2010. február 20.

Joanne Harris: Urak és játékosok



Betegségből kifolyólag kicsit több időm volt olvasni, semmit-tenni, így kipipálhatom azt a Joanne Harris könyvet, amit egyszer már félretettem.
Azonban vannak olyan könyvek, amikről nehéz a blogokban írni. Nehéz, hogy ne áruljunk el fontos információkat, nehéz, hogy felcsigázzuk mások kedvét kíváncsiságát a könyvvel kapcsolatban, és nehéz írni azért is, hogy az én szita agyamba minden fontos információ, történés, jelenet előjöjjön, ha visszaolvasom a bejegyzésemet. Ez a 4. Joanne Harris regény, amit a kezembe vettem. A Partvidékiek után a Szederbort olvastam, utána a Szent bolondokkal nem tudtam megbarátkozni, aztán ezt vettem a kezembe, mindjárt kétszer 3 hónap alatt. Csak a második nekifutásra sikerült a végére érnem.
Az Urak és játékosok igen érdekes Harris regény. Nem lehet benne megtalálni a finom, nőies, bájos és ízletes Finomságokat, helyette megkapjuk a kőkemény izgalmat.

A metaforikus leírások itt nincsenek előtérben annyira, sőt az izgalom -„vajon ki lehet?” „Vajon mi fog most történni?” Vajon mi lesz a sakktáblán a következő lépés?”- elnyomja a sorok között meghúzódó harrisi leírásokat:
„ Szerettem ezt az évszakot. A drámaiságát, az év hátsó ajtajában bömbölő arany oroszlánt, ahogy levélsörényét rázza. Veszélyes időszak, vad dührohamok és csalóka nyugalom, zsebbe rejtett petárdák és ökölbe szorított vadgesztenyék ideje. (….) A St. Oswald ilyenkor a legszebb: aranylón ül a hársak között, a tornya úgy üvölt, mint egy hatalmas torok.”

A történetben két szál, két élet húzódik meg: a fekete gyalogé és a fehér királyé. Ők ketten mesélnek. Már a könyv elején összetalálkoznak, de csak az egyik mesélőt, a „királyt” ismerjük tökéletesen, aki Roy Straitley, egy hagyományokhoz erősen ragaszkodó tanár.
A gyalog személye, a történettel bontakozik ki szép lassan. Kialakul egy kép erről másik mesélőről is, aki beavatja az olvasót gyermek-kamaszkorának egy igen fontos időszakába, amikor sunnybankbeli iskolai élete keveredett a st.oswaldi életével. A két iskola szöges ellentétben áll egymással, ezt már a regény elején megtudhatjuk. A St.Oswald testesíti meg a környék (valahol Angliában) elit, drága, magántulajdonban lévő, minden aprósághoz, szokáshoz ragaszkodó fiúiskoláját. A sunnybanki iskola pedig a mellette lévő állami iskola, amire a felhígultság, a lazaság, a durvaság és az erőszak a jellemző. Miközben egyre inkább bontakozik ki a „gyalog” gyermekbeli jelleme, élete, mit is keresett ő egyszerre két iskolában, úgy kapunk képet jelenbeli gondolatairól, cselekedeteiről, tetteiről, terveiről. Snyde-ot nagyon sajnáltam, végig. Mindig elgondolkodom, amikor ilyen sorsokat, történeteket olvasok, mekkora törést kell elviselnie egy gyereknek, hogy ilyen gondolatokkal, tettekkel kelljen élnie. Milyen és mekkora dolgokat kell elkövetnie, hogy felfigyeljenek rá?

Itt nem is kell tovább szaporítani a szót, elég annyi, hogy a könyvben egy izgalmas krimi bontakozik ki, valaki valakik, valami ellen száll szembe, ez a Valaki a vesztét akarja valaminek. Fantasztikusan megtervezett eseménysorozattal indítja el és vezeti le akcióját. Peregnek az események, mi Olvasók pedig egyre gyorsabban pásztázzuk a sorokat, hogy derüljön már ki a rejtély, derüljön ki az igazság, és egyáltalán mi lesz a vége?

Harris krimi írókat meghazudtoló módon csűri-csavarja a szálakat. Számomra egy nagyon fontos VALAMI egyértelmű volt az elejétől kezdve, Harris engem nem tudott csak egy kicsit megkavarni, elgondolkodtatni. A hatalmas csavar, nekem csak egy kis hullám volt, hiszen annyit hallottam már erről a könyvről, hogy egyre több verziót fogalmaztam meg magamnak. Ettől függetlenül Harris jó könyvet ír, de igazságérzetem miatt a vége nem tetszik.

4

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...