2009. július 23.

Thomas Moran: Niki titka


A hátoldalon olvastam, hogy ott a helye a könyvespolcokon az Anna Frank naplója mellett. Kíváncsivá tett. A történet a II. világháború utolsó két évében játszódik, amit Niki egy 13(-15) éves fiú mesél el.

Niki legnagyobb titka, hogy egy zsidót rejtegettek a házuknál lévő szénapadláson egy „fülkében”, aminek mérete 4m hosszú, 1m széles, 3m magas volt. Amiért ezt megtették, annak egyetlen hatalmas oka volt: évekkel ezelőtt a halálos vakbélgyulladástól mentette meg a fiút. A háború időszakában ez az ember váratlanul megjelent Niki családjánál, és a régmúltra gondolva bújtatni kezdték.

Csak Niki és barátnője a vak Sigi beszélgetett ezzel a zsidóval, dr. Weiss-szel, naponta kb. 15-20 percet. Tulajdonképpen ők mentik meg az orvost ezzel a cselekedetükkel. A férfi meséléséből, és az iskolai barátok-ismerősökkel történtekből a gyerekek szépen fokozatosan átestek a kamaszkori változásokon, a testiség-lelkiség folyamatain, miközben folyamatosan figyelhettem meg a dr. lelki gyötrődéseit a fülkébe zárás következtében, megismerhettem életét, szerelmét, családját. Nikinek meg kellett küzdenie a folyamatosan visszatérő segíteni-akarás és az árulás nehézségeivel is, végeredményként ez alatt a két év alatt felnőtt, aminek pszichológiai vonalát az író nagyon jól ábrázolta.

(A névből és a történetből azt gondoltam, hogy német/osztrák író, de kiderült, hogy Amerikában született; ez az első regénye.)

3/4

Amin Maalouf: Levantei kikötők


A levantei szó kapcsán egyből a középkori levantei kereskedelem jutott eszembe, ami a Közel-Keletet kötötte össze Európával. Maga Levante a mai értelemben Szíriát, Libanont, Palesztinát és Jordániát foglalja magába.
A könyvben adott egy „narrátor”, aki felismer egy embert az utcán a gyerekkori történelemkönyvében látott fénykép alapján. Akire már akkor, gyerekként felnézett. A kép a II. világháború végén készült, rajta az „Ellenállók” egy csapata. Ezen a képen volt Oszján, aki Párizsban 4 nap alatt elmeséli ennek az embernek az egész addigi életét. A cím sejteti, hogy Oszján a Közel-Keleten élt, növekedett, és tulajdonképpen a könyv nagy része itt is játszódik.

Megismerjük családi hátterét, miért lett őrült a nagyanyja, miért lett árva, miért kellett magántanulónak lennie, mit várt tőle édesapja, és miért ment el amint tudott Franciaországba tanulni, hogy orvos lehessen? Megtudjuk, hogy lett-e orvos belőle, hogyan csatlakozott a II. világháborús ellenállókhoz, mikor találkozott először jövendőbeli feleségével, hogyan ünnepelték őt hősként hazájában, és hogyan került nagyon hosszú időre elmegyógyintézetbe, elszakítva szerelmétől, kislányától. Természetesen megtudhatjuk minek (kinek) a segítségével jutott ki onnan.

Az egész történet elvarázsolt engem. A mondatok egyszerűsége, érthetősége és a cselekmény magával ragadott, élveztem minden sorát. Tetszett a regény stílusa, a történet, ahogyan azt az író megírta. Drukkoltam Oszjánnak a háborúban, a szerelemben, a megbocsátásban.
Oszján egész gyermekkora tele volt elvárásokkal, mégis sikerült olyan embernek lennie, aki próbál a problémáival megbirkózni, és ha nem megy neki, akkor sem adja fel, de elfogadja a kudarcokat. Élete során kapcsolatba kerül a II világháborúval, a palesztin háborúval, miközben ő folyamatosan a békét szerette volna. Aki muzulmánként egy zsidó nőt vesz feleségül dacolva a körülöttük lévő zavargásokkal, sőt a palesztin háborúban, zavargásokban is a békét próbálják elősegíteni. Hirdetik, hogy a szerelmük csendes, de erős, nem követel, de reménykedik.

A könyv utolsó oldala pedig bizonyítja nekem, hogy az élet fájdalmas, de mindig van remény, az újrakezdés lehetősége rajtunk is múlik, sorsunk egyedi és megismételhetetlen!
A könyv ismertetőjében megtalálható ez a mondat: „Főhőse Oszján annyiféle múltat, hagyományt, kultúrát, szokást, nyelvet egyesít magában, mint a hely, ahol született és felnőtt.
Az ő és családja sorsa éppoly hányatott, viszontagságos, mint a levantei kikötővárosok történelme.”

5***

2009. július 3.

Alice Sebold: Komfortos mennyország


„Susie Sailfishnek hívtak; a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973.december 6-án meggyilkoltak.” Így kezdődik a könyv, és én azonnal lekaptam egy könyvtári polcról. Semmit nem hallottam a regényről, de a borító és ez a két sor kíváncsivá tett.

A történet egy 14 éves „olyan voltam, mint a többi” lány szájából hangzik el, akit a zöld házban lakó szomszéd megerőszakolt és meggyilkolt. Susie a mennyből nézi családja, barátai, néhány ismerőse boldogulását; tulajdonképpen egy évvel fiatalabb húgán keresztül éli tovább a földi életet. Drukkol, hogy kiderüljön az igazság, amit a regény végére tulajdonképpen mindenki tud, de nem bizonyított.

Miközben olvastam a könyvet, végig vártam az izgalmat, drukkoltam, hogy történjen valami, hogy kiderüljön az igazság. Szerettem volna sajnálni a lányt, szomorkodni, ahogy ő, de ő nem szomorkodik, egész egyszerűen, tárgyilagosan visszautal életére. Fentről megfigyelve megismeri, megismerteti velünk a szereplőket, az eseményeket.
Az olvasás közben persze megértettem, hogy nem feltétlen a történet, az igazság a lényeg. Amikor ezt elfogadtam, és próbáltam háttérbe szorítani a drukkomat felfedeztem, hogy a történet tényleg egy 14 éves szájából hangzik el, az ő látásvilágával, problémamentességével, szóhasználatával. Fantasztikus előadásmódban tapasztalhatjuk az apa szétesését, aki félti a másik két gyermekét, de mégsem tud túllépni a tragédián. Részt veszünk a család felbomlásán, nézzük, hogy a kisfiúkkal nem foglalkoznak, végül megtapasztaljuk az anya „lelépését”. Végigkövetjük a húg felnövekedését, aki folyamatosan meghalt nővérére emlékezteti az embereket, sőt a gyilkos személyiségéről is próbálunk képet kapni. A történetben folyamatosan jelen vannak volt iskolástársak is, akik fontos karakterek a könyvben. Sajnos a végére sem derül ki a bizonyított igazság, a „volt-szomszéd” továbbra is gyilkolja a lányokat, mégis mindenki felülkerekedik a MÚLT-on, elfogadják a tényeket, próbálják a megbocsátást gyakorolni, és végre tovább élik az életüket. De ehhez kellett kb. 9 év!

(De egyet semmiképpen nem értek: hogy írhatott ilyet a New York Times kritikusa : "Megmutat az olvasónak egy csodálatos tragédiát" )

A könyvből idén filmet készítenek, Susan Sarandon, Rachel Weisz, Saoirse Ronan főszereplésével, én kíváncsian várom!

3/4.

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány


Újabb varázslatokkal fűszerezett családregény került a kezembe, és nagy élményt nyújtott. A történet egy amerikai kisvárosban játszódik, itt él a Sparrow-család. 13 generáció óta csak lányok születnek mindig márciusban, akik a 13. születésnapjukra egy „boszorkányos képességet” kapnak ajándékba a Sorstól. Volt aki a fájdalmat nem érezte, volt aki nagyon gyorsan futott, volt aki sokáig bírta a víz alatt, volt aki megérezte a hazugságot…. Képességeik közös vonása az volt, hogy valamilyen módon segítették az embereket. A történet Stella a tizenharmadik „boszorkány” 13 születésnapja körül kezdődik, aki ajándékként megkapja azt a képességet, hogy előre látja az emberek halálát. Ebből lesz egy probléma, aminek kapcsán megismerhetjük a Sparrow család életét: miért lett az első boszi neve Rebecca Sparrow (sparrow=veréb), aki a semmiből jelent meg; megismerhetjük a családi viszonyokat, a konfliktusokat, a szerelmeket, a kisváros néhány lakóját.


Az írónő olykor kalandozik, össze-vissza ugrándozik az időben, de a fantasztikusan szőtt mondatok, szavak, mesebeli jelenetek, ember-és jellemábrázolás megalkotása miatt ez nem volt zavaró. Számomra a hatalmas végkifejlet nem érkezett el, minden ment a vártak szerint, csak olykor történt meglepő esemény. A könyv olvasatta magát, gyönyörűen megalkotott hasonlatok, metaforák, megfogalmazás között halad a könyv cselekménye, amiből nem marad ki az izgalom, a szerelem, a misztikum.
(A magyar borító nekem nem tetszik.)

5
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...