2010. december 27.

Máté: Angi: Volt egyszer egy


Olykor el-eltűnődtem azon a dolgon: hogyan és mit írjak Máté Angi könyvéről, hogy bebizonyítsam azt, amit sokan tudunk már: a fantasztikumot, amit már majdnem szuperlatívuszokban lehet említeni?

Hogy meséljem el a szavakat, amik az ő szájából annyira egyértelműen egyszerűen, semmiféle mesterkéltség nélkül törnek elő, ezáltal új kifejezéseket, szavakat tanulhatunk tőle, vicces dolgokat, amiket talán még nem is hallottuk azelőtt?
Tudjátok, hogy a sünök muszognak? Ki nevet úgy, hogy kunc-kunc? Kik a tinka-tinkák? Hogy a kő is lehet párna? Miért sikkantgatnak a legyek a hintakiflin? Vagy, hogy van az almának legpocakabb része.......

Hogy mondjam el, hogy Angi egy olyan személy, aki gyönyörűséggel képes mesélni egy sósperecről, a ködről, egy pocsolyáról, a sötétségről vagy akár a csendről is, akinél megelevenedik az égben található kalajmesz, vagy éppen a háromlábú has nélküli láz, akinél a hideg a didergést és toporgást árulja? Akinél a Nap és a virág összebarátkozott, akinél még a legyek is sikkantgatnak?
Aki így képes írni a csendről: "Énekelt a csend, s énekére hullni kezdett valami puhaság az égből, pilinkélt, míg ujjnyi, majd két ujjnyi lett, végül térdig állt a világ benne."

Hogy mondjam el, hogy a gyermekeimnek vásárolt és dedikáltatott könyvet, magamnak vettem, én szerettem volna olvasni, először én!

Hogy mondjam el, hogy -kicsit- irigylem az óvodásait vagy a gyermekét, aki nap mint nap hallhatja a hangját, a mesélését, megnyugtató szavait?
Hogy mondjam el, hogy én is ülnék a szoknyájánál nap, mint nap, hogy hallgassam őt?

Nem tudom elmondani, őt olvasni kell, és ha - kicsit is - értékelni tudjátok a szépet, akkor annyira szeretni fogjátok Máté Angi írásait, amennyire én. (...és annyira tetszik majd nektek Szulyovszky Sarolta illusztrációja mint nekem)

....és mivel Máté Angit megkérdeztem, és beleegyezett, hogy egy meséjét bemásoljam ide, így olvassátok szeretettel ezt az egyet. (Tűnődtem melyiket is a több kedvencem közül, egyre inkább szűkítettem a kört, maradt kettő: a virágos és az almafás. Végül a kunc-kunc győzött.)

Szeretettel:

Volt egyszer egy almafa

Egészen nagy almafa: voltak pöffeszkedő almái, melyek ott piroskodtak a szélein, voltak szégyenlősebbek, melyek a sűrű levelek mögül pislogtak, hunyorogtak napra, esőre, voltak feszülős héjúak, mások töpörödöttek, aprókák, s ezek a sokféle almák mind lakták a fát. Volt úgy, hogy beesteledett, olyankor minden almából egy sötét alma lett, mint az ég, és egyforma sötéten is rezegtek kicsi fás száraikon, hogy jajjönasötét, jajjönahernyó, szélvész, tornádó, kaszáspók, galóca.
Aztán nappal mutatták magukat olyannak, amilyenek: pöffeszkedőnek, pislogónak, nyámnyilának, ropogósnak. Majd megint este, megint jajj.
Volt közöttük egy alma, amelyik nagyon kövér és nagyon fényes volt.
Egy éjszaka, amikor az almák mind magukra öltötték az ég sötétjét, amikor reszkették esti félelmeiket, bizony a lappantott éjszakából előbújt egy hernyó. Rákezdte az almafa, almástól, levelestől, kérgestől, hogy jajjönahernyóóó, de már késő volt.
A soklábain közeledő hernyó meg sem állt a legkövérebb, legfényesebb almáig. Ott jól megvetette sok sarkát, mert hát igen-igen csúszós volt a kövér alma -mint egy csicsonka, dünnyögte a soklábait megfeszítő hernyó- s munkához látott.
Csücsörített egyet a száján, miután megtornáztatta ajkait, s csücsöri szájával elkezdte habzsolni a kövér, fényes alma legpocakabb részét.
Lyuk nőtt az almán, végül csak soklábai kalimpáltak ki a hernyónak, de azok jó hosszan, mert nagyon sokáig tartó teste volt neki.
Az almafa már azt sem suttogta almáival, leveleivel, kérgeivel, hogy jajjönahernyó, csak az látszott, mikor a hold világost kerekített rá, hogy igen meg van ijedve. S akkor, ebbe a nagy hallgatásba belekaccantott valaki vagy valami.
-Hiheeehe, kunc-kunc.
Felkapta fejét az almafa: ki merészel ebben a nagy ijedelemben, lúdbőrzésben kacigálni, güggyenni a hangjával. Hiszen sírni kellene. Bömbölni.
Bömbölni kellene egy ilyen almafának mindenestől, ha legkövérebb almáját soklábú hernyó fúrja csücsöri szájjal, hörpintgetve édes leveit. Jaajj.
- Hiheeehee, kunc-kunc- hallatszott ismét.
Az almafa maga mögé terelte a holdat, már bizony csak megnézi, ki kacarász. S képzeljétek el, mit látott.
- Ááááá- ámultak el az almák, a levelek, kérgek, amikor a holdvilág fényében föltűnni látszott a legkövérebb és legfényesebb alma, amint hol ide, hol oda kapkodott, leginkább a hóna alá, aztán a nyakához, aztán a füle mögé, hogy hiheeehee, kuc, kunc, de jó, ez a soklábú hernyó, itt bent a pocakomban, nyakamban, itt-ott, mindenütt, úgy kacagtat, csupa csiklincs, csupa kunc-kunc, s hallani lehetett, hogy már a hernyó is csuklott a sok kacagástól.
És akkor a nagy almafa is elkacagta magát. Aztán, ha esteledett, minden napnak a végén, nem kezdtek rá az almák, levelek, kérgek jajjgatásokat mondani, hogy jajjönasötét, jajjönahernyó.
Ha jött, akkor kacagáltak és himbálóztak boldogan, gömbölyeket énekelve.


Köszönöm Angi!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...