóhérét. NE ÖLJ! - ezt a parancsolatot Palesztina egyik hegycsúcsáról hirdették ki az emberiségnek. De csak mi fogadtuk meg. Felmondjuk az engedelmességet. Olyanok leszünk, mint mindenki más."

Elisa feladata egy angol tiszt kivégzése másnap reggel azért, mert az angolok egy zsidót fognak kivégezni ugyanekkor.
Elisa tépelődése, készülése, izgalma alatt kialakulóban van egy kép erről az "elveszett" "magam sem tudom mit akarok" fiúról, aki nem tudja elképzelni, hogyan fogja elvégezni a hóhér szerepet. "Háború van"- hangzik nem egyszer a könyv lapjain.
Amikor az éjszaka folyamán előtörnek a képzeletéből a halott emberek, akik az előtte álló feladatról faggatják, arra felhívják a figyelmét.............. na akkor csuktam be a könyvet.
Tudom, hogy megtette, azaz tudom, hogy megölte az angolt. Erre már molyon felhívták a figyelmemet. Nem érdekel, hogyan jutott el idáig. Sajnálom, hogy behálózták a gyengeségéért.

Elie Wiesel Romániában született amerikai zsidó író. 1986-ban Nobel-békedíjat kapott. Leghíresebb műve Az éjszaka. (Lehetséges, hogy erre visszatérek egyszer, mert érdekel a holokauszt témája.)

Joanne Harris: Urak és játékosok



Betegségből kifolyólag kicsit több időm volt olvasni, semmit-tenni, így kipipálhatom azt a Joanne Harris könyvet, amit egyszer már félretettem.
Azonban vannak olyan könyvek, amikről nehéz a blogokban írni. Nehéz, hogy ne áruljunk el fontos információkat, nehéz, hogy felcsigázzuk mások kedvét kíváncsiságát a könyvvel kapcsolatban, és nehéz írni azért is, hogy az én szita agyamba minden fontos információ, történés, jelenet előjöjjön, ha visszaolvasom a bejegyzésemet. Ez a 4. Joanne Harris regény, amit a kezembe vettem. A Partvidékiek után a Szederbort olvastam, utána a Szent bolondokkal nem tudtam megbarátkozni, aztán ezt vettem a kezembe, mindjárt kétszer 3 hónap alatt. Csak a második nekifutásra sikerült a végére érnem.
Az Urak és játékosok igen érdekes Harris regény. Nem lehet benne megtalálni a finom, nőies, bájos és ízletes Finomságokat, helyette megkapjuk a kőkemény izgalmat.

A metaforikus leírások itt nincsenek előtérben annyira, sőt az izgalom -„vajon ki lehet?” „Vajon mi fog most történni?” Vajon mi lesz a sakktáblán a következő lépés?”- elnyomja a sorok között meghúzódó harrisi leírásokat:
„ Szerettem ezt az évszakot. A drámaiságát, az év hátsó ajtajában bömbölő arany oroszlánt, ahogy levélsörényét rázza. Veszélyes időszak, vad dührohamok és csalóka nyugalom, zsebbe rejtett petárdák és ökölbe szorított vadgesztenyék ideje. (….) A St. Oswald ilyenkor a legszebb: aranylón ül a hársak között, a tornya úgy üvölt, mint egy hatalmas torok.”

A történetben két szál, két élet húzódik meg: a fekete gyalogé és a fehér királyé. Ők ketten mesélnek. Már a könyv elején összetalálkoznak, de csak az egyik mesélőt, a „királyt” ismerjük tökéletesen, aki Roy Straitley, egy hagyományokhoz erősen ragaszkodó tanár.
A gyalog személye, a történettel bontakozik ki szép lassan. Kialakul egy kép erről másik mesélőről is, aki beavatja az olvasót gyermek-kamaszkorának egy igen fontos időszakába, amikor sunnybankbeli iskolai élete keveredett a st.oswaldi életével. A két iskola szöges ellentétben áll egymással, ezt már a regény elején megtudhatjuk. A St.Oswald testesíti meg a környék (valahol Angliában) elit, drága, magántulajdonban lévő, minden aprósághoz, szokáshoz ragaszkodó fiúiskoláját. A sunnybanki iskola pedig a mellette lévő állami iskola, amire a felhígultság, a lazaság, a durvaság és az erőszak a jellemző. Miközben egyre inkább bontakozik ki a „gyalog” gyermekbeli jelleme, élete, mit is keresett ő egyszerre két iskolában, úgy kapunk képet jelenbeli gondolatairól, cselekedeteiről, tetteiről, terveiről. Snyde-ot nagyon sajnáltam, végig. Mindig elgondolkodom, amikor ilyen sorsokat, történeteket olvasok, mekkora törést kell elviselnie egy gyereknek, hogy ilyen gondolatokkal, tettekkel kelljen élnie. Milyen és mekkora dolgokat kell elkövetnie, hogy felfigyeljenek rá?

Itt nem is kell tovább szaporítani a szót, elég annyi, hogy a könyvben egy izgalmas krimi bontakozik ki, valaki valakik, valami ellen száll szembe, ez a Valaki a vesztét akarja valaminek. Fantasztikusan megtervezett eseménysorozattal indítja el és vezeti le akcióját. Peregnek az események, mi Olvasók pedig egyre gyorsabban pásztázzuk a sorokat, hogy derüljön már ki a rejtély, derüljön ki az igazság, és egyáltalán mi lesz a vége?

Harris krimi írókat meghazudtoló módon csűri-csavarja a szálakat. Számomra egy nagyon fontos VALAMI egyértelmű volt az elejétől kezdve, Harris engem nem tudott csak egy kicsit megkavarni, elgondolkodtatni. A hatalmas csavar, nekem csak egy kis hullám volt, hiszen annyit hallottam már erről a könyvről, hogy egyre több verziót fogalmaztam meg magamnak. Ettől függetlenül Harris jó könyvet ír, de igazságérzetem miatt a vége nem tetszik.

4

2010. február 18.

Télzáró gondolatok, avagy a gondok is elolvadhatnának a hóval



Annyi minden történik mostanában...............
Várom a tavaszt...
A molyon abban egyeztem meg Stippi-vel, hogy a múlt hét vasárnapig lehet még tél, hó, fagy, jég, dér.... Most aztán már:
Kelj, kelj kikelet
Seprűzd ki a hideget
Ereszd be a meleget,
Dideregtünk eleget!


Négy napja kínoz a bennem rejlő és lappangó betegség, ami ma ágynak döntött. Fáradtság vagy nátha? Vagy fáradtságból kialakuló nátha? Teljesen mindegy a lényeg: nem szeretnék viccelődni a témával, de ma reggel már (félholt helyett) félig élve jutottam be a dolgozóba. Nem volt egyszerű, mert a 6.20-as busz -pontosan megfogalmazva- jobb első kereke defektet kapott. A Nagy örült, milyen izgi, hogy ilyen történt velünk; a Kicsit a lyukas kerék jobban érdekelte. Én pedig, miközben sodródtam lefelé a tömött buszról, először felhívtam Apukámat (köszi!), hogy emelkedjen ki az ágyából, és gyorsan jöjjön kocsival utánunk, mert úgysem férünk fel a következő buszra. Másodszor felhívtam a Dolgozót, hogy "Nincs aggódás, még élek, csak kések..!"

Szumma szummárum (így kell ezt írni?) jól döntöttem. Amikor beestem enyhe késéssel, csak egy szabadnapot kértem holnapra, hogy hétfőre jobban legyek. Most itthon vagyok, már aludtam, begubóztam magam a sarokba egy vastag takaróval, könyvvel és a géppel, bevettem gyógyszert, a gyerekeket elküldtem egy emelettel lejjebb a Nagyszülőkhöz, megrendeltem a bundás kenyeret, egyre jobban érzem magam. Az élmény feltornázta magát már egy közepesre.

Na igen az autó.... Ugye egy bácsika kocsija néhány héttel ezelőtt megcsókolta a miénk fenekét (jujjj), 3-4 hete kínlódunk, szervezünk-tervezünk: ki-kit visz hova, mikor hoz el, ki megy érte stb... Mára kész lett (juhéjjj), sajnos holnap lejár a forgalmi engedély, de állítólag hétfőn levizsgáztatják! Szerintem maga a tény, hogy -elvileg keddtől- ismét használhatom (hellyel.közzel, időnként, és beosztva) az Aranyost, egyből meggyógyít!

A Nagy-nak holnap még farsangi bálja van, össze kellene dobni még valami tökfödőt neki (semmi kedvem kikelni erről a helyről...), mert a kölcsönkalapot otthon hagyták a kölcsönadók... :-(((

Szeee hatására elkezdtem olvasni újra az Urak és játékosokat. Már kezdek látni olyan összefüggéseket, amiket előzőleg nem sikerült. Egyenlőre tetszik!
Lehet, hogy tényleg nem jó passzban voltam akkor (sem)?? :-S

3 nap pihi, remélhetőleg pihivel tudom majd tölteni... és várom a meleget. Egy reggeli (tavaszi) madárcsicsergés képes feldobni a napomat, a megszépíteni az arcomat (kisimítja a ráncaimat), és feldobja a mosolyomat!
Rajta madárkák, ne hagyjatok cserben!

2010. február 14.

Jodi Picoult: A nővérem húga


Miután megkerestem a leesett államat, összeszedem gondolataimat.
Nem taglalom a tipikus amerikai családot, elég az, hogy van két testvér, a 2 éves Kate és az 5 éves Jesse, anyukájuk abbahagyta jogi pályafutását, hogy nekik szentelje életét, elég az apa fizetése a megélhetéshez. Ekkor a kislánynál a leukémia egy nagyon súlyos fajtáját állapítják meg. Itt kezdődik a regény.
Nem merülök bele, mit tehet meg Amerikában egy szülő, hogyan van rendelkezési joga a gyereke teste felett? Nem tudom, hogy megtörténhet-e a könyvben leírt esemény, vagy sem. Azaz feketén-fehéren leírva: kémcsövekben összehozhatnak-e a testvérrel azonos génkombinációt? Az anya, a szülők rendelkezhetnek-e az egészséges gyermekének szervei felett a beteg gyermeke javára? Stb…
Tény: A 13 éves Anna bepereli szüleit, mert információnk szerint nem szeretné egyik egészséges veséjét odaadni a rákos nővére számára. Ügyvédet fogad. Miközben a könyv lapjain keresztül megismerjük a rövidke per lefolyását, képet kapunk a Fitzgerald család történetéről, kálváriájáról, Anna megszületésének történetéről, Kate betegségéről, Jesse devianciájáról, a szülőkről.
Ennyit a történetről. Spoilereket nem írok, a könyvet mindenképpen érdemes elolvasni. Ha gyermekünk van azért, ha még nincsen, akkor azért.
Az olvasás közben érzett érzéseimet szívesen megosztom, a fülszöveget elolvasva ezzel semmi újat nem árulok el:
1. Anna egy gyerek. Egy 13 éves kislány, akinek fel kellene korábban nőnie. Aki egyre többet ért meg az élet nehézségeiből, aki mindenkinek a kedvére szeretne tenni őszinte bájával, természetességével. Aki nem csak Kate génazonosságában tökéletes, hanem egy okos, értelmes, segítőkész lány. De kinek segítsen. Magán? Szülein? Kate-en? Kételkedése az egész regényen végighúzódik.
2. Nem kedvelem Sarat, az anyát. De megértem. Soha nem szeretnék a helyében lenni, soha nem szeretnék elveszíteni gyereket, vagy a közelében lenni ennek az érzésnek. Átéreztem milyen nehéz lehet neki. Próbált ő jó döntéseket hozni, de az olvasás közben az derült számomra, hogy a beteg kislányért feláldozta a másik két gyerekét. Az ilyen mondatokért nagyon haragudtam rá: „Erre a kislányra csak abból a szempontból gondoltam, hogy tud-e majd segíteni a már meglévő lányomon. (….) …hiszen azt várom tőle, hogy megmentse a nővére életét.” Haragudtam rá, mert mindkét egészséges gyermekét elnyomta. Jesse magatartásával a peremen egyensúlyozott, Anna pedig annyira jó gyerek, hogy az irántuk való szeretetből teljesít minden szülői kérést. A nehéz helyzet elvakítja a gondolkodást, de itt voltak nagyon klassz éveik. De akkor is ilyen gondolatai voltak: „..ki tudja mikor következik be megint egy krízis? Márpedig ha bekövetkezik, szükségünk van Annára –a vérére, az őssejtjeire, a szöveteire- tehát kéznél kell lennie.”
3. Nagyon sajnáltam Jesse-t, akire nem figyeltek, aki mindig másodlagos tényező volt, akinek már 5 éves korától meg kellett érteni a felnőttek cselekedeteit, dolgait. Akit annyira megviselt a húga betegsége, hogy egyre mélyebbre süllyedt; egy eset utáni gondolatai „Valójában semmit sem gondoltam. Éppen csak valahol szerettem volna lenni – egy olyan helyen, ahol végre rám figyel valaki.”
4. Briant az apát igazán megkedveltem. Mint „férfiagy” sokkal tisztábban látta át az eseményeket, de félt ezt önmagának is sűrűn kimondani. Hezitált, de szimpatikus.
5. Campbell egy jófej ügyvéd. Számomra. Mondjuk az ő szerelmi szála nem kellett volna a történetben, de ettől eltekintve, ill. ezt figyelembe véve is tetszett a szerepe. Jó karakter. Julia tette a dolgát, számomra maradandót nem jelentett.
6. Kate. A beteg Kate. A halálos beteg Kate, akinek kevés saját gondolatát ismertem meg a naplószerű regényből. Mindössze az utolsó néhány oldalt szánta Picoult a lány gondolatainak tolmácsolására. Természetesen életét, betegségét, megpróbáltatásait megismertük. Aki a remélt 5 éves korát túlélte.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra. Bevallom én nem sírtam a könyvön, mint mások. A végén egyetlen könnycseppet elmorzsoltam. A könyv fontos gondolatot nyújtott számomra.
Inkább olyan élményt adott, amihez nyúlhatok, ha ilyen, vagy ehhez hasonló helyzettel találkozom.
Kedvenc idézet: "Akkor értem meg, hogy a "gyerekem van" kifejezés pontatlan. Nem birtokoljuk, hanem kapjuk őket. És nem mindig olyan hosszú időre, mint gondoljuk, vagy reméljük. De még mindig jobb így, mintha egyáltalán nem lennének..."
Mindenképpen 5-ös!

2010. február 13.

Farsangi ovis buli szülőként...


Elérkezett az a nap, amikor szülőként részt vehettem egy farsangi "Szülők-nevelők bálján".
Régi munkahelyemen, a Kicsi ovijában nagyon vártam ezt az eseményt. Egyrészt a mostanában elhatalmasodó lótásban-futásban jó volt találkozni ezekkel a Barátokkal, másrészt ez az utolsó ilyen bálom, hiszen a következő farsang már az iskolában fog zajlani.
A farsang az 1960 és 70-es évek jegyében zajlott, az oviban dolgozók az ilyen jelmezeket, öltözékeket szorgalmazták, a nyitótáncuk is e kor köré készült. Köszi V.!
Voltunk jó páran a hippikorszakból, voltak a pöttyös szoknyás kislányok, sőt kisdobossal és úttörővel is találkozhattam. Fantasztikus ruhakölteményeket, parókákat, szemüvegeket pillanthattam meg.
Nagyon jól éreztem magam, tudtam beszélgetni az ismerősökkel, barátokkal, az óvónénikkel; táncoltam, karaokéztam; ettem és ittam. Bánatot csak a buli vége előtti hazajövetel okozott (jött a busz).

A gyerekek a közös ovis csoporttól együtt fognak a nyár elején búcsúzni, eddig 3,5 évet töltöttek együtt. A közös csoportszobából a szélrózsa jó néhány irányába, más-más iskolába ballagnak tovább, így csak remélhetem, hogy valahogyan meg tudunk szervezni ilyen jó kis bulikat.

2010. február 11.

Yann Martel: Pi élete


Tele vagyok gondolatokkal, mégis nehezen megy ezeknek a megfogalmazása.
Kezdem az érzéseimmel: voltak pillanatok a könyvben, amikor elsírtam magam az elém tárulkozó látvány, elképzelés miatt, vagy esetleg a sajnálat miatt. Szemeim csak úgy falták a sorokat, szavakat, betűket; kétségbeestem, amikor nem tudtam olvasni. Olvastam a csepegő esőben, miközben a cseppek áztatták a lapokat. Sajnáltam a könyvet, de képtelen voltam becsukni.
Yann Martel csodálatos könyvet alkotott, benne állatokkal, túlélővel a Csendes-óceánon. Hogyan lehetünk képesek erőnkön felül túlélni egy hajótörést? Ezt hogyan vitte véghez Piscine Molitor Patel, aki egy uszodáról kapta a nevét? Ezt a könyvet meg kellene ismertetni sok emberrel.

A könyv megtörtént eseményt dolgoz fel. (Ezt el is hiszem egyelőre, csak Marlo Morgan regénye óta szkeptikus vagyok sokszor.) Valóság vagy fantázia? Teljesen mindegy, erre a történetre mindenkinek szüksége lehet.

Pi Patel küzdött a tengeren több, mint 220 napig. Küzdött életéért, hitéért, önmagáért, lelkéért. A könyv nagy része erről szól. Természetesen először megismerkedünk családjával. A végén pedig megismerkedünk a történettel. Felkerül az I-re a pont.

Hiszem, hogy a bajban addig küzdünk, amíg lehetséges, ameddig egy leheletnyi esélyt látunk a túlélésre. Optimisták leszünk. Bízunk. Remélünk. Hiszünk. Hiszünk magunkban, ha addig ezt nem tettük meg, elkezdünk hinni magunkban. Hiszünk egy földönkívüli dologban. Istenben, Allahban….. vagy akármi másban.
Nehéz a könyvről írni „csak úgy”. Bennem azt az életérzést, amit képviselek, ill. nagyon próbálok képviselni, megerősítette.
Számomra most nyert értelmet az a mondat, amit mások értékelésében olvastam: „töprengek a történeten.”

A Moly-on ezeket a sorokat jegyeztem le a könyv becsukása után:
"Az utolsó oldal elolvasása után:
Szóhoz sem jutok.
Mindent értek és semmit sem értek.
Gondolkodom, zakatolok.
Nagy szemekkel nézek magam elé, és továbbra is az első három mondatomon merengek.
Kedvenc…
„..Ez a pillantás adta az utolsó képeket Richard Parkerról, mert abban a másodpercben átvetődött fölöttem. (…) Közvetlenül előttem húzott el jobb felé menet. Nem nézett rám. Futott vagy száz métert a parton, mielőtt befordult. (…) Biztosra vettem, hogy felém fordul. Rám néz. (…) Azután Richard Parker, gyötrődésem társa, ez a rettenetes, brutális lény, aki életben tartott, előreindult, és mindörökre eltűnt az életemből.”
Ki is volt Richard Parker???

1,5 órával később: tisztult a kép, még jobban tetszik! Kedvenc a köbön!

Mindenkinek meg kell találnia a benne rejlő KINCSET, ÉRTELMET, esetleg MEGOLDÁST!

Biztos pontja a könyvespolcomnak!

5***

2010. február 4.

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek


Érdekes módon jutottam el ehhez a könyvhöz: Csengának kerestem ajándéknak való könyvet, így találtam rá az ő egyik nagy kedvencére, kölcsön is kértem tőle.
Számomra azért nem ennyire csillagozott ötös, csak egy négyeske, de mindenképpen érdemes volt elolvasni.
Ami már a fülszövegből kiderül: „Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság.(…..) Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált?”
A könyv a legfiatalabb lány, Cecilia öngyilkossági kísérletével indul el, innen számítva kb. egy évet ölel fel a történet.
Cecilia halálával súlyosbodott a Lisbon családban eluralkodó helyzet, állapot. Addigi lassú, monoton, szabályokkal teli életük megrekedt, leállt. Házukból a maradék élet nagy gőzzel elpárolgott, csak az állott levegő, a kosz, a por maradt benne.
Az életben lévő négy lány egy egységként élt a könyvben. Többet csak Lux Lisbonról tudtam meg, konkrétan azt, hogy ő nem szűzen halt meg. A többi lányról igazán csak a nevüket ismertem meg: Therese, Mary, Bonnie. Ők négyen együtt vannak ábrázolva, külső tulajdonságokban nehezen is lehetett megkülönböztetni őket, belső jellemzőkben megjelentek utalások.
Nagyon tetszett a regény íve, vonulata, leírása. Eugenides szépen, élvezhetően vezeti végig a történetet, érdekessé teszi azt, amiről tulajdonképpen nem is ír. Érdekelt volna a háttér, a család élete, konkrétan mitől is keseredtek meg, mitől keseredtek el a Lisbon lányok.? Természetesen tudom, hogy a neveltetésük, főleg az édesanyjuk miatt történtek meg az események, de sokkal jobban belemélyedtem volna ezekbe a „falak között meghúzódó” rejtelmekbe, a konkrét okokba, indokokba. (Nem értem meg a könyvbe azt a momentumot, hogy a családdal nem törődtek a szomszédok. Látták, hogy nem járnak iskolába, látták, hogy nem dolgoznak a szülők, érezték, hogy gond van, de nem törődtek velük? Megtörténhet ilyen egy olyan országban, ahol a gyereket verő szülőt megbüntetik? )
A történet narrátoraként egy fiút képzelek el, aki fiatal fiúként és férfiként is mesél. Fiút képzelek el, aki ugyanolyan nagy ámulattal figyelte a lányokkal való történéseket, mint a többiek. Utcabeli, ablak mögül leselkedő fiút képzelek el, aki percre pontosan tudja mi történik, amikor éppen nincsenek zárva a zsalugáterek. Fiút, aki meg volt hívva a buliba, akit a lányok értesíthettek, hívhattak, elérhettek, akik ott voltak azon a bizonyos napon. Azon a bizonyos napon, amikor ők négyen úgy döntöttek, hogy követik Ceciliát. Követik Ceciliát, és fiatal lányokként eldobják maguktól a földi életet. Vajon hányan vannak olyan sanyarú sorsban, hogy szüleik miatt ilyen lépésre szánják el magukat.
A lányok meghaltak. Öngyilkosok lettek. Hogy mit csináltak a szülők, Mrs. És Mr.Lisbon?

Nagyon-nagyon remélem, hogy a könyv leíratlan mondataiban, kimondatlan szavaiban az áll, hogy öngyilkosok lettek.

„Nem tudtuk elképzelni azt az ürességet, amivel valaki borotvát emelhet a csuklójához és felvághatja az ereit, az ürességet és a nyugalmat. És a sajét képünket kellett beletolnunk utolsó nyomaikba, a sárfoltokba a padlón, a lábuk alól kirúgott bőröndbe, s örökre magunkba kellett szívnunk a szobák levegőjét, ahol megölték magukat. Végső soron nem számított, hogy mennyi idősek voltak, vagy hogy lányok voltak, csak az, hogy szerettük őket, s ők nem hallották hívó szavunkat, mint ahogy most sem hallanak itt fent a lombházban, gyérülő hajunkkal és megereszkedett pocakunkkal, ahogy hívogatjuk őket ki a szobákból, ahová bementek, hogy mindörökre egyedül legyenek, egyedül az öngyilkosságukban, amely mélyebb, mint a halál, és amelyben már sohasem fogjuk megtalálni a darabkákat, hogy újra összeillesszük őket.”

Élmény: 4

(A filmet nem ismerem, de kutatom, merre, hol tudom megnézni. Igazán kíváncsi lettem rá.)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...