2010. február 14.

Jodi Picoult: A nővérem húga


Miután megkerestem a leesett államat, összeszedem gondolataimat.
Nem taglalom a tipikus amerikai családot, elég az, hogy van két testvér, a 2 éves Kate és az 5 éves Jesse, anyukájuk abbahagyta jogi pályafutását, hogy nekik szentelje életét, elég az apa fizetése a megélhetéshez. Ekkor a kislánynál a leukémia egy nagyon súlyos fajtáját állapítják meg. Itt kezdődik a regény.
Nem merülök bele, mit tehet meg Amerikában egy szülő, hogyan van rendelkezési joga a gyereke teste felett? Nem tudom, hogy megtörténhet-e a könyvben leírt esemény, vagy sem. Azaz feketén-fehéren leírva: kémcsövekben összehozhatnak-e a testvérrel azonos génkombinációt? Az anya, a szülők rendelkezhetnek-e az egészséges gyermekének szervei felett a beteg gyermeke javára? Stb…
Tény: A 13 éves Anna bepereli szüleit, mert információnk szerint nem szeretné egyik egészséges veséjét odaadni a rákos nővére számára. Ügyvédet fogad. Miközben a könyv lapjain keresztül megismerjük a rövidke per lefolyását, képet kapunk a Fitzgerald család történetéről, kálváriájáról, Anna megszületésének történetéről, Kate betegségéről, Jesse devianciájáról, a szülőkről.
Ennyit a történetről. Spoilereket nem írok, a könyvet mindenképpen érdemes elolvasni. Ha gyermekünk van azért, ha még nincsen, akkor azért.
Az olvasás közben érzett érzéseimet szívesen megosztom, a fülszöveget elolvasva ezzel semmi újat nem árulok el:
1. Anna egy gyerek. Egy 13 éves kislány, akinek fel kellene korábban nőnie. Aki egyre többet ért meg az élet nehézségeiből, aki mindenkinek a kedvére szeretne tenni őszinte bájával, természetességével. Aki nem csak Kate génazonosságában tökéletes, hanem egy okos, értelmes, segítőkész lány. De kinek segítsen. Magán? Szülein? Kate-en? Kételkedése az egész regényen végighúzódik.
2. Nem kedvelem Sarat, az anyát. De megértem. Soha nem szeretnék a helyében lenni, soha nem szeretnék elveszíteni gyereket, vagy a közelében lenni ennek az érzésnek. Átéreztem milyen nehéz lehet neki. Próbált ő jó döntéseket hozni, de az olvasás közben az derült számomra, hogy a beteg kislányért feláldozta a másik két gyerekét. Az ilyen mondatokért nagyon haragudtam rá: „Erre a kislányra csak abból a szempontból gondoltam, hogy tud-e majd segíteni a már meglévő lányomon. (….) …hiszen azt várom tőle, hogy megmentse a nővére életét.” Haragudtam rá, mert mindkét egészséges gyermekét elnyomta. Jesse magatartásával a peremen egyensúlyozott, Anna pedig annyira jó gyerek, hogy az irántuk való szeretetből teljesít minden szülői kérést. A nehéz helyzet elvakítja a gondolkodást, de itt voltak nagyon klassz éveik. De akkor is ilyen gondolatai voltak: „..ki tudja mikor következik be megint egy krízis? Márpedig ha bekövetkezik, szükségünk van Annára –a vérére, az őssejtjeire, a szöveteire- tehát kéznél kell lennie.”
3. Nagyon sajnáltam Jesse-t, akire nem figyeltek, aki mindig másodlagos tényező volt, akinek már 5 éves korától meg kellett érteni a felnőttek cselekedeteit, dolgait. Akit annyira megviselt a húga betegsége, hogy egyre mélyebbre süllyedt; egy eset utáni gondolatai „Valójában semmit sem gondoltam. Éppen csak valahol szerettem volna lenni – egy olyan helyen, ahol végre rám figyel valaki.”
4. Briant az apát igazán megkedveltem. Mint „férfiagy” sokkal tisztábban látta át az eseményeket, de félt ezt önmagának is sűrűn kimondani. Hezitált, de szimpatikus.
5. Campbell egy jófej ügyvéd. Számomra. Mondjuk az ő szerelmi szála nem kellett volna a történetben, de ettől eltekintve, ill. ezt figyelembe véve is tetszett a szerepe. Jó karakter. Julia tette a dolgát, számomra maradandót nem jelentett.
6. Kate. A beteg Kate. A halálos beteg Kate, akinek kevés saját gondolatát ismertem meg a naplószerű regényből. Mindössze az utolsó néhány oldalt szánta Picoult a lány gondolatainak tolmácsolására. Természetesen életét, betegségét, megpróbáltatásait megismertük. Aki a remélt 5 éves korát túlélte.

Mindenképpen ajánlom elolvasásra. Bevallom én nem sírtam a könyvön, mint mások. A végén egyetlen könnycseppet elmorzsoltam. A könyv fontos gondolatot nyújtott számomra.
Inkább olyan élményt adott, amihez nyúlhatok, ha ilyen, vagy ehhez hasonló helyzettel találkozom.
Kedvenc idézet: "Akkor értem meg, hogy a "gyerekem van" kifejezés pontatlan. Nem birtokoljuk, hanem kapjuk őket. És nem mindig olyan hosszú időre, mint gondoljuk, vagy reméljük. De még mindig jobb így, mintha egyáltalán nem lennének..."
Mindenképpen 5-ös!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...