2009. december 31.

Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?


Nem tudom eldönteni, hogy kedvelem-e Helene-t vagy elítélem őt?

Helene Würsich-et egész életében kihasználták. Mindenki kihasználta őt. Kihasználta anyja, aki el sem fogadta őt soha életében, utálta, megvetette, nem törődött vele; aki egyébként is az „őrültség” egy fajtájában szenvedett.
„Ó, te kis sátánfajzat, takarodj innen, menj a pokolba! Az anya lekapott egy könyvet a polcról, és Helene felé hajította.
Az édes megbánás. Helene csöndesen folytatta. Miért szültél meg, anyám? Miért nem küldtél az angyalok közé?”

Kihasználta a 9 évvel idősebb nővére, aki a szexuális vágyódásait élte ki a kishúgán, aki őt rajongásig szerette, aki miatt egy nagyon fontos lépést tett meg.
Kihasználta később a berlini rokon, Fanny, aki inkább megtűrte őt a házában, köszönet nélkül fogadta Helene munkahelyéről lopkodott kábítószereket.
Kihasználta az adódó alkalmakat Fanny fiatalabb szeretője, akinek nem volt elég, hogy szemét legeltesse a lányon.
Kihasználta későbbi férje, Wilhelm, aki nem szerette, megalázta, majd elhagyta őt a gyermekükkel együtt.
Kihasználta a háború sújtotta Németország, ahol nem tudta kiváló képességeit teljesen kihasználni, mert nőnek született. Kihasználta a háború sújtotta Németország, mert Helene kilátástalannak érezte életét, robotként dolgozott, mert így találta természetesnek, szükségesnek.
Kihasználták őt, mert kihasználhatták őt.
Élete során volt két ember, aki őt nagyon szerette, akik alakították életét, jellemét: Carl, és Peter.

A történet eleje és vége számomra borzongást váltott ki. Adott egy kisfiú, akit megismerhettem a könyv elején, amikor a második világháború szörnyűsége folyik a hitleri Németországban. A kisfiúval történik valami, és egész olvasás közben érzem, hogy hova fog kilyukadni a történek, hogy hova vezetnek a szálak?
Kíváncsi vagyok miért kellett ennek így történnie, hiszen elítélem ezt az asszonyt a tettéért. Rendületlenül olvastam, megismertem egy családot, életüket, egy kislány felnövekedését. Megismerkedtem a kihasználtságának fokaival, jó képességével. Belecsöppenünk az első világháborúba, majd megismertem az édesapát, majd sok-sok eddigi utalás értelmet nyert.
A kislány felnőtt, saját lábára állt, hihetetlen energiával élte életét, valahogy megszokta a dolgok alakulását. Boldogsága hirtelen jött, néhány éven keresztül tartott, majd számára egy szerencsétlenséggel véget is ért. A boldogságot a közöny váltotta fel. Nem engedte nekem, hogy boldogtalannak lássam. Sokkal rosszabb volt a megalkuvásáról a közömbösségéről olvasnom.
Amikorra megértettem az elején leírtakat, vagyis a kisfiúval miért történt az, ami; amikor reménykedtem, és felkiáltottam, hogy VÉGRE!!, akkor egy „ÁSZ” ütéssel olyan lecsapást kaptam, hogy majdnem sírni kezdtem, hogy így alakult.

Julia Franck 2007-ben megkapta a német nyelvű irodalom egyik legrangosabb elismerését. Az 1970-ben született nő érzelmek nélkül, ill. számomra kevés érzelemmel írja le Helene történetét. Olykor érdekes mondatalkotásait, dialógus-megjelenítéseit meg kellett szoknom. A történetben olvastam folyamatosan jelenlévő leszbikus szerelemről, kábítószerezésről, nők kihasználásáról, nekem ennek mennyisége túlzás volt. Információkat is nyújt a két világháború alatti és közötti német viszonyokról, jellemzőkről, de nem ez adja meg a történet alapját. A regény nem hozta meg számomra a remélt/kívánt hatást, az eleje és a vége nagyon olvasatta magát, ellenben a közepét végigszenvedtem. A borító tetszik, ez alapján választottam ki.

3/4

2009. december 25.

Susanna Tamaro: Felelj nekem


Az olasz írónő ebben a három novellában is emberi sorsokat mutat be. Talán kissé el is vannak torzítva a főhősök, ill. a szereplők jellemábrázolásai. Az elbeszélésekben ezek az emberek súlyos lelki terheket cipelnek, keresik a választ, hogy hol siklott ki az életük?

Az első novellában (Felelj nekem) egy lány életébe pillanthatunk bele. Prostituált édesanyját 7 éves korában elveszítette, onnantól kezdve sodródott az apácák nevelése és a nagynéni-nagybácsi nevelési elvei között. Gondolatai egyre rosszabbak, sivárabbak, negatívabbak, csoda, hogy túlélte a kisgyermekkor és a kamaszkort. Nagykorúvá válását azzal ünnepli meg, hogy elhagyja rokonait, és új életet szeretne kezdeni egy családnál. Élete alakulása számomra egyáltalán nem volt meglepő, az írónő sorai, történet alakítása egyértelműen ezt sugallta számomra. A végén erősen elgondolkodtam, hogyan alakul tovább a Lány sorsa, élete. Hirtelen vége lett, és én nagyon sajnáltam őt. Hiába hibázott, fel szerettem volna karolni, segíteni szerettem volna neki.

A második novella: Hány olyan ember van, aki kifelé mást mutat, mit amilyen ember valójában? Biztos rengeteg, de én naiv vagyok. Én mindig meglepődök, amikor olyan emberekről olvasok, akik a társaságban mézes-mázasok, valójában pedig kihasználják, bántalmazzák családtagjaikat.
Ez a novella egy olyan emberről, nőről szól, aki kénytelen volt elviselni férjét. Természetesen kérdezheti mindenki, hogy miért ment feleségül hozzá? Valószínűleg a kezdeti mosoly és behálózás az akció része volt ennek a beteg embernek. Két gyermek közül az egyiket fogadta el, aki a kamaszkori változások során apja oldalára állt, a másik gyerek számára az Undort jelentette.
Az apa halála után az anya, a nő visszaemlékezésein keresztül tekintünk bele életükbe, ami a feleség számára egy megvilágosodás is, azaz rájön, hol rontotta el?

A harmadik novella tetszett a legkevésbé számomra. Az eleje kissé zavarosra sikeredett, vagy a karácsonyi hangulatomban nehezen értettem a szavak, mondatok jelentését. A főhőst utáltam, a végére megtanultam őt megpróbálni megérteni. Az utolsó soroknál pedig már drukkoltam, hogy „tudja megérteni önmagát”. Hogy hol rontotta el? Sajnos ebben az esetben nem tudom. Szerintem beteg volt a lelke a vele való megismerkedésem első pillanata óta.

Érdemes volt elolvasnom, naivitásomból ismét elhagytam egy keveset.
4.

2009. december 13.

Geert Kimpen: A kabbalista


3 könyv félbehagyása után, azt hittem, hogy olvasási-válságban vagyok, így duplán örülök, hogy ezt a könyvet sikerült befejeznem.
„A kabbala ókori eredetű zsidó misztikus tudomány, titkos bölcsesség, amelynek segítségével az ember közelebb kerülhet Istenhez, de jobban megértheti a világot és önmagát is.”
A kabbalista egy fordulatos, izgalmas, cselekménydús regény. „Ez a regény egy alig ismert, 16. századi rabbi, Chájim Vital története. Ő volt az, aki lejegyezte minden idők legnagyobb kabbalistája, Jicchák Luria tanításait. Vital rendkívüli tehetsége nélkül a Kabbala titkai nem maradhattak volna fenn élő hagyományként mind a mai napig.”

A könyv Chájim Vital életének néhány évét öleli fel. Betekintést nyerünk a 25-27 éves Chájim életébe, aki képességeiben, a hittel való foglalatosságában felülmúlja a vele egyidőseket.
Édesapja szemefénye volt a fiú, akit –éppen emiatt- féltestvére (Józsué) megvetett, utált. Chájim az alkímiával is kapcsolatba került, míg végül a kabbala tanulmányozásánál kötött ki. A könyv elején ezen gondolatokat jegyeztem le az olvasás közben: „Chájim egy önelégült beképzelt fiú, azt hiszi, ő az Isten, ő lesz egyszer a nagy mester. Nagyon fiatalon, 25 évesen Cordovaro mester tanítványa lehetett, ebből a szempontból ott volt a tojáshéj azon a bizonyoson…., a többi negyvenes férfi egyáltalán nem nézte jó szemmel Chájim ténykedését.”
Cordovaro halála után csalódottan vette tudomásul, hogy továbbra is tanítvány marad, mégpedig Jiccháké, aki egész addigi életében a Kabbalát tanulmányozta, miközben feleségét és lányát elhanyagolta. Chájim szerelemre lobbant a lány, Francesca iránt, de a szerelmük tiltott volt. Jicchák kihasználta legfontosabb tanítványát, megíratta vele élete nagy könyvét. Mi történik Chájimmal? Hogyan alakul kapcsolata Tanítóival, a Tanítvány-testvéreivel, a nőkkel? Hogyan alakul élete, illetve mi lesz a legfontosabb életében? Mi a kabbala? Ezekre a kérdésekre kaptam meg a választ, miközben megismertem a többi szereplőt, akik vagy maguk mellé állítottak tetteikkel, vagy ellenségeimmé váltak.

A történet olvasása közben képet kapunk a zsidóságról, törvényeikről, a tóráról. A kabbala lényegét nem ismertem, így a történet alakulásán olykor nagyon meglepődtem. Bevallom egy kicsit mesének tűnt számomra, hiába tudtam, hogy valós történeten alapul. A könyvben számottevő beteg vagy beteges (nem természetes ill. természetellenes) gondolatokkal, tettekkel szenvedő embereket ismerhetünk meg, akiket vagy sajnálunk, vagy elítélünk; van, akit első percben utálunk, van akit nem. Ezek az ember- és jellemábrázolások nekem nagyon tetszettek, hitelesen tudtam magam elé képzelni a regény szereplőit.

Néhány kérdés bennem is felmerült az olvasás közben: pl. Szerethet-e valaki annyira egy Tanítót, egy embert, hogy az életét adja érte (miközben mi érezzük, hogy manipulálja őt)? Meggyűlölheti egy kamaszkorban lévő lány az édesanyját annyira, hogy meg akarja őt ölni, miközben az édesanya semmiben nem hibás? Hogyan megy végbe a tanulási folyamat a tragédiáink, a problémáink hatására? Hogyan alakíthatjuk az életünket?
„Naplójában egyszer úgy jellemezte az életét, mintha egy labirintusban bolyongana, melyben időről-időre választás elé kerül, döntenie kell, hogy sötét vagy világos ösvényen induljon-e tovább. Vajon minden választással másként alakulna élete regénye? Vagy ezek csak fordulatok lennének, amelyek a lényegen, a történet kifutásán mit sem változtatnának? Vagy az összes lehetséges élet párhuzamosan zajlik, és ő az, aki csupán ezt az egy változatát érzékeli?”

Összegzés: nem vagyok a kabbala híve, a könyvet érdekes, izgalmas, ismeretterjesztő regényként fogtam fel.
5.

2009. november 22.

Josephine Cox: Az utazás; Az utazás vége



Elgondolkodtam, írjak-e egyáltalán a könyvről, mert nem túl sok mondanivalója volt a történetnek (legalábbis számomra). Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy együtt értékelem a két könyvet.
Az első részben megismerjük az ötvenes évei végén járó Lucyt, aki egy súlyos terhet cipel magával, aki egy „titok” egyik bizalmasa, ami egyre inkább nyomja a lelkét. Miközben mi, olvasók ezt a bizonyos titkos, fontos eseményt (történetet) egyre inkább megismerjük, úgy csöppenünk bele egy család (férj, feleség, és három gyerekük) valamint a hozzájuk közel álló emberek kb. 20 évvel korábbi életébe. Megismerjük életüket, történetüket, sorsuk alakulását. A második könyvben már a Jelen a fontos: a titok napvilágra kerül, az ehhez kapcsolódó események lendületes sodrásába kerülünk bele. A második könyv végére tulajdonképpen minden megoldódik, minden a helyére kerül, a rossz is megkapja méltó büntetését.

Szeretem a családregényeket, de nem szeretem, ha unatkozom az olvasás közben. Ebben a történetben nem derült ki semmi a korról, az emberek jellemét elnagyoltan vázolta fel az írónő. Nem éreztem magam otthon a lakásaikban, nem láttam magam előtt a történetet, csak sodródtam az eseményekben, amik néhol lassított felvételek voltak, néhol pedig nagyon felgyorsultak.
A regény fő vonala a szerelem: egy olyan szerelemé, amelynek hatására a férfi sírkövére az alábbi szöveget vésették: „Egy bátor ember, aki meghozta a legnagyobb áldozatot”

Nem értettem egyet a (tulajdonképpeni) főhős, Barney viselkedésével, nem tetszett a cselekedete, ami miatt azt a mondatot a sírkövére vésették. Nem tetszett a könyv „izgalmas” vonulata, szerintem teljesen ki lehetett volna hagyni, vagy pedig izgalmasabbá tenni.

Az első könyv után a kíváncsiság miatt olvastam el a folytatást, agyi megterhelést nem igénylő gyors kikapcsolódásnak megfelelő volt.
Gyenge 3-as mindkettő!

2009. október 26.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége



„Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc.”


Hogy is történhet meg, hogy ez a két ember egymásba szeret?

Ebben a regényben Clare és Henry megismerkedését, szerelmét, kapcsolatát és életét ismerjük meg, a benne lévő mérhetetlen szeretettel, elfogadással, problémával. „Az időutazó felesége” egy szerelmi történet mindenféle csöpögés nélkül, tele örömmel, fájdalommal; benne az elfogadás, a küzdés tökéletes példázatával.


Henry egy különleges férfi, aki időeltolódási-rendellenességgel született, így időutazásra képes. Utazásainak okát, idejét, mikéntjét és miértjét nem tudni, de a legváratlanabb pillanatokban eltűnik és egy másik korban, síkban és sokszor más életkorúként találja magát bizonyos helyeken. Így találkozik a 30 éves Henry egy 6 éves kislánnyal Clare-rel.


Clare egy különleges kislány, akit 6 évesen „elvarázsol és elbűvöl” egy 30 éves időutazó ruhátlan férfi, akit ő ettől a pillanattól kezdve vár a Réten, akit ő szép lassan megkedvel, megszeret, majd szerelembe esik, és ez a szerelem nem szűnik meg soha életében.


A történet oda-vissza ugrál az időben, sokszor a végeredményt, a bekövetkezett eseményt olvassuk először, és a későbbiekben tájékozódunk az előzményekről. (A könyv elején ez zavaró lehet, de az események sodrásában, a történet lefolyásában ez a kronológiai összevisszaság felejthetővé válik, csak a további oldalakra leszünk kíváncsiak.) Ebben a látszólagos összevisszaságban azonban nincsen hiba. Tökéletesen összekapcsolódnak az események, mindenre fény derül, csak türelmesen ki várnunk a megfelelő oldalszámot. Kiderül miért is van égésfolt Clare mellén? Miért tud Henry mindenhova betörni, és megismerjük közös időtöltéseiket is. Belepillanthatunk Henry gyermekkorába, és a könyv végén megismerjük Albát is. Sok-sok fontos és érdekes történés és esemény tárul szemünk elé, ami segít nekünk az igazi és teljes regény kibontakoztatásában.


Nekem nagyon tetszett, hogy az írónő nem használta fel Henry személyiségét, hogy elárulja lány jövőjét. Természetesen kiderül, hogy összeházasodnak ha a nő is felnőtté válik, de öncélúan nem használja ki az ismereteit. Érdekes volt, hogy Clare előbb ismerte meg a férfit, mint a Férfi őt, ez a könyv elején ki is derül. A két karaktert nagyon szerethetővé alkotta meg A. Niffenegger. Clare-rel együtt drukkoltam az örömeiben, együtt sírtam a vetéléseinél. Henry karakterébe bele tudtam szeretni, hiszen ügyes, okos, helyes, aki nagyon tiszteli és szereti lányt, a Nőt, és azért is szerettem, mert ő egy jóképű, intelligens KÖNYVTÁROS!


Nagyon jó érzéssel tettem le a könyvet, és olyan lelkes olvasóknak is ajánlom, akik a romantikus irodalmat nem annyira kedvelik.

5!!!

2009. október 9.

Faiza Guéne: Soha, sehol senkinek


Főhősünk Doria, Franciaországba emigrált marokkói család egyetlen gyermeke. Náluk már az egyetlen gyermek is nagyon ritka, az pedig egyenesen vétség, ha csak egy lány születik az ilyen nemzetiségű, vallású, beállítottságú családokban.

Doria 15 éves. Őt és édesanyját elhagyta az apja, hazatelepült Marokkóba, hogy egy másik feleség fiút szüljön neki. Doria és édesanyja nagyon szegények, Párizs rossz hírű negyedében (a többi emigránssal együtt) élnek.

„ Alig 15 éves, és máris mindenben csalódott. Az élet számára nem más, mint rövid illúzió. Már születésekor is borzalmas csalódást okozott szüleinek, különösen az apjának, aki arra számított, hogy felesége hasából egy három és fél kilós, ötvenegy centiméteres fiúgyermek bújik elő. ……………. Ám, sajnos minő tragédia, az anya egy leánygyermeket hozott a vilgra, aki máris azon töpreng, hogy mit is keres itt? ………….. Szóval, azt akarom megkérdezni, hogy miért is élünk? Még nincs cickóm, a kedvenc színészem homokos, a világban mindenfelé értelmetlen háborúk dúlnak…………….. Az élet egy nagy szar! "

A könyv nem túl hosszú, könnyen olvasható, tele a kamaszok kiábrándultságával, kritikáival, „én jobban tudok mindent” véleményével. Dorianak nincsenek barátai, tipikusan a kirekesztett lány, néhány kapcsolata: édesanyja, a pszichológus, a családgondozó, a házban lakó kábítószeres fiú. A kamasz lány nem panaszkodik, próbálja elfogadja a sorsát, szeretne analfabéta édesanyjának másik állást, másik férjet, szeretne egy kicsit jobb életet. Álmodozásai tele vannak egyelőre megvalósíthatatlan tervekkel: híres filmcsillag lesz.
A történet fordulataként megtörténik egy kisebb fajta csoda: anyja tanulni kezd, ő szakmát kezd tanulni, más szemmel kezdi nézni az életüket, megtapasztalja a két kultúra közötti átmenetet, és szerelmes lesz.
Doria képes nyitott szemmel járni, képes a rossz mögé nézni, képes a szenvedésen túl a boldogságot is meglátni.

Faiza Guéne önéletrajzi ihletésű regényét 17 éves korában írta.

4

2009. október 4.

Joanne Harris: Szederbor


Nekem az írónő Partvidékiek című könyve is tetszett, így belevetettem magam ebbe az írásba is!
A könyv olvasás közben olyan hangulatok, érzések keletkeztek bennem, amelyek egyértelműen az én személyiségemet ábrázolják, mégis mostanában rejtve vannak. Olyan gondolataim lettek a könyvvel kapcsolatban, amiket megosztanék veletek.

Rohanunk, rohanunk… olykor elszaladunk minden mellett, nem látjuk meg sokszor a szépet, az érdekeset, és ezért hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni: a rendszert, az országot, az életünket stb.
Mindannyian tudjuk, hogy néha milyen kevés kell a boldogsághoz (egy jó beszélgetés ismerőssel-ismeretlennel, egy látvány, egy magányos nap, egy családi nap a felhőtlen nevetéssel, egy jó könyv, egy érzés, ……..). És vannak az álmok, amelyek (talán) mindannyiunkban benne vannak, az alternatív életek amelyeket szívesen élnénk a mostani helyett. Vannak, akik meg merik tenni az első lépést, akik mernek kockáztatni, merik a mostani jót feladni egy esetleges jobbért, akik mernek változtatni, lemondani, hogy csak maguknak, ne másnak kelljen megfelelniük.

Jay Macintosh megtette! Egy (majdnem) egykönyves író, aki nem találja a helyét, aki a kamaszkori pog-hilli nyaraira és Joe-ra emlékszik vissza szívesen, aki Joe mellett lett önmaga. Joe Cox: egy Öreg, aki még tudja, amit a mi nemzedékünkből csak kevesen: tud élni: termeszt, gazdálkodik, „boszorkánykodik”, okosodik!
Ez a Jay egy hirtelen ötlettől vezérelve elhagyja Angliát, hogy egy franciaországi, kis falusi csattóban gazdálkodjon. Itt felelevenednek Joe-val töltött emlékei, megtalálja valódi énjét, örömét leli az életben. Visszatér írói kedve, a helyiek befogadják őt, nagyon boldogan éli életét.
Harris fergetegeset alkotott. Megfigyelőként ott voltam a könyv lapjain, éreztem az illatokat, ízleltem a Különlegességeket, amelyeknek málnapiros, bodzavirágzöld, szederkék, csipkebogyósárga, szilvafekete színük volt, megtudtam mi is az a földialma, hogyan kell a darazsakat kifüstölni és ismét megtudtam milyen „növénykeverék” hozhat nekem szerencsét. Ott voltam Pog Hillen, előttem van Joe alakja, előttem van a falusi élet, a falusi temperamentum, ami egyre jobban hal ki, alakul át, amit egyre kevésbé követnek a visszaköltöző helyiek, vagy beköltöző városiak. „Vidéken élőként” olyan érzések lettek rajtam úrrá, hogy igényem van az itt lévő nénikhez és bácsikhoz járni, hogy megismerjem őket, életüket, a jellemző itteni ízeket, életet. Merjek változtatni, mert igényem van rá, de időm nincsen. Talán még nem késő!

(A regény felépítése: fejezetenként ugrál 1975-77 és 1999 között, így biztosan elolvasom majd még egyszer másként. Először a gyermekkori részt, majd a felnőttkori részt.)

5***

2009. szeptember 27.

Anita Amirrezvani: A virágok vére


Amióta ajánlottátok „A virágok vérét”, a listámon volt; nem is gondoltam, hogy váratlanul megpillantom a könyvtár polcán.

Nagyon gyorsan elolvastam, ami annak is a következménye, hogy érdekes, izgalmas a maga módján, a gyönyörű képeket élvezet volt olvasni.

Felesleges szóhasználat nélkül írta az írónő a regényt, érdekfeszítően szőtte a történetet. Számomra nagyon hihetetlen volt, hogy kb. a felénél jöttem rá, hogy nem tudom a lány nevét. Visszalapoztam, kerestem…, nem találtam, persze, a végén megtudtam az okát.

Tetszett, hogy bepillantást nyerhettem az iráni kultúra sokszínűségébe, mindig ámulok és szomorú vagyok, ha a nők kiszolgáltatottságáról olvasok. Természetesen ebben a könyvben is benne van a „másság”. Főhősünk MÁS. Szeretetben érte el a 14 éves kort, falujában megkapta a hatalmas törődést, várta az esküvőjét, ám az apa hirtelen halála mindent megváltoztatott. Menniük kell a városba, egy férfi rokonhoz, aki gyékényt, élelmet ad nekik munkáért (kihasználásukért) cserébe. Ez az a hely, ahol a LÁNY tökéletessé fejleszti szőnyegkészítési technikáját, ez az a hely, ahol megismeri a gonosz, vagy gonoszul viselkedő nőket, akiknek a hatalmuknál fogva mindent szabad, semmi nem tilos. De a város ellentéte a falunak! Merevebb szabályok, több kiszolgáltatottság vár itt rájuk, ami megnehezíti a LÁNY beilleszkedését. Gondolkodás nélkül a szíve vezeti őt, temérdek katasztrófába lökve édesanyját és önmagát.

Az események haladnak, megismerünk néhány átkot, imát, kihez, miért kell imádkozni; mit tehetünk, ha nem jön a várt gyermekáldás, megtudjuk, hogy a 17. századi Iránban is szőrtelenítettek a nők (:-)), míg az eseményekben bekövetkezik egy fordulat, Anya és Lánya magára marad a LÁNY hirtelen természete miatt. Támogattam őt mindvégig, reméltem, hogy ezt az utat választja, de innen belecsöppentem –megint- egy mesébe, mert nehézségek, sok-sok fájdalom, kudarc, alázat után minden jóra fordult. A jó és kitartó LÁNY elnyerte méltó jutalmát, és…………….; bevallom nem szeretem a nyitott végű regényeket. Vártam, hogy lesz még egy fejezet, de hiába kerestem. A hatalmas végkifejletet nem találtam.

Nagyon szimpatikus, hogy az írónő mélyen beleásta magát a korba, a helybe, és alaposan- 9 évig foglalkozott a történet megírásával. Köszönet a fordítónak Bíró Júliának, számomra fantasztikus regényt adott ki a kezéből. Könyvespolcon a helye (jaj! Már megint egy..)

5*

2009. szeptember 20.

Amélie Nothomb: Holt határon


Az 1967-ben született írónő belga diplomataszülők gyermekeként nőtt fel. 25 éves korától ontja regényeit, a francia írónemzedék egyik legtehetségesebb képviselőjének tartják. A Holt határon című regénye 1998-ban jelent meg.

A fülszöveget nem olvastam el, mert terjedelmesnek találtam a 150 oldalhoz. Az írónőről szóló bevezető utáni első mondat első része: „A Holt határon egy kis szigeten játszódik…”, nekem ennyi ismét elég volt, hogy kikölcsönözzem. Nem tudtam, hogy szűken nézve 3 szereplője van ennek a pszicho-thrillernek. Sőt azt sem tudtam, hogy thrillert fogok olvasni.
Elkezdtem, és nem tudtam letenni. Egyik szereplője „Kapitány”, aki 77 éves, és él vele egy 23 éves lány „Hazel”, akit megmentett az I. világháború végén. A két ember között elég különleges, ellentmondásokkal teli kapcsolat van: a Kapitány egyszerre gyámapja és szeretője a lánynak. (A fülszövegből idézve: …”hogy lehet gyűlölve szeretni és szeretve gyűlölni….”)
A történetbe már az elején bekapcsolódik egy ápolónő, Francoise, aki ápolni kezdi egyiküket, így bővül háromszereplősre a rövidke könyv.
Miért mentette meg a férfi a lányt, mi célból, mi okból tartotta őt egy különleges házban?, ezeket nem ismertetem, mert azzal el is mondanám a történetet. Az ápoló megérkezése és ott léte fényt derít mindenre.
Az írónő izgalmasan és érdekfeszítően szövi az eseményeket, sőt még a Pármai kolostorhoz is kedvet kaptam :-). A végéig izgultam a befejezés megvalósításán, tulajdonképpen tetszett is, amikor találtam még egy (alternatív) befejezést. Az írónő fantáziája valószínűleg feszítette őt, mert úgy érezte, hogy kell még egy: döntsünk mi olvasók, melyik a jobb, melyik a reálisabb. Természetesen nekem is jobban tetszik az egyik, történetesen az első, de ekkor még tényleg hiányzott valami, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Ekkor továbblapoztam, megtaláltam a „folytatást” vagyis a következő befejezést, így alakult a kisregény kerek egésszé, és így tudtam megállapítani, hogy az első befejezés tetszett jobban.
5

2009. szeptember 18.

Penny Vincenzi: Váratlan szerencse


A főszereplő Cassiát, 1935-ben 28-29 éves korában ismerjük meg, életéről, gyermekkoráról a könyv olvasása közben kapunk képet. Cassia, az akkori világban nagyon emancipáltnak számító nő, nagyon okos, szellemes, gyönyörű, aki szereti a szerelmet, vállalja is azt. Gyermekkorában eldöntötte, hogy orvos lesz, fiatalként ezt a döntését meg is valósíthatta volna, ha váratlanul nem lett volna várandós, így a kiváló diploma megszerzése után, rezidensévei előtt fel is adja pályafutását, hogy odaadó felesége lehessen egy kevésbé jóeszű körzeti orvosnak egy kis angliai faluban.


A könyvben képet kapunk gyermekkoráról, megismerjük barátait, családját, megtudjuk ki vezette be őt a híres londoni társasági életbe, hogyan és kiktől szerezte élete nagy tapasztalatait.


Edward a feleségére, Cassiára burkoltan mindig féltékeny volt, szerintem ezért akarta őt feleségül venni. Önzésből. (Akkoriban még csodabogárként, különcként tekintettek a dolgozó nőkre.) Lett három gyermekük, éldegéltek boldogan (?) és unalmasan, míg jött a nő életében a „váratlan szerencse”: 29 éves korában egy jelentős összeget örökölt keresztanyjától, aminek hatására beindul egy hatalmas láncreakció. Különféle változtatások kivitelezésével (új autó, dadus alkalmazása, Londonban ház bérlése, munkába állás), hatalmas változások történnek a nő életében.


A történet kibontakozása közben, a régmúlt eseményeire való visszautalás formájában megismerjük a család többi tagját, Cassia barátait, akik között sokféle embertípus előfordul, ezeket az embereket Edward egytől-egyig utálja.


A könyv pergő stílusban, néhol lebilincselően gyorsan olvasatja magát. A fordítás tetszett (köszönjük Boudica édesanyjának Palásthy Ágnesnek), a többszörösen összetett mondatokat is értettem.
Ami nem tetszett: 1. a kevés szereplő között alig van „egyszerű”-átlagos ember. Titkolt bi- és homoszexuális, szerencsejátékos, pedofil, „őrült” stb. megtalálható a könyvben. 2. Olyan sok esemény történik hirtelen egyszerre, hogy olvasás közben nagyon elkezdett hiányozni a kidolgozottság, a gondolatiság, és kimondtam azt, hogy „ ilyen nem létezik”. Átváltottam „mese-olvasási” stílusba és azért olvastam végig, mert kíváncsi lettem vajon mi következhet még, ami addig nem volt. Természetesen egyfajta happy-end lett a vége, aminek egyáltalán nem örültem, mert jó lett volna valami sokkolóbb. Nekem túl tömény volt.

3

2009. augusztus 25.

Nicholas Sparks: Válaszúton


N. Sparks hozta a formáját, a megszokott stílusát. Egy rövid –jelenben játszódó-prológust követően a (nagybetűs) SZERELEM bontakozik ki a szomszédok között hihetetlen gyorsasággal. Úgy, ahogy a könyvekben, filmekben szokott lenni: van egy jóképű, „biztosan-fehérített fogsorú”, életvidám fickó, és van egy lány (akinek van szerelme). A közöttük lévő szomszédi kapcsolat (mérgelődés, düh, harag a másik személy ellen) átalakul hirtelen tömény imádattá. Kicsit elkeseredtem, hova tűnt a megszokott Sparks-i könnyezés, romantika, meghatódottság, ami a filmvásznon mindig megjelenik………….., de jött a második rész, amiben a prológus, azaz a jelen folytatódik. Mi van Travis és Gabby szerelmével, családjával? Miért tölti a férfi a kórházban a mindennapjait? Hogyan alakul további életük és szerelmük?

Travis és Gabby találkozását, szerelmét, további életüket tudhatjátok meg ebből a regényből. A történet felett szivárványos, boldog foszlányok vannak, nincsenek benne kidolgozva olyan fontos dolgok, amik ennek a tökéletes boldogság eléréséhez szükségesek. Ebben a regényben is megtörténik egy tragédia, ami megváltoztat eseményeket, ami az eddig felállított fontossági sorrend átgondolására késztet.

Nicholas Sparks a mai, modern romantikus könyvek kedvelőinek ismét kedvében próbált járni, de számomra nem alkotott maradandót (szerintem a „Szerelmünk lapjait” meg sem közelíti).
3.

2009. augusztus 18.

Lévai Katalin: Varázskert


Ebben a könyvben adott egy Nő (vezető szerkesztő egy újságnál), aki E/1 személyben meséli el életét, gondolatait. Adott két férfi, aki a szerelmet hozta a Nő életébe.

1. Férfi: Dénes, a Férj, egy jólszituált sebész, aki biztonságot, a jólétet, a fiúgyermeket adta a Nő számára (kell ennél több?-- L kérdezi a férj) Életük sterilitásban zajlott, Erzsike tartja rendben a lakást. Itt zajlik a Valódi élete.

2. Férfi: Mirkó, egy félig szerb ember, aki a Nő számára a nagybetűs SZERELMET, jelentette, ő testesíti meg számára a szenvedélyt, a valós életet, az örömöt, az igazságot. Mirkóval való életét a Nő álmodta meg magának.

A helyzet és a probléma: nagyon klassz párizsi nászút után, ahol együtt járták szerelmesen a sikátorokat, fedezték fel a turistákon kívül eső zeg-zugos területeket, hazatértek, és elkezdődött az ÉLET. Egyre kevesebbet beszélgettek, teltek a napok egymás mellett, egymás nélkül. Dénes fél év után megcsalta a feleségét, természetesen a feleségét hibáztatta: „A te hibád, hogy így történt, miért nem vigyáztál rám jobban.” Megszületett a fiúk, Ari, aki 18 évesen lelépett otthonról a barátaihoz, a steril környezetet felváltotta egy heavy metál zenekar, a hozzá tartozó bulikkal, élettel.

A Nő élte tovább életét, egyre nehezebben viselte a házukban megbújó magányt, elszigeteltséget, sznobizmust és egyre többet fantáziált Mirkóval, a köztük lévő szerelemmel.

Hogyan próbálják meg helyrehozni házasságukat? Van-e esély majdnem 20 év”egymás mellett, de mégis külön”-élést megváltoztatni? Hogyan kezdi el a Nő szavakba önteni gondolatait? Meddig mehetünk el a fantáziálásban még egészsége gondolatokkal? Tartósan együtt lehet-e maradni ilyen „kapcsolatban”, házasságban?

A könyv tulajdonképpen tetszett. Tetszett a fogalmazás, a gondolatok szavakba öntése. A vége ránk van bízva—titok.
A Nőt valahogyan nem sajnáltam, nem értettem meg a vívódásit, nem értettem egyet a cselekedeteivel. Ahogy fia fogalmazta meg neki: „De mama, fel kéne végre nőnöd! Te még ma is az álmaidban élsz.”

(A könyv hátoldalán található írás szerint sok ezer nő fantáziavilága szólal meg ebben a könyvben. „Mindenkinek megvan a maga Mirkója, képzeletbeli barátja, szerelme, akivel feledhetetlen, veszélyes és felkavaró pillanatokat élhet át. Mirkó: mi vagyunk. Mindazok, akiknek szenvedélyes a lelke, akik nem érik be a hétköznapi élet tapasztalataival, hanem annál sokkal többre vágynak.” …….és rám már megint nem igaz, azt hiszem valami gond van velem, vagy nekem a könyvek jelentik Mirkót???)

4/5.

2009. augusztus 16.

Anne Tyler: Amikor még felnőttek voltunk


Olvastam az írónőről hideget-meleget, vegyes érzésekkel kezdtem hozzá a könyv olvasásához.

Főhősünk egy 53 éves nő- Rebecca Davitch (Beck)-aki egyik mostohalánya eljegyzési partiján rájön, hogy tulajdonképpen ő nem is saját életét éli, ez a Beck nem az igazi Rebecca. (A könyv itt érdekelni kezdett, valószínűleg azért, mert én soha nem gondolkozom azon, mi lett volna ha…..?) Itt a könyv rövid időre két szálon kezd futni, azaz megismerjük a nő mindennapjait, hogyan telnek a napjai a „Tárt Karok” rendezvényszervezőjeként. Ez a „Tárt Karok” tulajdonképpen az ő lakóháza, amit bérbead rendezvényekre, sőt az egész levezénylésében szerepe van az egész családnak. Megismerjük az egész hatalmas családot, próbáljuk nyomon követni ki-kinek-a kije, és rájövünk arra, hogy Rebecca ennek az egész családnak a mozgatórugója.

A másik szálon, a hirtelen jött merengéseiben- ami egy álmából indult ki- képet kapunk arról, hogy csöppent ebbe az életbe Beck, amikor régen egyik napról a másikra szakított vőlegényével és egyhangú életével, és férjhez ment a 3 lány-gyerekes Joe Davitch-hoz/hez/höz. Mivel Joe igen hamar elhunyt egy autóbalesetben, Beck tovább nevelte a még igencsak kiskorú lányokat, és a ici-pici sajátját. Ráadásként a most 100 éves Mostoha nagybácsi- Poppy- is vele lakik, ő foglalkozik vele.
Megismerjük régi életét, milyen volt Will, a vőlegénye, és elkezd ábrándozni milyen lett volna az élete (amit ő az „Igazi-valósnak” nevez) Will feleségeként.
Addig eljut ebben az ábrándozásokban, hogy felveszi Willel a kapcsolatot, találkozgatni kezdenek. Rebecca néha elgondolkozott, hogy „előfordulhat, hogy vissza lehet térni az útelágazáshoz, ahol élete más irányt vett annak idején? S lehetséges volna az eredeti úton továbbmenni most, életének ezen a kései pontján?”
A könyv végét, a randevúk lefolyását nem szeretném elárulni, nekem tetszett a regény, tetszett ahogy Beck helyére tette életét, megértette önmagát.

Bár a könyvben sok olyan elem volt, ami engem zavart, oda nem illőnek éreztem (folyamatos foglalkozás, hogy milyen kövér a testalkata, mit miért csinál az adott pillanatban), de a későbbiekben megértettem, hogy mindennek ott volt a helye, ahova az írónő írta. A hatalmas család neveinek, és a nevekhez kapcsolódó nagyon különböző jellemek észben tartása számomra nem kis feladatot jelentett az elején. Az írónő egy olyan tökéletes regényt alkotott, amiben nincs eget rengető izgalom, a napok telnek fontosabb események nélkül, de lélektanilag átérezzük Beck vágyódását, lélektani vívódását.
5.

2009. augusztus 8.

Jostein Gaarder: A történetárus


J. Gaarder-nek a „Tükör által homályosan” és „A narancsos lány” után „A történetárus” című regényére voltam kíváncsi. Reméltem, hogy ebben a könyvben is lesz valami érdekes, figyelemreméltó esemény, ebben nem is csalódtam.

Gaarder ezen írása felnőtteknek íródott, főhőse egy férfi, Peter, a „PÓK”. Hihetetlen fantáziával rendelkező személy, aki folyamatosan termeli a rengeteg történetet, mesét, szinopszist, verstöredéket. A regény folyamán megismerjük nem szokványos életét, kialakul egy képünk róla. Bepillanthatunk fantáziája érdekesebbnél érdekesebb szösszeneteibe, amiket szívesen olvasnék könyvformában is. (Irigyeltem Petert a fantasztikus fantáziája miatt, naivan elgondolkodtam, vajon létezik-e a való világban ilyen történetárus. )

Peter a háttérben szeretne maradni, (soha nem vágyott író lenni) üzleti lehetőséget látva (megélhetés címén), folytatja gyermekkora „barter-üzleteit” (akkoriban pl. verés elkerülése házi feladat megírásáért): eladja a fejében alakuló történeteket, így alakítja ki a hálóját. Kereskedelmét titkok övezik, minden ügyfél azt hiszi ő az egyetlen, amíg nem kerül hiba ebbe a gépezetbe: a háló majdnem szakadni látszik, ekkor egy ellene irányuló gyilkosság ténye is felmerül: a Pók a saját hálójába gabalyodva menekülni kényszerül.
A könyv végén egy érdekes csavarral fény derül néhány titokra, ami azt is megmagyarázza miért is vált ilyen emberré Peter.

Érdekes, olvasmányos kis regény A történetárus. Gaarder ismét maradandót alkotott számomra, bár a vége (tulajdonképpen az utolsó oldal) nem volt kidolgozva, hiányzott a hatalmas végkifejlet. (De az is elképzelhető, csak az én olvasatomban hiányos.)

Ha tetszési sorrendet kellene állítanom a 3 elolvasott könyve között, akkor a második helyre kerülne, megelőzve A narancsos lányt.
5.

2009. augusztus 2.

Joanne Harris: Partvidékiek


Eddig elkerültek engem Joanne Harris könyvei. Nem kutattam, nem kerestem őket, mindig csak a Csokoládé-t vagy a Szederbor-t láttam a könyvtár polcán, azok pedig nem érdekeltek. Egészen addig csak csodáltam tovább a borítókat, amíg a Partvidékiek című könyv a kezembe nem került.

A tengerhez, a kis tengerparti városok rejtett öbleihez, kikötőihez mindig különös vágy húz. Noha ritkán jutok el ilyen helyre, ha ott vagyok, órákat tudok sétálni a kis utakon, kukucskálok az ablakokon, nézem a kis halászhajókat, nézem a halászokat a kora hajnali órákban, és elfog a vágy: szeretnék itt maradni a szezon végeztével is.

A Partvidékiek című regény bemutat egy kis szigetet, La Devin-t, aminek a két oldalán lakók haragban, állandó viszályban állnak egymással, azért mert a houssinieknek van homokos strandjuk, idegenforgalmuk, a salantsiaknak pedig nincs, sőt a megváltozott áramlatok miatt egyre rosszabb helyzetbe kerülnek. A fiatalok menekülnek a szigetről, az idősebbek pedig a Szent-ben bíznak, körülötte forog az életük, tele vannak babonákkal. Erre a rosszabb oldalra tér haza látogatóba –édesapjához- Mado, aki kb.10 éve hagyta ott a szigetet. A könyv bemutatja az egész sziget életét, a két oldal harcait, feltárja elénk Mado és egy „idegen angol” Flynn küzdelmét, hogyan próbálnak meg segíteni az Öregeknek, hogyan húzzák ki őket apátiájukból, hogyan változtatják meg sorsukat, hogyan tanítják meg őket küzdeni.

Az egész könyv –számomra- tökéletes. Szívesen olvastam a tájleírásokat, a sziget bemutatásáról szóló oldalakat, a történéseket; teljesen magam elé képzeltem a leírtakat, „megrajzoltam” magamnak a szereplőket. Az írónő tele élettel, nagyon hitelesen ábrázolta a szigeten lévő eseményeket, a haragot, a dühöt, az örömöt, és számomra annyira tetszett, hogy J.Harris többi könyve is a listámra kerül.

(Csak azért kap 9-est, mert a végén a cselekményben van egy olyan mozzanat, ami az én felfogásommal összeegyeztethetetlen, és szerintem kihagyható lett volna. )
5!

2009. július 23.

Thomas Moran: Niki titka


A hátoldalon olvastam, hogy ott a helye a könyvespolcokon az Anna Frank naplója mellett. Kíváncsivá tett. A történet a II. világháború utolsó két évében játszódik, amit Niki egy 13(-15) éves fiú mesél el.

Niki legnagyobb titka, hogy egy zsidót rejtegettek a házuknál lévő szénapadláson egy „fülkében”, aminek mérete 4m hosszú, 1m széles, 3m magas volt. Amiért ezt megtették, annak egyetlen hatalmas oka volt: évekkel ezelőtt a halálos vakbélgyulladástól mentette meg a fiút. A háború időszakában ez az ember váratlanul megjelent Niki családjánál, és a régmúltra gondolva bújtatni kezdték.

Csak Niki és barátnője a vak Sigi beszélgetett ezzel a zsidóval, dr. Weiss-szel, naponta kb. 15-20 percet. Tulajdonképpen ők mentik meg az orvost ezzel a cselekedetükkel. A férfi meséléséből, és az iskolai barátok-ismerősökkel történtekből a gyerekek szépen fokozatosan átestek a kamaszkori változásokon, a testiség-lelkiség folyamatain, miközben folyamatosan figyelhettem meg a dr. lelki gyötrődéseit a fülkébe zárás következtében, megismerhettem életét, szerelmét, családját. Nikinek meg kellett küzdenie a folyamatosan visszatérő segíteni-akarás és az árulás nehézségeivel is, végeredményként ez alatt a két év alatt felnőtt, aminek pszichológiai vonalát az író nagyon jól ábrázolta.

(A névből és a történetből azt gondoltam, hogy német/osztrák író, de kiderült, hogy Amerikában született; ez az első regénye.)

3/4

Amin Maalouf: Levantei kikötők


A levantei szó kapcsán egyből a középkori levantei kereskedelem jutott eszembe, ami a Közel-Keletet kötötte össze Európával. Maga Levante a mai értelemben Szíriát, Libanont, Palesztinát és Jordániát foglalja magába.
A könyvben adott egy „narrátor”, aki felismer egy embert az utcán a gyerekkori történelemkönyvében látott fénykép alapján. Akire már akkor, gyerekként felnézett. A kép a II. világháború végén készült, rajta az „Ellenállók” egy csapata. Ezen a képen volt Oszján, aki Párizsban 4 nap alatt elmeséli ennek az embernek az egész addigi életét. A cím sejteti, hogy Oszján a Közel-Keleten élt, növekedett, és tulajdonképpen a könyv nagy része itt is játszódik.

Megismerjük családi hátterét, miért lett őrült a nagyanyja, miért lett árva, miért kellett magántanulónak lennie, mit várt tőle édesapja, és miért ment el amint tudott Franciaországba tanulni, hogy orvos lehessen? Megtudjuk, hogy lett-e orvos belőle, hogyan csatlakozott a II. világháborús ellenállókhoz, mikor találkozott először jövendőbeli feleségével, hogyan ünnepelték őt hősként hazájában, és hogyan került nagyon hosszú időre elmegyógyintézetbe, elszakítva szerelmétől, kislányától. Természetesen megtudhatjuk minek (kinek) a segítségével jutott ki onnan.

Az egész történet elvarázsolt engem. A mondatok egyszerűsége, érthetősége és a cselekmény magával ragadott, élveztem minden sorát. Tetszett a regény stílusa, a történet, ahogyan azt az író megírta. Drukkoltam Oszjánnak a háborúban, a szerelemben, a megbocsátásban.
Oszján egész gyermekkora tele volt elvárásokkal, mégis sikerült olyan embernek lennie, aki próbál a problémáival megbirkózni, és ha nem megy neki, akkor sem adja fel, de elfogadja a kudarcokat. Élete során kapcsolatba kerül a II világháborúval, a palesztin háborúval, miközben ő folyamatosan a békét szerette volna. Aki muzulmánként egy zsidó nőt vesz feleségül dacolva a körülöttük lévő zavargásokkal, sőt a palesztin háborúban, zavargásokban is a békét próbálják elősegíteni. Hirdetik, hogy a szerelmük csendes, de erős, nem követel, de reménykedik.

A könyv utolsó oldala pedig bizonyítja nekem, hogy az élet fájdalmas, de mindig van remény, az újrakezdés lehetősége rajtunk is múlik, sorsunk egyedi és megismételhetetlen!
A könyv ismertetőjében megtalálható ez a mondat: „Főhőse Oszján annyiféle múltat, hagyományt, kultúrát, szokást, nyelvet egyesít magában, mint a hely, ahol született és felnőtt.
Az ő és családja sorsa éppoly hányatott, viszontagságos, mint a levantei kikötővárosok történelme.”

5***

2009. július 3.

Alice Sebold: Komfortos mennyország


„Susie Sailfishnek hívtak; a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973.december 6-án meggyilkoltak.” Így kezdődik a könyv, és én azonnal lekaptam egy könyvtári polcról. Semmit nem hallottam a regényről, de a borító és ez a két sor kíváncsivá tett.

A történet egy 14 éves „olyan voltam, mint a többi” lány szájából hangzik el, akit a zöld házban lakó szomszéd megerőszakolt és meggyilkolt. Susie a mennyből nézi családja, barátai, néhány ismerőse boldogulását; tulajdonképpen egy évvel fiatalabb húgán keresztül éli tovább a földi életet. Drukkol, hogy kiderüljön az igazság, amit a regény végére tulajdonképpen mindenki tud, de nem bizonyított.

Miközben olvastam a könyvet, végig vártam az izgalmat, drukkoltam, hogy történjen valami, hogy kiderüljön az igazság. Szerettem volna sajnálni a lányt, szomorkodni, ahogy ő, de ő nem szomorkodik, egész egyszerűen, tárgyilagosan visszautal életére. Fentről megfigyelve megismeri, megismerteti velünk a szereplőket, az eseményeket.
Az olvasás közben persze megértettem, hogy nem feltétlen a történet, az igazság a lényeg. Amikor ezt elfogadtam, és próbáltam háttérbe szorítani a drukkomat felfedeztem, hogy a történet tényleg egy 14 éves szájából hangzik el, az ő látásvilágával, problémamentességével, szóhasználatával. Fantasztikus előadásmódban tapasztalhatjuk az apa szétesését, aki félti a másik két gyermekét, de mégsem tud túllépni a tragédián. Részt veszünk a család felbomlásán, nézzük, hogy a kisfiúkkal nem foglalkoznak, végül megtapasztaljuk az anya „lelépését”. Végigkövetjük a húg felnövekedését, aki folyamatosan meghalt nővérére emlékezteti az embereket, sőt a gyilkos személyiségéről is próbálunk képet kapni. A történetben folyamatosan jelen vannak volt iskolástársak is, akik fontos karakterek a könyvben. Sajnos a végére sem derül ki a bizonyított igazság, a „volt-szomszéd” továbbra is gyilkolja a lányokat, mégis mindenki felülkerekedik a MÚLT-on, elfogadják a tényeket, próbálják a megbocsátást gyakorolni, és végre tovább élik az életüket. De ehhez kellett kb. 9 év!

(De egyet semmiképpen nem értek: hogy írhatott ilyet a New York Times kritikusa : "Megmutat az olvasónak egy csodálatos tragédiát" )

A könyvből idén filmet készítenek, Susan Sarandon, Rachel Weisz, Saoirse Ronan főszereplésével, én kíváncsian várom!

3/4.

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány


Újabb varázslatokkal fűszerezett családregény került a kezembe, és nagy élményt nyújtott. A történet egy amerikai kisvárosban játszódik, itt él a Sparrow-család. 13 generáció óta csak lányok születnek mindig márciusban, akik a 13. születésnapjukra egy „boszorkányos képességet” kapnak ajándékba a Sorstól. Volt aki a fájdalmat nem érezte, volt aki nagyon gyorsan futott, volt aki sokáig bírta a víz alatt, volt aki megérezte a hazugságot…. Képességeik közös vonása az volt, hogy valamilyen módon segítették az embereket. A történet Stella a tizenharmadik „boszorkány” 13 születésnapja körül kezdődik, aki ajándékként megkapja azt a képességet, hogy előre látja az emberek halálát. Ebből lesz egy probléma, aminek kapcsán megismerhetjük a Sparrow család életét: miért lett az első boszi neve Rebecca Sparrow (sparrow=veréb), aki a semmiből jelent meg; megismerhetjük a családi viszonyokat, a konfliktusokat, a szerelmeket, a kisváros néhány lakóját.


Az írónő olykor kalandozik, össze-vissza ugrándozik az időben, de a fantasztikusan szőtt mondatok, szavak, mesebeli jelenetek, ember-és jellemábrázolás megalkotása miatt ez nem volt zavaró. Számomra a hatalmas végkifejlet nem érkezett el, minden ment a vártak szerint, csak olykor történt meglepő esemény. A könyv olvasatta magát, gyönyörűen megalkotott hasonlatok, metaforák, megfogalmazás között halad a könyv cselekménye, amiből nem marad ki az izgalom, a szerelem, a misztikum.
(A magyar borító nekem nem tetszik.)

5

2009. június 25.

Freya North: Mindent anyánkról


Az írónőtől 10 éve olvastam egy könyvet, ami tetszett így a hangzatos „Az év legromantikusabb regényírója” titulus (ami ezen a könyvön szerepel) észrevétele után gyorsan kikölcsönöztem a könyvtárból.

A könyv 3 testvérről szól. Lányok, akik rendezett családi viszonyokkal rendelkeznek, csak éppen nem az édesanyjuk nevelte fel őket, mert ő „lelépett egy denveri cowboyjal”. Ez a tény kismilliószor elhangzik a regényben.

A nők a harmincas éveikben járnak, betekintést nyerhetünk életükbe, problémáikba, örömeikbe, megismerhetjük a nagybácsit, Djangot, aki felnevelte őket, aki apjuk és anyjuk volt egyszerre.

Az események haladnak, a könyv egyes oldalain ki kellett volna tenni a 18-as karikát, mert a szexjelenetek alaposabban kidolgozottak, mint maga a történet. Az idilli nyugalomba váratlanul felmerült probléma olyannyira felkavarta az állóvizet, hogy reménykedni kezdtem a fordulatban, ami számomra nem érkezett el.


A könyv olvastatja magát, fő vonala a gyermekvállalás témája, hiszen vagy a „gyermek miatti eltávolodás”, és a „gyereket szeretnék” téma lebeg előttünk, kiegészülve a nagybácsi apaszerepével, és az „anya elhagyta a 4 év alatti gyerekeit a szerelme kedvéért”. (Ez utóbbitól a bicska nyílik a zsebemben, és én a könyv végén sem adtam feloldozást az anyának.). A családi összetartozás meghatározó a könyvben, jól ábrázolta az írónő az „egymás mellett állunk, mert összetartozunk” jeleneteket.

Számomra felületes, egyszer olvashatós élményt adott, hiányzott belőle a mély gondolatiság, pedig fontos témákat, problémákat feszeget a könyv. A címe sem tetszik, eredeti címe: Home Truths


(………és megtaláltam: F.N mindhárom lányról írt egy könyvet, Cat, Fen, Pip címmel, ami megelőzte ezt a regényt, és valószínűleg nekem fontos lett volna azokat olvasnom, de magyarul nem jelentek meg.)

3.

2009. június 20.

Chitra Banerjee Divakaruni: A fűszermesternő


Tilo a fűszerek mestere. Indiai születésekor a Nayan Tara nevet kapta, ám kalandok, varázslatok, misztikum és szerencse segítségével Tilová, egy fűszermesternővé vált.

Ők egy tanulási folyamatban, kiválasztottként válhatnak (alakulhatnak) fűszermesternővé, akiknek szigorú szabályok szerint kell élniük: nem léphetnek ki a boltjukból, nem nézhetnek tükörbe, nem érinthetnek meg embereket, egyformán kell érezniük az emberek iránt…


Tilo egy éve vezeti az oaklandi fűszerbazárt, ide jöttek segítségért, beszélgetésért, megértésért az USA-ba vándorolt indiaiak, a helyiek. Egy napon belép a boltba egy „amerikai”, akibe szerelmes lesz. Az egész élete során kevéssé szeretett nőben fokozatosan megfogalmazódik, hogy a fűszerek iránt tisztelet érez, ám az emberi szerelem adakozó, heves és követelő. Tilo próbálja észérvekkel távol tartani magát ettől az érzéstől, hogy „szíve ismét a fűszereké legyen”,( mert a fűszerek egyre kevésbé mutatják neki az utat), de a szerelem érzése miatt fokozatosan mond le a szabályok betartásáról, de azzal is tisztában van, hogy ennek következményei lesznek. A történet néhány indiai hagyományt érintve meséli el a bevándorlók nehézségeit, Tilo eddigi életét, a szerelem „pusztító” érzését.

Chitra Banerjee Divakaruni dínyertes író és költő, aki témáiban a dél-ázsiai helyzetet, a nőket, a bevándorlás témakörét a mágiával és a misztikummal fűszerezi.


A könyv számomra kissé vontatottan kezdődött, de aztán olvasmányosabbá, folyamatosabbá vált.

A fejezetek a fűszerek nevét viselik, ezek varázslatos tulajdonságait a boltba betérő emberek életén keresztül is

merjük meg, akiknek története, élete a történetben vissza-visszatér. A regény –véleményem szerint-néhány hetet ölel fel. Az írónő társadalmi kérdéseket is feszeget, azaz hogyan képesek a bevándorlók lassacskán „amerikanizálódni”; arra keresi a választ, hogy „tisztában lehet-e valaki is azzal, hogy valójában mi akar?”

Tilo történetének a vége teljesen meglepett, nem számítottam erre a végszóra; olvasás közben 2-3 másik befejezést alkottam meg magamnak. (egyiket sem árulom el… :))


4/5
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...