2010. január 21.

Richard Russo: Sóhajok hídja


Mindenképpen érdemes volt elolvasnom ezt a könyvet, bár úgy érzem, hogy a történetet később fogom megemészteni.
A könyvben megismerkedünk az egész Lynch családdal, főhősünkkel Lucy Lynch-csel, akinek az egész gyermekkorát nagyon részletesen bemutatja az író. Az én olvasatomban egy nagyon szomorú történet, aminek nem megfelelően (csúnyán) megfogalmazva egy „hepiend” a vége. Ne várjatok léggömböket és mosolyt, de tulajdonképpen örültem, hogy a történtek/fordulatok dacára (majdnem) mindenki boldogan éli tovább az életét.

Lui önmagát optimistának, szemlélődőnek jellemzi, aki szorosan kötődött korán elhunyt apjához, büszke volt rá, imádta, bálványozta, követte őt.

Hányszor fordul meg gyermekkorunkban: „ezt én biztosan nem így csinálom majd, mind a szüleim (Mamám/Papám)!” Lui ezt nem így gondolta. Szeretete olyan hatalmas volt édesapja iránt, hogy édesanyja olykor ezt fájlalta is.

Louit iskolás kora óta Lucy-nak csúfolták, ez rajta maradt élete végéig. Visszaemlékezéseit írott formában kezdi megörökíteni (amit aztán végül nem fejez be, hiszen minden a helyére került a lelkében).
Szép lassan, sorban halad: képet kapunk erről a kisvárosról, képet kapunk, hogy a fiú egész élete egyhangúan telt, hogyan dolgozott a saját boltjukban, ki volt a barátja, és ki lett a felesége.
Ez a barát Bobby Marconi (Robert Noonan), aki ezt a kapcsolatot nem tartotta barátságnak. Nem törődött Lucyval, örült, ha elköltöztek, és nem kellett vele találkozni a „baráttal”. Élete tele volt vadsággal, apjával szembe kellett fordulnia többször, így nem egyszerű gyermekkora volt.

Egy szolíd, csendes, jó tanuló fiú és egy zord fiú kapcsolata hogyan bontakozhat ki? Életük több helyen találkozott, keresztezte egymást. Loui egyetlen és legfontosabb barátjának tartotta Bobbyt. Bobby nem is törődött vele. Bennem Lui nagyon mély nyomot hagyott: szántam, sajnáltam őt. Egyre inkább nem értettem, mi adja neki a boldogságot? (Barátságukra még felnőttkorukban is az volt a jellemző, hogy Lucy írta a leveleket Bobbynak, és erre soha nem kapott választ. )

Lucy élte sivár életét Thomaston-ban, és nem történt semmi. Küzdöttek a boltjukkal, költözködtek a városon belül egyre jobb helyekre, de ezenkívül egyformán teltek a napok egymás után, míg egy lány –Sarah- fel nem figyelt rá, és mély barátságot kötöttek egymással, majd össze is házasodtak. Sarah élete is rejteget néhány olyan tényezőt, aminek hatására bekerülhetne az iskolai gyermekvédelmis dossziéba. A lány és a fiú élete végül egy pályára kanyarodott, és fontos szereplőnek Bobby is visszakerült a fiatalkori szerelmesek életébe.

(Kitérhettem volna arra a tényezőre, hogy Lucy életét egy betegség is beárnyékolja gyermekkorától kezdve, de számomra ez csak EGY tényező volt a műben. Arról is írhattam volna, hogy a regény 2/3 része Lucy szemével nézve íródott, 1/3-a pedig E/3 személyben Bobby-ra összpontosít. Nem írtam, ha olvassátok a könyvet, majd meglátjátok, megtapasztaljátok.)

Először szántam Lucyt, a végére megszerettem lelkének tisztaságát. Számomra fontos kérdés a könyvben: mi a fontosabb: szeretni vagy szeretve lenni? Mindkét oldalról meg lehet vizsgálni a kérdést, mindkét oldalról megérkezik majd a válasz, ha elolvassuk a művet. Odakerülhetünk a kisvárosba, megismerkedhetünk velük, ülhetünk az asztaluknál. Kirajzolódik Lucy szemén keresztül az egész Lynch család élete, örömeik, szomorúságaik, elkísérjük őket Lucy 60 éves koráig. R. Russo fantasztikusan megalkotta ezt a regényt. Érdemes elolvasni, bár nekem sok időbe tellett, talán mert nem jó időben talált rám; mindenesetre elgondolkodtam rajta.
Nagyon kíváncsi vagyok Mindenki véleményére!
Osztályzata 4

...hogy miért lett a címe Sóhajok hídja? Ez is kiderül a könyvből!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...