2009. október 4.

Joanne Harris: Szederbor


Nekem az írónő Partvidékiek című könyve is tetszett, így belevetettem magam ebbe az írásba is!
A könyv olvasás közben olyan hangulatok, érzések keletkeztek bennem, amelyek egyértelműen az én személyiségemet ábrázolják, mégis mostanában rejtve vannak. Olyan gondolataim lettek a könyvvel kapcsolatban, amiket megosztanék veletek.

Rohanunk, rohanunk… olykor elszaladunk minden mellett, nem látjuk meg sokszor a szépet, az érdekeset, és ezért hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni: a rendszert, az országot, az életünket stb.
Mindannyian tudjuk, hogy néha milyen kevés kell a boldogsághoz (egy jó beszélgetés ismerőssel-ismeretlennel, egy látvány, egy magányos nap, egy családi nap a felhőtlen nevetéssel, egy jó könyv, egy érzés, ……..). És vannak az álmok, amelyek (talán) mindannyiunkban benne vannak, az alternatív életek amelyeket szívesen élnénk a mostani helyett. Vannak, akik meg merik tenni az első lépést, akik mernek kockáztatni, merik a mostani jót feladni egy esetleges jobbért, akik mernek változtatni, lemondani, hogy csak maguknak, ne másnak kelljen megfelelniük.

Jay Macintosh megtette! Egy (majdnem) egykönyves író, aki nem találja a helyét, aki a kamaszkori pog-hilli nyaraira és Joe-ra emlékszik vissza szívesen, aki Joe mellett lett önmaga. Joe Cox: egy Öreg, aki még tudja, amit a mi nemzedékünkből csak kevesen: tud élni: termeszt, gazdálkodik, „boszorkánykodik”, okosodik!
Ez a Jay egy hirtelen ötlettől vezérelve elhagyja Angliát, hogy egy franciaországi, kis falusi csattóban gazdálkodjon. Itt felelevenednek Joe-val töltött emlékei, megtalálja valódi énjét, örömét leli az életben. Visszatér írói kedve, a helyiek befogadják őt, nagyon boldogan éli életét.
Harris fergetegeset alkotott. Megfigyelőként ott voltam a könyv lapjain, éreztem az illatokat, ízleltem a Különlegességeket, amelyeknek málnapiros, bodzavirágzöld, szederkék, csipkebogyósárga, szilvafekete színük volt, megtudtam mi is az a földialma, hogyan kell a darazsakat kifüstölni és ismét megtudtam milyen „növénykeverék” hozhat nekem szerencsét. Ott voltam Pog Hillen, előttem van Joe alakja, előttem van a falusi élet, a falusi temperamentum, ami egyre jobban hal ki, alakul át, amit egyre kevésbé követnek a visszaköltöző helyiek, vagy beköltöző városiak. „Vidéken élőként” olyan érzések lettek rajtam úrrá, hogy igényem van az itt lévő nénikhez és bácsikhoz járni, hogy megismerjem őket, életüket, a jellemző itteni ízeket, életet. Merjek változtatni, mert igényem van rá, de időm nincsen. Talán még nem késő!

(A regény felépítése: fejezetenként ugrál 1975-77 és 1999 között, így biztosan elolvasom majd még egyszer másként. Először a gyermekkori részt, majd a felnőttkori részt.)

5***

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...