2010. augusztus 14.

Alessandro Baricco: Novecento


Úgy simogatja a tenger a bőrömet és úgy melengeti a zongoraszó a lelkemet, mint a Selyem.

Elolvastam mert:
- tenger van benne;
- hajó van benne;
- zongoraszó van benne;
- rövid volt és száguldott felém;
- Alessandro Baricco írta.

Mintha nekem írta volna....

Rabul ejtett ismeretlenül: Az Óceán zongoristájának-meséje.



Beültem a fotelbe, átadtam magam ennek a történetnek. Felkiáltottam: végre valaki nekem mesél! Belemerültem a tengerbe, a zongora hangjába, a boldogtalanság hangjaiba, a boldogtalanságból a boldogságba való átmenet próbálkozásaiba, a félelem kibontakozásába, a megnyugvásba. Azt szerettem volna, aki kézen fogja Novecentot, és átsegíti a nehézségeken…. nem én lettem az, sőt….más sem.

Tánc az óceánnal...
Szeretem a zenés darabokat. Nekem teljesen mindegy, hogy énekelnek benne, énekelnek és táncolnak benne, vagy csak táncolnak benne. Színház az egész világ. Imádom a könyeket, a színházat és még sok mindent.

Novecento... egy könyv hangjegyekkel!

Baricco elvitt egy óceánjáróra, ahol ültem a sarkokban, és hallgattam a muzsikát, a zongora 88 billentyűjének összekapcsolt hangjait. Hallgattam és megismertem Novecento érzéseit. Boldogtalanságát. Boldogságát. Elgondolkodtam életén, elgondolkodtam az életemen. Hallgattam a zenét. Ültem a színpadnál, az első sorban. Magam előtt láttam a trombitást. A hajót. Az embereket. Magam előtt láttam magamat. Félelmetes volt.

"...az istenért, nem lehet, hogy egész életedben csak ide-oda ingázz, mint egy hülye, te nagy vagy, és a világ ott van, csak le kell menned azon a kibaszott lépcsőn, mi az neked, néhány szaros lépcsőfok, istenem, ott mindent megtalálsz, a lépcsőfokok végén, mindent. Miért nem hagysz mindent a francba, és mész le innen, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer. Novecento... Miért nem szállsz le? Miért? Miért?"

Keressük azokat a megfelelő lépcsőket, és ne féljünk lemenni rajtuk!

4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...