2010. szeptember 30.

Töprengések, elmélkedések, aggódások, gyötrelmek

Megérett ezt a poszt, mint nyáron a görögdinnye. Persze vannak közte rossz ízűek is, mint ahogy ebben a bejegyzésben is lesznek negatívumok.

"Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?"

A témát, amiről írni szeretnék, sokféle oldalról lehetne elkezdeni: egyik sem jobb a másiknál, így belevágok a közepébe, hátha érthető lesz.

Amikor én voltam gyerek megtanultam tanulni. Nem volt kompetencia.. csak a "Maci ír" a Maci olvas" meg a többi tankönyv. Imádtam leckét írni, sormintákat rajzolni, énekelni, nem volt tornatermünk, ezért sokszor elmaradt a mozgás, de amúgy sem voltam túl ügyes. Imádtam a hetességet, megvolt a ronda nylon köpenyünk, két befont coffal (copffal) jártam 5-es koromig. Idő előtt avattak kisdobossá, mert kitűnő volt a szorgalmam, a tanulmányi eredményem, és a magatartásom. Sokaknak ez tök unalmas lehet, de szögezzük le: nekem nem volt az. Meg akartam felelni szüleimnek, hogy büszkék legyenek rám, hogy örömet okozzak nekik. Nekem teljesen mindegy, hogy ők neveltek ilyenné vagy genetikailag ilyen voltam. Nekem jó volt, örömmel emlékszem vissza az iskolai évekre. De maradjunk csak az általános iskolánál.
Visszatérve: nem tudom, hogy magamért, a szüleimért vagy a tanítónéni kedvéért szerettem tanulni, de tény, hogy volt fontos a leckeírás.

Kanyarodjunk el: itt van a mai világ, a gyermekeim iskolája. 1. osztály: alig van-volt lecke, szerintem kicsi az elvárás: tökéletesen kivitelezik az Óvoda-iskola átmenetet. Tetszik. Viszont ami nem tetszik: nem kell hazahozni semmit (vagy alig valamit), mondván a napköziben megcsinálták, megtanulták. Másodikban ici-picit terhelték őket, könyv hazahozatal csak az én felszólításomra történt, továbbra is együtt készült a lecke a napköziben, ha pedig itthon írtuk: jó tyúkanyóként kotlottam felette, mellette. ..és ez csak a szorgalom.
Kinyílt a kiscsirke szeme-szája, előjöttek a különbségek, a legfontosabb kérdés és mondat: Neked csak tanulnod kell, nincs más feladatod... stb.

De persze differenciáljon a jó pedagógus, ne akarjuk magunkat keresni a gyermekben, így hagyjuk őt önkibontakozni, így most 3-ban ott tartunk, hogy jobb napokon (ha itthon tanulunk vagy ha marad lecke, és 3-ban már mindig marad valami) már magától leül az Anyja lánya, el is kezdi, de elfárad, elkalandozik, nem érdekli az egész egy idő után, és fátyolos tekintettel elege van. Itt ismét egy problémám van: számomra hirtelen lett több a tanulnivaló: eddig csak a bemelegítő köröket róttuk, most pedig turbó-dízelre kapcsoltunk és ennyi! Küzdjünk! Oldjuk meg! Írjuk meg, tanuljuk meg, vágjuk be!
Az enyémnek nem egyszerű, bevallom őszintén. Ülök mellette, sokszor csak ülök. Sokszor dicsérem. Ha szükséges biztatom. Ha figyelembe veszem az elején leírtakat, akkor még nehezebb megértenem a sokszor megjelenő kínlódását, és akkor jön a veszekedés, hogy "Neked csak tanulnod kell.." és akkor fenyegetőzünk az egyetlen dolog megvonásával, amit igazán szeret csinálni (pedig ez az utolsó lépés, de rengeteg idejét felemészti).

Hol volt nekem leckehiányom, magatartási figyelmeztetésem, 1-em 3. osztályban-szeptemberben? Ezek mellett nem tudok elmenni szó nélkül. De érzem, hogy egy 9 éves még csak egy gyerek, de azt is érzem, hogy lassacskán felelősséget is kellene vállalnia bizonyos tetteiért.

Tudom, hogy nincs recept: ki ilyen- ki olyan... Kinek gyermeke ilyen, kié pedig amolyan. Ezek találkozása is biztosan minden esetben másmilyen.

Én csak kesergek, mert nem látom az akaratot, mert állóvízben mozgunk, úgy érzem nem jutunk előre. Mindig ugyanoda lyukadunk ki...

Jó lenne látni, minden rendben lesz-e... Addig kitartok: szigorú-következetes-vidám-bohóckodó-aztán megint szigorú-elvárásokban gazdag Mama vagyok.
Szigorú? vagy csak életre nevelő? Mi a szigor? .......

Nem hiszem, hogy bárki tanácsot tud adni, hiszen nem igazán ismertek bennünket. Inkább sokat jár mostanában az agyam ezeken a dolgokon. A tanuláson, a tanulás mikéntjén-módján, hogyan tanulnak meg a gyerekek tanulni, mit kellene másképpen tenni? Hej, de sok módszeren keresztül mentünk már...

Eszembe jut itt egy Pilinszky János vers, amihez csak azt tenném hozzá: remélem, hogy bármennyire különbözőek vagyunk, bármennyit veszekszünk, bármekkorák az elvárások, mindig tudni fogja, hogy ott van a megfelelő helyen, és soha nem hagyom magára. A legjobbat szeretném neki: egyenlőre így próbálkozom. Szóval ne következzen be, hogy nem leszek ott, amikor nagyon kell.

MÉGIS NEHÉZ

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...