2011. január 1.

Hermann Hesse: Demian


Első gondolatom ez volt:
éppen a héten beszélgettünk barátnőmmel a gyerekeink neveléséről, rokongyerekek és más fiatal nevelését és neveltetését megemlítve, és mindketten megállapítottuk, hogy az gyermekünk és a közöttünk lévő őszinteséget tartjuk legfontosabbnak. Addig míg ez megmarad a gyerekünk és közöttünk, addig (talán) nincsen gond. De vajon segíthetjük-e őket a saját Útjukat járni, megtalálni a helyeset?

Ez jutott eszembe Emil Sincleart megismerve.

Sinclear egy szerető szülői pár kisfia, két nővére van. A fantáziájából született történet miatt került veszélybe, ami felőrölte két világa közötti hidat, aminek következtében elvesztette önmagát, így félelme miatt eltűnt az a sokat jelentett őszinteség. Küzd, őrlődik, hazudik.
A kinti, a házon, az Anya és Apán kívüli világ olyan erővel húzta és szippantotta magához, hogy egyre tehetetlenebbnek tűnt.

Így kezdődik a történet. Majd megismerkedik Max Demiannal, aki különös hatással lesz rá. Olyannyira különös hatással, ami az egész életére kihat.
Demian megjelenésekor feltettem magamnak a kérdést: Ki ez az ember?
Elgondolkodom. Olyan, mintha egy földre küldött valaki lenne, aki segít ?, utat mutat, de senki nem tudta, kik ők...

Az egész történeten keresztül húzódik a két élet, a két világ motívuma, párhuzama:
- otthon+szeretet- kinti világ: zsarnokság, rossz, hazugság miatti fizetés,
- bűntudat- nyugalom, őszinteség,
- gyermeki világ- serdülőkor
- Utána önmaga keresése mindenhol, az álmok keresése, festmények- a megélt napok.
"Tehát ilyen voltam én belül! Én, aki kerültem és megvetettem a világot! Én, aki lélekben büszke voltam, és Demian gondolatait osztottam! Így néztem ki: utolsó, részeges disznó, mocskos, undorító, közönséges, sivár lelkű bestia, akit elsodortak förtelmes ösztönei!"
Annyira szerettem a kis Emilt, nagyon sajnáltam, szerintem kicsit korán jött neki ez a démon Demian. Még csak 10-11 éves volt.
Felnézett rá, kereste őt, meg akarta érteni őt, követte őt. Eltávolodott mindentől és mindenkitől. Aztán nem találta a helyét, aztán megjárta önmaga poklát, barátságokon, szerelmeken keresztül, végül kezdett magára találni. Kereste élete lényegét, élete értelmét.

Hesse szépen megírta ezt a történetet, mégsem vagyok maradéktalanul boldog.
Az a végére is biztos lett, hogy ne adjuk fel, ne legyünk átlagosak, merjünk önmagunk lenni. keressük önmagunkat. De az is tény, hogy sokkal könnyebb néha sémákat alkalmazni, mint személyiségünk szerint élni életünket, vállalni önmagunkat!
Mindig vállaljuk? Bár keressük magunkat kívül és belül, még azt is gyakoroljuk, hogyan formáljuk betűinket, melyik frizura áll jól, melyik zene tetszik jobban, melyik hivatás a szimpatikus.. stb. Megtaláljuk, kitaláljuk, rájövünk? Segítenek vagy egyedül próbálkozunk?
Emil Sinclear kereste önmagát. Fájdalmas és keserves utat járt be néhol, és még most sem tudom megnyugodott-e a lelke abban a gondolatban, hogy: Igen! Ez én vagyok!

"Mindenkinek csak egyetlen igazi 'megbízatása' van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta vagy mint bűnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk sajtunkat, s azt teljességgel, töretlenül éljük végig. Minden más félmegoldás, megfutamodás, visszamenekülés a tömeg eszményeihez, alkalmazkodás és rettegés a saját lelküktől."

A könyvet fiataloknak ajánlják. Én keményen elgondolkodtam azon, vajon tényleg megértik-e ők? Szerintem nehéz befogadni a művet.
Én olvastam 15 évvel ezelőtt is, és tudom, hogy jobban tetszett, de az érzéseimre nem emlékszem. Most nem tudtam annyira élvezni. Vagy megérteni. Ezért a 4.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...