2010. április 11.

Jeffrey Archer: A szerencse fiai


Végeztem ezzel a könyvvel. Nem volt egyszerű az elolvasás, de annyira kedvesen ajánlotta nekem Apukám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.
Az első elolvasás után ennyi volt a véleményem:
Irreális, hihetetlen, néhol nehezen követhető, de mégis érdekes volt elolvasni. Szórakoztató irodalom, ami viszonylag sok évet ölel át gyorsan. Kikapcsolódásnak megfelelő volt, bár magamtól nem vettem volna a kezembe. Sokat nem nyújtott számomra.

A történet lényege, hogy egy kétpetéjű ikerpárt elszakítanak születésükkor egymástól, erről a szülők semmit nem tudnak, ők az egyik fiú haláláról értesülnek. A könyv ennek a két fiúnak az életéről szól, hogyan nevelkednek, hova járnak iskolába, ott mennyire szuper osztályelsők lesznek, a továbbiakban hogyan nősülnek, és hogyan válnak hőssé vagy szuper politikussá, milyen intrikák, cselszövések áldozataivá válnak, vagy éppen milyen szomorúsággal kell együtt élniük.
Nem tudnak egymásról semmit. Természetesen a könyv végén fény derül a titokra, de ezen kívül semmi nem történik.
A könyv szerkesztése nem tetszett, a fiúk (Nat és Fletcher) története váltakozva szerepel, így -még a könyv elején- azt sem tudtam melyikkel mi történik, tulajdonképpen ki is Nat, vagy ki is Fletcher? A fiúk élete nem igazán keresztezi egymást a könyv 3/4 részéig, inkább barátaik kerülnek kapcsolatba velük.
Az egész történet egy könnyed szórakoztató irodalom, inkább csak az Amerikában zajló választási ceremónia érdekelt benne, és még arra voltam kíváncsi, hogy Archer mit fog kihozni ebből az egész sztoriból.
Számomra semmit nem jelentett, semmit nem adott, még a végén is fent maradt a labda, hogy mire volt jó ez az egész, mi volt az értelme, miért lett vége, miért így lett vége?

Eltöltöttem Jeffrey Archerrel jó néhány alkalmat, de randevúink nem győztek meg, hogy ő a nekem való ember. Szétváltunk. Egy életre. Sőt, még barátok sem maradtunk.
2/3

1 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...