2010. június 17.

Veronique Olmi: Tengerpart


"Szerencsére nem kellett sokáig várnunk a buszra, és senki nem látott meg minket, amikor felszálltunk. Furcsa érzés volt tudni, hogy hamarosan elhagyjuk a várost, elutazunk egy ismeretlen helyre, főleg, hogy nem volt semmiféle iskolai szünet, és arra gondoltam, ez biztosan szöget ütött a kölykök fejébe. Még soha nem voltunk nyaralni, még soha nem hagytuk el a várost, és az élet most hirtelen egészen másnak tűnt, a gyomrom görcsbe rándult, állandóan szomjas voltam és folyamatosan aggódtam mindenért, de megtettem minden tőlem telhetőt, igen, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a srácok mindebből semmit ne vegyenek észre. Már alig vártam, hogy felszállhassunk a buszra, hogy végre a gyerekek is elhiggyék, valóban elutazunk."

Elutaznak a tengerpartra! Végre........., álmodozzatok ti is, milyen út előtt állnak?

Tengerpart I.:
napfény, homokos, kavicsos, búvárkodás, homokvár, mosoly, öröm, boldogság, játék, nyaralás, messzeség, víz, úszás, pancsolás, futás, sport, merengés, pihenés, család, fagyi, jegeskávé, olvasás, szabadság.

Tengerpart II.:
eső, pénznélküliség, kilátástalanság, szomorúság, depressziós anya, koravén-felnőtt 9 éves, szorongó 5 éves.

Elutaztak a tengerpartra, milyen volt az útjuk, milyen volt az az egy napjuk, amit ott töltöttek?

"Már megint nem jön össze semmi. Ez a szoba sem ér semmit, átutazóban vagyok két ismeretlen világ között, ez a szállodai szoba nem más, mint egy váróterem, elveszett emberek lábnyomaival teli váróterem, hatalmas tömeg hömpölyög körülöttünk, az előttünk érkezettek és a majdan utánunk érkezők tömege, rengeteg ember, akik mind itt hagyták a lábnyomaikat, melyek egymásba keverednek a padlón. Mit számítok én e rengeteg ember között? Mit keresek itt? Behunytam a szemem, de sehol nem találtam menedéket, úgy éreztem kilöktek a semmibe, mint valami nemszeretem dolgot."

Mik rejtőznek egy olyan anya fejében aki menekül a gondolatai, az élete elől? Aki belemenekül a saját világába? Aki képtelen a gyerekei nevelésére? Aki jót akar, de képtelen a gondolkodásra, hogy rájöjjön, így nem lesz jó!

Milyen anya az, aki az utazásra elfelejti elvinni a gyerek legkedvesebb alvóstársát, cumiját, állatát, rongyát, bármijét, ami nélkül a gyereke szenved, nem tud elaludni, nem teljesen boldog?

Elutaztak, és egy szállodában aludtak. Hmmmm, elgondolkodtató örömérzés lehetne, ha az egész könyv, mind a 130 oldala nem egy előrevetített tragédiát sejtetne. Ha nem kellene hatalmas erő, hogy továbblapozzunk, hogy a tragédia mikor fog bekövetkezni? Mi lesz a tragédia? Hogyan következik be a tragédia? Lesz egyáltalán tragédia?
Sokakkal ellentétben nem tudtam mi/mikor/hogy lesz az esemény, de a történet sejtette, hogy nem mosolyogni fogok rajta. Elgondolkodom: a gyermekvédelmen, a törvényen, a szociális szférában dolgozók munkáján, a mellettünk élőkön, akik elmennek mellettünk, és a kisujjukat sem nyújtják az embertársak felé.

Elolvastam, befejeztem. Nem vagyok hirtelen ember, nem dobtam a sarokba a könyvet, csak csendesen letettem. Mosolytalanul. Sajnálattal, szánalommal.

Dühöngök.
Kiabálok.
Sírok.
Megölelem minden szerettemet.
Legalább ma nem panaszkodom, hogy kevés van.
Élvezem a szabadságot.
Nem fogok irigykedni, hogy mi idén sem jutunk el tengerpartra.

Szeretek, szeretek, szeretek.

(4-es, mert, én kíváncsi lettem volna még, de nem árulom, hogy mire...)

3 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...