2009. október 26.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége



„Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc.”


Hogy is történhet meg, hogy ez a két ember egymásba szeret?

Ebben a regényben Clare és Henry megismerkedését, szerelmét, kapcsolatát és életét ismerjük meg, a benne lévő mérhetetlen szeretettel, elfogadással, problémával. „Az időutazó felesége” egy szerelmi történet mindenféle csöpögés nélkül, tele örömmel, fájdalommal; benne az elfogadás, a küzdés tökéletes példázatával.


Henry egy különleges férfi, aki időeltolódási-rendellenességgel született, így időutazásra képes. Utazásainak okát, idejét, mikéntjét és miértjét nem tudni, de a legváratlanabb pillanatokban eltűnik és egy másik korban, síkban és sokszor más életkorúként találja magát bizonyos helyeken. Így találkozik a 30 éves Henry egy 6 éves kislánnyal Clare-rel.


Clare egy különleges kislány, akit 6 évesen „elvarázsol és elbűvöl” egy 30 éves időutazó ruhátlan férfi, akit ő ettől a pillanattól kezdve vár a Réten, akit ő szép lassan megkedvel, megszeret, majd szerelembe esik, és ez a szerelem nem szűnik meg soha életében.


A történet oda-vissza ugrál az időben, sokszor a végeredményt, a bekövetkezett eseményt olvassuk először, és a későbbiekben tájékozódunk az előzményekről. (A könyv elején ez zavaró lehet, de az események sodrásában, a történet lefolyásában ez a kronológiai összevisszaság felejthetővé válik, csak a további oldalakra leszünk kíváncsiak.) Ebben a látszólagos összevisszaságban azonban nincsen hiba. Tökéletesen összekapcsolódnak az események, mindenre fény derül, csak türelmesen ki várnunk a megfelelő oldalszámot. Kiderül miért is van égésfolt Clare mellén? Miért tud Henry mindenhova betörni, és megismerjük közös időtöltéseiket is. Belepillanthatunk Henry gyermekkorába, és a könyv végén megismerjük Albát is. Sok-sok fontos és érdekes történés és esemény tárul szemünk elé, ami segít nekünk az igazi és teljes regény kibontakoztatásában.


Nekem nagyon tetszett, hogy az írónő nem használta fel Henry személyiségét, hogy elárulja lány jövőjét. Természetesen kiderül, hogy összeházasodnak ha a nő is felnőtté válik, de öncélúan nem használja ki az ismereteit. Érdekes volt, hogy Clare előbb ismerte meg a férfit, mint a Férfi őt, ez a könyv elején ki is derül. A két karaktert nagyon szerethetővé alkotta meg A. Niffenegger. Clare-rel együtt drukkoltam az örömeiben, együtt sírtam a vetéléseinél. Henry karakterébe bele tudtam szeretni, hiszen ügyes, okos, helyes, aki nagyon tiszteli és szereti lányt, a Nőt, és azért is szerettem, mert ő egy jóképű, intelligens KÖNYVTÁROS!


Nagyon jó érzéssel tettem le a könyvet, és olyan lelkes olvasóknak is ajánlom, akik a romantikus irodalmat nem annyira kedvelik.

5!!!

2009. október 9.

Faiza Guéne: Soha, sehol senkinek


Főhősünk Doria, Franciaországba emigrált marokkói család egyetlen gyermeke. Náluk már az egyetlen gyermek is nagyon ritka, az pedig egyenesen vétség, ha csak egy lány születik az ilyen nemzetiségű, vallású, beállítottságú családokban.

Doria 15 éves. Őt és édesanyját elhagyta az apja, hazatelepült Marokkóba, hogy egy másik feleség fiút szüljön neki. Doria és édesanyja nagyon szegények, Párizs rossz hírű negyedében (a többi emigránssal együtt) élnek.

„ Alig 15 éves, és máris mindenben csalódott. Az élet számára nem más, mint rövid illúzió. Már születésekor is borzalmas csalódást okozott szüleinek, különösen az apjának, aki arra számított, hogy felesége hasából egy három és fél kilós, ötvenegy centiméteres fiúgyermek bújik elő. ……………. Ám, sajnos minő tragédia, az anya egy leánygyermeket hozott a vilgra, aki máris azon töpreng, hogy mit is keres itt? ………….. Szóval, azt akarom megkérdezni, hogy miért is élünk? Még nincs cickóm, a kedvenc színészem homokos, a világban mindenfelé értelmetlen háborúk dúlnak…………….. Az élet egy nagy szar! "

A könyv nem túl hosszú, könnyen olvasható, tele a kamaszok kiábrándultságával, kritikáival, „én jobban tudok mindent” véleményével. Dorianak nincsenek barátai, tipikusan a kirekesztett lány, néhány kapcsolata: édesanyja, a pszichológus, a családgondozó, a házban lakó kábítószeres fiú. A kamasz lány nem panaszkodik, próbálja elfogadja a sorsát, szeretne analfabéta édesanyjának másik állást, másik férjet, szeretne egy kicsit jobb életet. Álmodozásai tele vannak egyelőre megvalósíthatatlan tervekkel: híres filmcsillag lesz.
A történet fordulataként megtörténik egy kisebb fajta csoda: anyja tanulni kezd, ő szakmát kezd tanulni, más szemmel kezdi nézni az életüket, megtapasztalja a két kultúra közötti átmenetet, és szerelmes lesz.
Doria képes nyitott szemmel járni, képes a rossz mögé nézni, képes a szenvedésen túl a boldogságot is meglátni.

Faiza Guéne önéletrajzi ihletésű regényét 17 éves korában írta.

4

2009. október 4.

Joanne Harris: Szederbor


Nekem az írónő Partvidékiek című könyve is tetszett, így belevetettem magam ebbe az írásba is!
A könyv olvasás közben olyan hangulatok, érzések keletkeztek bennem, amelyek egyértelműen az én személyiségemet ábrázolják, mégis mostanában rejtve vannak. Olyan gondolataim lettek a könyvvel kapcsolatban, amiket megosztanék veletek.

Rohanunk, rohanunk… olykor elszaladunk minden mellett, nem látjuk meg sokszor a szépet, az érdekeset, és ezért hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni: a rendszert, az országot, az életünket stb.
Mindannyian tudjuk, hogy néha milyen kevés kell a boldogsághoz (egy jó beszélgetés ismerőssel-ismeretlennel, egy látvány, egy magányos nap, egy családi nap a felhőtlen nevetéssel, egy jó könyv, egy érzés, ……..). És vannak az álmok, amelyek (talán) mindannyiunkban benne vannak, az alternatív életek amelyeket szívesen élnénk a mostani helyett. Vannak, akik meg merik tenni az első lépést, akik mernek kockáztatni, merik a mostani jót feladni egy esetleges jobbért, akik mernek változtatni, lemondani, hogy csak maguknak, ne másnak kelljen megfelelniük.

Jay Macintosh megtette! Egy (majdnem) egykönyves író, aki nem találja a helyét, aki a kamaszkori pog-hilli nyaraira és Joe-ra emlékszik vissza szívesen, aki Joe mellett lett önmaga. Joe Cox: egy Öreg, aki még tudja, amit a mi nemzedékünkből csak kevesen: tud élni: termeszt, gazdálkodik, „boszorkánykodik”, okosodik!
Ez a Jay egy hirtelen ötlettől vezérelve elhagyja Angliát, hogy egy franciaországi, kis falusi csattóban gazdálkodjon. Itt felelevenednek Joe-val töltött emlékei, megtalálja valódi énjét, örömét leli az életben. Visszatér írói kedve, a helyiek befogadják őt, nagyon boldogan éli életét.
Harris fergetegeset alkotott. Megfigyelőként ott voltam a könyv lapjain, éreztem az illatokat, ízleltem a Különlegességeket, amelyeknek málnapiros, bodzavirágzöld, szederkék, csipkebogyósárga, szilvafekete színük volt, megtudtam mi is az a földialma, hogyan kell a darazsakat kifüstölni és ismét megtudtam milyen „növénykeverék” hozhat nekem szerencsét. Ott voltam Pog Hillen, előttem van Joe alakja, előttem van a falusi élet, a falusi temperamentum, ami egyre jobban hal ki, alakul át, amit egyre kevésbé követnek a visszaköltöző helyiek, vagy beköltöző városiak. „Vidéken élőként” olyan érzések lettek rajtam úrrá, hogy igényem van az itt lévő nénikhez és bácsikhoz járni, hogy megismerjem őket, életüket, a jellemző itteni ízeket, életet. Merjek változtatni, mert igényem van rá, de időm nincsen. Talán még nem késő!

(A regény felépítése: fejezetenként ugrál 1975-77 és 1999 között, így biztosan elolvasom majd még egyszer másként. Először a gyermekkori részt, majd a felnőttkori részt.)

5***
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...