2010. április 4.

Gyermekeim, azaz kis gyermekek -"nagy" problémák


Sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy mennyire van jogom a családomról írni.
Tépelődtem, de most érkezett el az a pillanat, hogy muszáj kiadnom magamból azt a felgyülemlett gondolatot, indulatot, ami kínoz. Amíg leírom ezt a néhány mondatot, talán kis időre elfogadom azt, ami talán megváltoztatható.

Tudjátok van az a mondás, ami azt a gondolatot takarja, hogy csak akkora terhet kapunk az Istentől, amekkorát el tudunk viselni; és olyan gyereket ad nekünk, akitől tanulhatunk.
Én tudom, mi az amit a gyerekemtől tanulok: folyamatosan a még nagyobb türelmet próbálom magamban kifejleszteni.
........és ekkor jön a pofon a szüleimtől, azaz az a mondat, hogy "Kislányom te is ilyen voltál. Nem emlékszel?" Ilyenkor támad az önvád: "Miért nem emlékszem?" meg a "Hajaj!"
Természetesen ezt is megmagyarázom magamnak, hogy én legalább kötelességtudó voltam, és tiszteltem a felnőtteket, és eszembe sem jutott volna visszafeleselni a tanárnak, stb.
Tanulunk egymástól folyamatosan: ő tőlem - én tőle.
Néha gyorsabban, néha lassabban. Ölelkezünk nagyokat, keressük-kutatjuk egymást.
Szeretjük egymást.
Egyik oldalon kiborít, másik oldalon büszkévé tesz. Büszke vagyok a sport miatt. Kiáll, versenyez, én pedig remegve fogom a kamerát, mindenféle gyomortüneteket produkálok, hogy sikerüljön neki(k). Aztán ugyanez előjön az eredményhirdetéskor, kész ideg vagyok az izgalomtól.
Minden ember más. Beszéljünk felnőttről, gyermekről, és tegyük hozzá a különböző anya-gyermek kapcsolatokat. Hiszem, hogy ha a szülő a legjobbat szeretné gyermekének, rossz nem sülhet ki belőle. Olyan mint a bor: szüretelünk, feldolgozunk, aztán valahogy érlelődik-érlelődik, és kész lesz a Tökéletes. (Csak nehogy valami rossz mag, anyag, mesterséges akármi belekeveredjen!)

Látjátok? Le is higgadtam. Húsvétvasárnap van. Mindjárt megyek értük a Vasiba. Értük hiszen nekem Ketten vannak. A Nagylány és a Kisfiú. Bár csak 2 év van közöttük.
A fent leírtak csak a Lányra vonatkoznak. A Fiú teljesen másmilyen, másféle hibákkal és örömökkel. Mostanában egymást is kutatják: hangos veszekedések, örömök és bánatok fűszerezik napjainkat. Mondanom sem kell, nekem ez is új a testvérkapcsolatok függvényében.
Vallom és hiszem, hogy jó vagyok, de lehetek még jobb is. Törekszem, igyekszem, próbálkozom.

Dessen könyvéből idézve:
„Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle.”
Remélhetem Ők is így gondolják majd egyszer.

1 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...